Egész jó kis karácsony volt ez,

az emlékek rögzítése végett álljon itt ez a túl hosszúra sikerült bejegyzés. 

A fát már 23-án délután feldíszítettük közösen, Lujza imádta rakni a kis gömböket, meg rendezni Kórászt, hogy ne pofozza le a már felaggatott díszeket. Aztán sütöttünk linzert, Lujza szaggatta, meg miután kisült-kihűlt, ragasztotta össze anyum sárgabarack lekvárával. Nagyon szereti, ha feladatot kap, kis sztahanovista. 

A 24-ét csendesen itthon töltöttük, nyulat sütöttünk tört krumplival, és Lujza ette magától (itthon átmegy kisbabába és sokszor etetni kell, gondolom a bölcsis önállósodás helyrebillentése végett van ez). Szundi után meg sétálni mentünk, majd jött a Jézuska. Lujza zseniálisan, faarccal bontogatta az ajándékait, amit kinyitott, arra kb. csak rápillantott, majd dobta el, s vette elő a következő csomagot... De azért örült is a "főajándékának", ami egy játék étkészlet volt (2-2 mélytányér, lapostányér, pohár, kés-villa-olló-kanál), egyből el is kezdett teríteni, meg etetni minket. A második legnagyobb sikere az új csatoknak lett. A zoknikat és body-kat rezignáltan vette tudomásul, persze az is tény, hogy csak a bontogatás kedvéért csomagoltam be őket. És ennyit kapott... Gondolkoztam rajta, hogy szegény gyerekünk, ennyi ajándékot hozott neki a Jézuska, de aztán meg úgy voltam vele, hogy ácsi, még "két oldalról" úgyis kap, meg ne erről szóljon már a dolog.   

25-én Zebulon családjához mentünk, az ott szokásos ételeket végigettük, Lujza imádta a halászlevet (amúgy is leveses típus, mint az anyja), de a sült pulykát is eszegette. A család ezen oldalával úgy szólt a megállapodás, hogy mindenkinek a saját kívánságlistája alapján 4000 forint értékben veszünk csokit, kekszet stb, és ennyi lesz. Egymás között tartottuk is, persze dédi vett külön mindenkinek apróságokat (Báty puha papucsot, Pierrék és mi Zebuval összepasszoló páros kávésbögrét kaptunk). Mi meg a nassolinavalókon felül hívtunk elő képeket Lujzáról, meg anyósomék egy Lujzás naptárat is kaptak. Lujza evés és ajándékbontás után már annyira feloldódott, hogy itt is dirigálni kezdett, előbb mindenkinek aludni kellett ("Apa! Csukd be a szemed! A másikat is!!!"), aztán mindenkinek enni adott. Ja, amúgy persze ajándék is jutott neki. Megkapta élete első barbibabáját (Zebu azóta eldugta valamelyik szekrény mélyére), meg olyan kis horgászós játékot, tudjátok, ami forog körbe, a halak nyitogatják a szájukat és ki kell őket fogni. Nem rendeltetésszerűen játszik vele (ahhoz amúgy szerintem kicsi is még), de tetszik neki. Meg egy kirakót, ahol az állatot és az eleségét kell összepárosítani. Elvitelre kaptunk tiramisut (a nyers tojás és a kávé miatt titokban toltuk be Zebulonnal, mikor Lujza már aludt.)

26-án délelőtt erőt vettem magamon és elmentem a templomba. Nem örültem, hogy pont az fog prédikálni, akinek a keze vastagon benne van abban, hogy nem szeretek már templomba járni, de az az igazság, hogy amúgy a Jóisten lelkésznek teremtette (és csak egy halvány "USA ijen=rósz" megjegyzése volt, meg a szokásos református lelkifurka-keltés, bár lehet ez minden felekezetre jellemző). Délután a Médeaoldali nagyszülőkhöz mentünk (magyarul az én szüleimhez), itt szintén a szokásos zseniális karácsonyi menü várt (gesztenyeleves; baconbe tekert pulyka tejszínesen, aszalt gyümölcsökkel és körtével összesütve krokettel; bejgli, hókifli, pogácsa, "csíkos keksz", mézes; elvitelre töltött káposzta; Lujza menüje palócleves volt, meg betolt egy almát később). Lujzának rettentően tetszett, hogy a fán van gyertya, meg hogy ő fújhatta el az alsó ágakon lévőket. Elénekeltük közösen a kiskarácsony-nagykarácsonyt, ami szintén nagy sikert aratott nála, még tapsolt is, meg esti altatónak azt kérte... Nővéremtől mindenki könyvet kért (és kapott), így bezsebeltem az új Krusovszky regényt, beállt a sorba az olvasandó könyvek közé. Mi csokikat, meg Lujzás képeket és naptárat adtunk, retttttentően kreatív, de hát biztosra borítékolható az öröm. Lujza egy halom ajándékot kapott, szintén minden külön csomagolva, hogy legyen mit bontogatnia: két kis téli dekorfigura, dekor hóember, nemezmacska (eszme értéke felbecsülhetetlen: anyum nemezetle), kettő könyv és egy kiskonyha, ami bár műanyag (szembe menve az "elveimmel"), de legalább kicsi, s jól kiegészíti a tőlünk kapott {sznobizmus bekapcsol} natúrfa tányérkészletet {sznobizmus kikapcsol}. Zebulonnal anyuéktól egy-egy csokit kértünk, s nagyjából be is tartották, nekem anyu vett még egy álomszép öröknaptárat, amit 2025-re már félre is tettem, s kicsit bánom, hogy belefogtam a {sznobizmus megint be} saját bullet journalba {sznobizmus ki}. 

Lujza mindkét nagyszülői házban remekül érezte magát, de mindkétszer összeszorult a szívem (már megint), amiért ő az egyetlen gyerek a sok felnőtt között. Zebu is mondta, hogy mikor egyik nap a Brekeke tónál sétáltunk, akkor is úgy sétált Lujza, mint egy öregember, nem mint egy gyerek. Ebben persze az is benne van, hogy Zebuval mi se vagyunk (meg a családból senki) olyan, aki nagyon vidám, harsány, extrovertált, seggén nem megülő típus. A legközelebbi ilyen Zebu unokatestvére, ő kétgyermekes anyaként is olyan, mint egy túlmozgásos kölyökvizsla, míg Zebu, Báty és Pierre már gyerekként is arról voltak híresek, hogy "olyan jó gyerekek". Mármint ha vendégségbe mentek, ültek az asztalnál és néztek ki a fejükből. Lett is belőlük három komplexusos, szorongásos felnőtt, de nicsak, ki beszél! Lujzára is az jellemző, s ez olyan egy éves korától már nyilvánvaló volt, hogy nagyon szeret messziről megfigyelni, megvizsgálni, elemezni dolgokat (embereket, helyzeteket), ezt azóta a bölcsis nénije is megerősítette. Mi ilyenek vagyunk, nyilván ő is ilyen lesz, s ez jól is van így.

Ma délelőtt állatkertbe mentünk, s elmondhatom, hogy alaposan kihasználtuk az éves bérletünket, sajnos nem jegyeztem fel, összesen hányszor mentünk oda 2023-ban. Lujza ezt a mai alkalmat is élvezte, most talán kicsit jobban, mint a tavaszi és őszi látogatások során. Szundi (és sötétedés) után meg a belvárba mentünk sétálni, megnézni a fényeket, s burgerezni (Zebu már otthon kifundálta, hogy a Zing fog minket terelni, én meg persze egyből ráharaptam a "menjünk be?" felvetésre.) Lujza itt is fantasztikusan viselkedett, türelmesen várakozott, édesen ette a hasábburgonyáját, s persze mindenkit megfigyelt. Ahogyan Zebuval mi is: imádjuk nézegetni az embereket, s kommentálni őket (néha gonoszkodva, néha érdeklődően, hogy vajon ki kinek a kicsodája). Holnap délelőttre megint találhatunk ki értelmes programot, amiben van sok szabad levegőn levés és elegendő mozgás, délután meg újból anyumékhoz megyünk. 

Áldott és/vagy boldog Karácsonyt

kívánok mindenkinek Ady Kis, karácsonyi énekével (másik kedvenc gyermekkori karácsonyi versemmel)

Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnap után az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.

Szeretném az Istent
Nagyosan dícsérni,
De én még kisfiú vagyok,
Csak most kezdek élni.

Isten-dícséretre
Mégis csak kiállok,
De boldogak a pásztorok
S a három királyok.

Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.

Uj csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Urnak szerelmemet
Szépen igazolnám.

(Így dúdolgattam én
Gyermek-hittel, bátran,
1883
Csúf karácsonyában.)

Sok könyves-olvasós face- és insta és reddit oldalt követek,

s sok remek ötletet adnak, meg hát motiváció céljából nézegetem őket, de azt is be kellett látnom, hogy sokszor inkább frusztrálnak, főleg mikor látom, hogy más 50, 100, 150 könyvet olvasott el egy évben. De hogy legyen valami értelmes célom 2024-ben*, így elkezdtem összeállítani egy 12-es listát. 12 könyv, 12 hónap, töretlen optimizmus. Viszont már így a tervezési szakaszban is nagyon jófej vagyok magammal, s igyekszem nagyon rugalmasan kezelni ezt az egészet mind a könyvek számát, mind a sorrendet, mind a kinézett könyvekhez való ragaszkodást tekintve. Ha a fele sikerül, boldog leszek. 

Node, itt a lista.    

1. Druckerman: Nem harap a spenót (anyum adta kölcsön, olvasás folyamatban)

2. Samarago: Az elefánt vándorútja (Nővérem kölcsönzése, illetve az ő kedvenc írója. Már a polcomon várja sorát)

3. Murakami: Norvég erdő (Ajándékba kaptam anyumtól, a polcon várakozik)

4. Ali Smith: Tavasz (Nővéremtől kaptam ajándékba, a polcon várakozik)

5. Krusovszky: Levelek nélkül (az Akik már nem leszünk sosem-et szerettem, így ezt kértem nővéremtől karácsonyra)

6. Marton Krisztián: Bőgőmasina (A főszereplője egy félvér meleg srác. A könyv írója meg egy félvér meleg srác. Magyarázzam tovább? Könyvtárban nincs, könyvesboltban még nem láttam, de beszerzem valahogyan)

7. Vivian Fable: Halkirálynő (Peti "ajánlásával". Könyvtárból tervezem kölcsönözni)

8. Khaled Hosseini: Papírsárkányok (Peti idézőjel nélküli ajánlásával. Szintén könyvtárból)

9. Pachmann Péter: Misu háborúja (Saját érdeklődés, könyvtár)

10. Danyi Zoltán: A rózsákról (Saját érdeklődés, könyvtár)

11. Fekete István: Őszi vásár (Novelláskötet, Máté emlékére, könyvtár)

12. Galvada: Együtt lehetnénk (Galvadától olvastam régen, tetszett, könyvtárból tervezem beszerezni)

 

* Tudom, ilyen bejegyzéseket december utolsó napjaiban és január legelején illene írni, de én ma voltam szabin úgy, hogy Lujza még bölcsiben volt.

Kinéztem magamnak egy olyan idősávot karácsonykor,

ami semmilyen családi programmal nem ütközik, ámde tartanak benne istentiszteletet a telepi templomban. Aztán majd meglátjuk. Mondjuk motiváltabb lennék, ha nem az lenne a lelkész, aki, de bízom benne, hogy a kinézett sáv kellően NEM főműsoridős ahhoz, hogy a "fő"lelkész hirdesse az igét (bár nyilván ott lesz, ez náluk munkaköri kötelesség). 

Vajon kibírják buzizás* nélkül az ünnepi prédikációt, vagy lesz az is? Hátra kellene ülnöm, hogy ki tudjak sunnyogni, ha békesség helyett agyvízfelforrást érzékelek. Vagy poénra kellene vennem, és készíteni egy vallásos eseményeken bevethető karácsonyi bullshit-bingót. (Árulhatnám is, tuti lenne rá kereslet, még a végén meggazdagodnánk belőle.) 

*behelyettesíthető: migránsozás, zsidózás, ukránozás, liberálisozás... nem tudom, mi most a menő szitokszó kálvinista körökben.  

Próbálj jó szülő lenni, s alvást tetteni,

miközben épp szénné röhögöd magad, mert altatós játék közben a téged alakító lányod határozottan felszólít hogy: "Álmodj rendeset!"

Anyai ágról harmadik generációs értelmiségi vagyok,

(mármint harmadik generációs diplomás - ne keverjük a kettőt), apa árgól "csak" második. Apum nehezen is küzdött meg azzal, hogy munkáscsaládból bekerült egy nagyon elit baráti körbe, volt is kemény kisebbségi komplexusa, az alkoholizmiusát is részben erre lehet szerintem visszavezetni, no mindegy, szóval én afféle (kis)polgári neveltetést kaptam, anyum is erre szocializált, ám néha, mikor ideges volt, előjött a beszédéből a hajdúsági parasztlány, s csodák csodájára, ha ideges vagyok, az én dialektusomon is erősen hallani a szépséges nagyalföldi tájat. És honnan jutott mindez eszembe? Mert legutóbbi Miért-tel kezdődő kérdésemre Lujza a világ leggyönyörűbb, ízes hajdúsági tájszólásával felelt:

- Azír'!

10 film*, hogy jobban megismerj:

1) Érkezés. Vannak azok a filmek, amiknek a végén egy olyan "nagy csavar" van, amitől újraértékeled a látottakat. Van, amikor ez erőltetett és béna, de van, amikor valóban odavág. Számomra ilyen volt például a Hatodik érzek, a Bújócska vagy a fent említett Érkezés, utóbbi talán kevésbé sötét, mint a másik kettő. Azért is jó film, mert először sci-fi, másodjára (vagyis ha már érted, mi történik), akkor dráma. Meg persze a feminista énemnek is hízeleg, hogy nő a főhős, ráadásul "saját jogon" és klasszikusan “női jellemző(k)” miatt hős. Arra gondolok, hogy Louise Banks nem egy fizikailag erős amazon, azaz nem egy férfias(nak tartott) tulajdonságot lepleznek el egy csinosan lebegő miniszoknyával. Fő karakterünk egy nyelvész professzor, akit arra kérnek fel, hogy próbáljon kommunikálni a földre érkező idegenekkel, nyilván empátiára is nagy adagban van szükség e helyzetben, plusz a békés megoldásra való törekvésre (ezek lennének az inkább női jellemvonások). Már eleve az is milyen menő, hogy egy bölcsész kezébe helyezik az emberiség sorsát (túlzok: nyilván teljes tudományos gárda dolgozik együtt elméleti fizikustól kezdve biológusokon át), ráadásul a kiinduló probléma (hogy az égbe lehet beszélgetni egy vadidegen értelmes fajjal) és a probléma megoldása során felmerülő nyelvi relativizmus miatt is izgalmas. Tényleg szuperlatívuszokban tudok csak beszélni erről a filmről. Viszont mióta Lujza megvan, azóta nem néztem újra. Ez nem véletlen. 

2) A Gyűrűk Ura és Trónok Harca univerzumok. Igen, ez egybevont kategória, bár mindkettő világ megérdemelné, hogy külön is írjak róluk. Most nem teszem, mert ami miatt felsoroltam őket az ugyanaz: emlékeztetnek rá, hogy jó gyereknek lenni, jó (tan)meséket hallgatni. Na jó, a GoT esetén inkább fiatal felnőtteknek szóló történetről van szó. Viszont emlékszem, a rajongók által amúgy sokat szidott Hobbit trilógia első részének mozis élményére. Egyik legjobb mozis élményem volt, mert a döcögős kezdés után teljesen beszippantott a történet, és valóban kisgyereknek éreztem magam, tényleg szájtátva néztem a vásznat, s ilyen a LotR 2. része (A két torony) óta nem történt velem (s azóta se). A LotR és a GoT (meg a fantasyk nagy része) hosszas elköteleződést kíván, nem adják könnyen magukat, ezer meg egy szereplő van, bonyolult szálakat kell követni, sokszor félmondatokból, utalásokból lehet kirakóst játszani, lehet egyszerre szurkolni mindkét (mindsok) félnek. A LotR-ben hagyományosan jó fiúk-rossz fiúk felosztás van, de szerintem ez is szerethető. A GoT-ban árnyaltabb a szereplők jelentős része, s az esetek többségében megismerjük az egyértelműen negatív karakterek mozgatórugóit is. Hosszú utazások ezek, de megéri kivárni "a koronázást" (a GoT végéről inkább nem nyilatkozom). De hogy a GoT-ból is hozzak idevágó példát: azért az az önfegyelem, ahogyan G. R. R. Martin évtizedeken keresztül megrajzolt és a háttérben lebegtetett egy totál marginális mellékkaraktert, hogy az aztán olyan megrendítő módon váljon hőssé, mint az a bizonyos "Hold the door!"-jelenet... (aminek nézése közben, mikor végre leesett, aminek le kellett esnie, ugyanúgy - mint az Érkezés fordulópontján - visítottam egy hangos-döbbent "baszkiiiiiiii"!-t, szóval ez az önfegyelem és előre tervezés nagyon zseniális.  

3) Good Will Hunting. Ez az a film-típus, aminek a kulcsjelenete (Nem a te hibád!) a szívünkbe mar és keserédes karomnyomai örökre ott maradnak. (Sokaknak talán hasonló mondat lehet a Kapitány, kapitányom!)

4) Easy A. Nagyon nehéz jó romkomot készíteni, YA kategóriában pláne, s finnyásan válogatós is vagyok e műfajban, ám mivel egy részem örökre csitri tizenéves lány marad, meg persze Emma Stone miatt is, meg az okos, vicces forgatókönyv okán a Könnyű nőcske ott van a kedvenceim között. Tetszik benne a szülő-gyerek kapcsolat, a tanár-gyerek kapcsolat, meg Emma Stone (vagy ezt már említettem?). 

5) Grand Budapest Hotel. Wes Anderson filmjeit bírom, nagyon egyedi a hangulatuk és humoruk. De ez is kiemelkedik közülük, s mikor a moziban ment a vége főcím, s kiírták Stefan Zweig nevét, akkora “Ahaaaa!”szakadt ki belőlem, hogy megremegett a vetítőterem üvege. Nevetséges nosztalgia él bennem egy történelmi korszak után, amiben sosem éltem és józan paraszti ésszel végiggondolva nem is szeretnék. Valahogyan mégis megtalálnak ezek a történetek, amiket Zweig, Anderson vagy épp Ishiguro (Napok romjai) mesélnek egy nagyon más világról, ami olyan egyszerűnek és tisztának tűnik, pedig ugyanolyan bonyolult és mocskos volt, mint a XXI. századunk. 

6) Tudatlan Tündérek. Özpetek jó érzékkel tud hangulatokat megragadni és azokat filmvászonra varázsolni, s különös tehetsége van a egyedi hangú énekesnők kiválasztásához is. A nőképével egyébként nem teljesen értek egyet, szívesen és igen hevesen vitatkoznék is vele, különösen a legfrissebb filmje, a Nouvo Olimpo kapcsán, de nem tudok olaszul, s mind tudjuk, hogy ez az egy dolog akadályoz meg abban, hogy Frezanra zúdítsam a véleményem. A Tudatlan tündérek (La Fate Ignoranti) kicsit szebben bánik a nőkkel, eltekintve attól a kiindulóhelyzettől, hogy egy megcsalt nej az egyik főszereplő, aki özveggyé válva próbálja megtalálni férje titkos szeretőjét. Nagyon finom és kedves film abban az értelemben, hogy sok apró történetet mesél el a fősodor mellett, pár mondattal atmoszférát teremt, néhány jelenetben egy rövidfilmnyi történetet felskiccel, s tudja, mit bízzon a néző képzeletére, mit mutasson meg. Az olasz nyelvet meg - bár mondtam, nem beszélem, de - imádom hallgatni, gyönyörű, vétek szinkronosan nézni ezt a filmet!

7) Én, a robot. Különvélemény. Oké, ez megint kettő, de mindkettő sci-fi (regényfeldolgozás). Az első írója Asimov, a másiké Philip K. Dick. Itt említeném meg, hogy ezeket nem olvastam. Asimovval volt egy próbálkozásom, de nem rántott be, azért majd még adok neki egy esélyt. (Az Érkezés alapjául szolgáló Életed története című novellát például olvastam, és szintén nem estem hasra tőle. Értitek ugye? A film jobban tatszett, mint a könyv! Ez baromi ritka dolog!) Szóval, arra kellett rájönnöm, hogy sci-fit olvasni nem szeretek, de nézni nagyon. Nagyon szeretem az egész műfajt, de különösen, ha az adott film okos is. Ehhez nyilván jó alapanyag kell, s bár beletört a bicskám, azért azt tudom, hogy Asimov, Dick (vagy Chiang) azért az írott műfaj királyai. Sajnos a kiváló alapanyag nem biztosítja a jó filmes megvalósítást, s sokan ekézik is a két említett filmet, ám én nagyon szeretem őket. Jó izgulni rajtuk, jó megérteni a karakterek mozgatórugóit, együtt nyomozni a futurisztikus környezetben.

8) Érdemes megkapaszkodni, felsorolás következik: Éjszakai ragadozók, Éjjeli féreg, Ellenség, Fogságban, Forráskód, Túl a barátságon, Donnie Darko. A közös pontra már mindenki rájött, s számomra a közös pont és a magas minőség miatt kedvencek. :)

9) Kisasszonyok (1994-es verzió). Ez a romantikus énem kedvence, s ez is én vagyok: álmodozó, naiv, szentimentális, optimista. Újságot és színdarabot író kamasz lányok? Viszonzatlan szerelem? Tanulás iránti vágy? Mi közöm nekem mindehhez? 

10) Ötödik elem és Bérgyilkos a szomszédom. Közös pont Bruce Willis, de most inkább a műfaj miatt raktam őket egybe. Ezek azok az (akció)vígjátékok, amiket ha bármikor elcsípek a tévében, ott ragadok előtte (az első reklámblokkig). Rengetegszer láttam egészben-részletekben mindkettőt, imádok röhögni mindkettőn. Lehet bugyuta a humorom, de tényleg nagyon szeretem őket.  

11) The Fall (A 2006-os kalandfilm). Mese a mesében. Ezért találták fel a mozivásznat. Isten ezért teremtette Lee Pace-t (meg Tranduil szerepére, természetesen). 

*Hahahahaha, jól átvertem mindenkit, nem is tíz film volt!

Ajjj, elkövettem valamit,

amit nem nem kellett volna. Nem is értem magam, korábban meg is ígértem magamnak, hogy erre a dologra különösen figyelek. 

A szituáció a következő volt. Egyik reggel kapkodva készültünk, még egy kis sminket fel akartam dobni, Lujza persze ott nyüzsgött a lábam alatt az íróasztalomnál, mivel ott van az asztali tükröm és teljes sminkkészletem*. Lujzát minden érdekli, így az is, hogy mi az eget csinálok. Kérdezte is, mire a következő mondat bírta elhagyni a számat:

- Sminekek, hogy szép legyek. 

Mikor kimondtam, máris megbántam, visszaszívni persze már nem lehetett. Nem, nem gondolom, hogy végleges hibát vétettem, de ezekre a dolgokra nagyon oda kell figyelnem. Ugyanis másnap, szintén a kétperces "sminkrutinom" után Lujza helyeslően bólintott, hogy "anya szép". 

És tudom, hogy az ő kis fejében ez még mást jelent, meg smink nélkül is szépnek lát, mint minden kisgyerek az anyukáját, de nagyon nem szeretném, ha később azt gondolná, hogy ő is olyan dolgoktól lesz szép, mint a smink, vagy a menő ruhák. Persze, lehet értelmesen sminkelni, igen, oda kell figyelni az öltözködésre, jó, ha az embernek van stílusa, és ezek nem ördögtől való dolgok. De egy kislány esetében különösen vékony jég megtalálni a helyes ösvényt, s ezen nem segít a saját kesze-kusza hozzáállásom a nőiességhez. Viszont szeretnék tudatosabb lenni, hogy Lujzának már egészségesebb önképe, önbecsülése és általánosságba véve jobb nőképe legyen. 

* teljes sminkkészlet: 1 db mono szemhéjpúder nude gold árnyalatban; 1 db fekete szemceruza; 1 db - véletlenül vásárolt, de bevált- barna szempillaspirál

Shitcunami round II.

A másik dolog, ami betett Zebu idegrendszerének (és az enyémnek is, csak én Lujza miatt kábé homokba dugtam a fejem és napi szinten nem foglalkoztam a dologgal), szóval az egész történet egy évvel ezelőtt kezdődött azzal, hogy kitaláltuk, hogy a hátsó (Nénike felőli) és az egyik oldalsó szomszéd (Boszorkány) felé csináltatunk egy lemezkerítést. Azt az ocsmány fajtát, tudjátok, ami ápolni ugyan nem ápol, de eltakar. Mondjuk legalább fahatású, hogy az illúziója meglegyen az igényességnek. Gondoltuk, elől majd lesz egyszer igazán szép kerítés, a kertbe jó lesz ez: gyors és relatíve olcsó megoldás. 

Na, hát ebben tévedtünk iciri-picirit. 

Jól indult pedig, szimpatikus volt a kivitelező, írtunk szerződést is. Persze előleget kért anyagköltség címen. Ennek nyilván nem örültünk, de normálisnak tűnt. Kérdeztük, a hideg nem akadály-e, az volt a válasz, hogy nem, amíg nincs tartós eső/hó/fagy. Az első ütem (előző kerítés lerombolása) szépen meg is történt. Aztán következett a beton alap kialakítása. No, itt kezdett döcögni a történet. A maximum három napos meló szépen húzódott, valami sosem volt (ember, alapanyag, autó stb). A legszarabb nem is ez volt, hanem hogy nem tudtuk, aznap jönnek-e dolgozni, vagy sem. Ez december közepe-vége volt. Ott álltunk, a két szomszéd felé nyílt tereppel. Az volt a "szerencse", hogy egyiknek sincs kutyája (harmadik szomszédéknak, Tündéréknek kettő is van). Így is ciki volt az egész helyzet, de különösen kényelmetlen lett volna, ha azért kellett volna megkötve tartania hetekig a kutyáját bárkinek, mert nincs kerítés. No, mindegy. 

Hosszas hasztalan telefonálgatás után Zebu elérte a fickót (az egyik munkásának is megszerezte a számát, tőle is próbált infót szerezni), a gyerek kórházban, az autó lerobbant, a telefon bedöglött stb stb stb. De januárban készen lesz. A tartóoszlopokat el is jöttek berakni. Csak hát még meg kellene venni a lemezt. Újabb előleg. Remek. De még mindig bíztunk benne, kifizettük. 

Sejtitek, ugye?    

A "mázlink", hogy számlát adott róla. Az más kérdés, hogy végül semmire se mentünk vele. Se pénz, se lemez.

Röviden: másik vállalkozó, ha jól emlékszem, február elején befejezte a kerítést. Kettő nap kellett neki hogy a betonkoszorú legvégét befejezze (kijavítsa), a lerakott oszlopokat ellenőrizze (javítsa), a lemezkerítést megvegye, felhegessze. 

Persze Zebu nem akarta hagyni, hogy az előlegünkkel az első számú versenyző lelépjen. Egymillió forintról beszélünk. Ügyvéd, nyomozás, mit lehet tenni. 

Szintén röviden: egy évbe került kideríteni, ki a fickó, minden adatát beszerezni, ami alapján perelhető. Már a behajtási szakaszba jutottunk, mikor mondta az ügyvéd, hogy még alá kell írni egy papírt Zebunak, mert nyilván nincs semmi vagyona a fickónak, ami a behajtás alapján képezhetné. Csak a háza. Ahol a két gyerekével él. 

Elindíttattuk az eljárást. 

Aztán Zebu csak nem bírt aludni. Nem beszéltem neki róla, de engem is nyomasztott a dolog, amúgy kábé ugyanazok jártak a fejünkben:

- az utcára teszünk két kisgyereket

-  nyilván nem kerülnek utcára (most ezt nem részletezem, megoldották volna rokonoknál stb)

- kétségbeesésében az ember idióta dolgokat tud csinálni. mi lesz, ha az a nyomorult:

- megöli magát

- minket kezd fenyegetni, megtámadni stb.

- de basszus, egymillió forintról van szó, aminek rohadtul lenne helye a családi kasszában

- ugyanakkor nem pusztulunk bele a hiányába

- ugyanakkor nem akar az ember balek lenni

- már azok vagyunk, úgyhogy mindegy...

A lényeg: elsősorban Zebu mentális egészsége érdekében és attól való félelemtől, hogy kerítéses barátunk ide jön balhézni ("és mégis hogyan foglak titeket megvédeni?" - kérdezte tőlem Zebu), úgy döntöttünk, visszavonjuk a keresetet vagy mit, leállítjuk a behajtást. Igen, balekok vagyunk, elúszott egymillió, a rohadék biztos röhög a markába. Azért remélem, okoztunk pár álmatlan éjszakát neki (nem valószínű).

Tanulság nincs sok, talán annyi, hogy oké, küzdjön az ember az igazáért, de ne minden áron, meg persze hogy csak több helyről leinformált embert engedjünk be a házunkba. Meg jobb baleknak lenni mint idegösszeroppanást kapni. 

Azóta Zebu alszik, eszik. 

Szóval így jártunk, de nekem Zebu egészsége fontosabb, mint az a kurva egymillió.  

  

Indokolatlanul vidám tartalom,

mert újra átjött a Boszorkány szomszédunk cukker kamasz macskája látogatóba:

Megtekintette az ablakban haldokló virágokat és az ősszel készített falevél-rókákat, majd...

idegállapotba hozta Kórászt. Engem az hozott idegállapotba, hogy mi az égtől ilyen mocskos már megint az ablak. 

(A teraszon lévő macskmaászókát eredetileg kidobásra szántuk, erre másnap Cicó - Lujza nevezte el így - megjelent, s olyan cukin játszott rajta, hogy egyelőre kint hagytuk. Kórász ennek korlátozott mértékben örül, s az ennek alatt elsősorban Cicót értem. Mi meg próbáltunk családilag visszafogott mértékben olvadozni Cicó miatt, nehogy Kórász megsértődjön, de mi cuki már! (Nyilván Kórász a leggyönyörűbb macska a világon, ezt számára is egyértelművé tettem, miután Cicó balra elkódorgott más leánymacskákat csábítgatni.)

Írok már "az ügyekről" is,

egyrészt, hogy értsétek, miért alakult olyan rapszodikusan a blogvember, másrészt maradjon fenn magamnak "dokumentumnak", hogy hetek/hónapok/évek múlva tudjunk azon nevetgélni* Zebulonnal, hogy miken mentünk át. 

Szóval, páran emlékezhettek arra az időszakra, amikor megszületett Lujza, és lehetett olyan 1 hónapos kábé, és kiderült, hogy rettenetesen hasfájós (vagy valami más baja volt, valószínű sosem tudjuk meg), és állandóan ordított. Nem, nem sírt. Ordított, mint akit ölnek. És folyamatosan. Anyum utólag azt mondta, néha már azt hitte, sosem fogja abbahagyni az üvöltést Lujza. Két esetben volt csendben: miközben étkezett és mikor aludt. Aludni viszont csak testkontaktban tudott, azaz mellkason. A család csatasorba állt, váltva jöttek segíteni, hogy míg valaki kisággyá alakul, addig tudjak enni-inni, aludni, hajat mosni, kakilni ésatöbbi. Amúgy frankó kis táblázat is volt, hogy mikor melyik nagymama jön, mikor ugrik be Pierre (úristen, rengeteget jött ő is), mikor nővérem. No, és ugye erre azért is volt szükség, mert Zebu összeomlott. Nem bírta feldolgozni, hogy nem tudunk segíteni Lujzának, mármint csak abban tudunk segíteni neki, hogy ringatjuk, éneklünk, ölelgetjük, de attól még üvölteni fog. Kipróbáltunk ezer egy csodaszert, tornát, diétát, fejési technikát, volt nálunk gyógytornász, szoptatási tanácsadó, vittük gasztroenterológiára, volt hasi ultrahangon. Ezek elsősorban nekünk segítettek, mert úgy éreztük, próbálunk tenni valamit. Végül persze egy dolog segített: az idő. De Zebu rettenetesen nehezen viselte, nagyon keményen előjött a szorongása. Persze számíthattunk volna rá, hiszen az egész betegség anno a munkába állása és összeköltözésünk idején bukott ki, amik szintén jelentős, sok változással és bizonytalansággal járó életesemények voltak. Egy kisbaba érkezése is ilyen élethelyzet, ha nem lett volna ez a kólika-szerű valamicsoda, lehet akkor is előjött volna a szorongás, de így nyilván hamarabb/erősebben jelentkezett minden tünet. 

Aztán a helyzet szépen lassan normalizálódott, Zebu elkezdte újra szedni a gyógyszerét, rendszeresen beszélt a pszichiáterével, egy időre Pierrékhez költözött (addig Pierre meg anyum váltva aludtak este velünk Lujzával), aztán szépen lassan teljes mértékben visszacsordogált az életünkbe (magyarul haza költözött). Rohadt szar időszak volt, de szerintem baromi jól megoldottuk, és tényleg nem lehetünk elég hálásak az egész családnak, ami védőhálóként nyílt ki körülöttünk.     

Aztán Zebu olyan jól lett, hogy idővel a gyógyszert is elhagyta. 

És akkor a mostani szarcunami: 

írom a rövidebbet: megjelentek ősszel a lakásban a hangyák. Zebu megtett mindent, amit lehetett, de teljesen bele volt pusztulva. Nyilván én is felcsesztem az agyam, mikor Lujza ágyán mászott egy példány. Szóval a Zebu elkezdte nézni, hol jönnek be, jó alaposan megvizsgálva a legkisebb hibákat és réseket. Ekkor észrevettünk egy viszonylag nagyobb rést a padló és a falicsempe között a konyha-nappali-folyosó szentháromság területén. Ez az a terület, ahol padlófűtés van. Namármost. A szorongásos betegségek szépsége, hogy egyből a legrosszabb forgatókönyv pereg le az ember szeme előtt. Ezerszer. Újra és újra. Szóval Zebu is meg volt róla győződve, hogy itt a vég, süllyed a ház, szét kell verni mindent, de 1) hol lesz erre pénz 2) hova tesz minket addig, míg minden szét lesz verve 3) az előző tulaj átvert-e minket 4) ha el akarjuk adni a házat valamikor, hogyan fogjuk tudni eladni. És így tovább. Azóta megnézte három szakember (három kicsit különböző területről), plusz Zebu a kollégáival is beszélgetett erről, s kiderült, hogy a padlófűtés esetén normális, hogy a padló-fal találkozásnál nem fuga van, hanem szilikon. A szilikon ennyi idő alatt elkophatott. Pierrék által ajánlott hidegburkolós fickó (ő volt az egyik szaki) vállalja a javítást és egyértelművé tette, hogy nem kell felverni mindent, nem fog fejünkre szakadni a tető (és az előző tulaj se vert át minket). Szóval úgy ahogy, megnyugodott. Aztán elkezdett szarakodni a padlófűtés órája, ami a nyomást mutatja, persze megint jött, hogy szivárog a padlófűtés, mindent fel kell verni stb. De szerencsére csak a túlnyomás cucc (bocsi, nem ismerem a szakszavakat) romlott el, megfelelő szaki (BenEflekt rokona - mi lenne velünk a srácok nélkül?!) kicserélte. Ez a dolog megoldódni látszik: padlófűtés javítva, padló hibáira megbízható szaki felkérte, hangyák még vannak, de valamennyire Zebu is belátta, hogy egy kertes házban nyilván lesznek hangyák. (Én pl nem tudom megítélni, mennyi hangya a normális.)

A szarcunami második hullámáról majd legközelebb. 

*optimista forgatókönyv szerint, hiszen hetek/hónapok/évek múlva minden jobb lesz. Ugye?

Igazán bizalomgerjesztő azt hallgatni a buszmegállóban,

hogyan magyaráz egyik (talán felsőbbéves) kis pilótanövendék a (talán első élő gyakorlatára siető) másiknak a magassági fokokról, s közben csak úgy puffognak a probably-k, a maybe-k és az as far as I know-k. 

Na várjál, várjál, várjál! :)

Ezeket a részeket legalább 4 éve írtam, a részek között évek is eltelnek, és nem, ez nem az a történet, amit múltkor megosztottam, ez az, ami önálló életre kelt. :) Nem, Tejfeles nem cigány, a helyszín meg a "világos" Szabolcs-Szatmár-Bereg. 

Délelőtt lejöttünk a szüleihez, egy kis faluban laknak, két éve van mosógépük. Tejfelnek öt testvére van, ő a legkisebb. A fizetéséből rendszeresen hazaküld. A szülei távolságtartók, de Tejfeles szerint kedvelnek. Ebben közrejátszhat, hogy igencsak dicsértem az apja pálikáját, ami bivalyerős volt, mégis érződött rajta a szilva, és az anyja főztjét, ami tápláló volt és ízes. Átjöttek megnézni a testvérei is, a legidősebb bátyja kézfogása satu volt, de hamar megtaláltuk a közös hangot. (Igen, a focit és az autókat.) Láttam az egyetlen nővére elismerő, csibész mosolyát is, amit Tejfelesszájúm felé küldött. Elfelejtettem már, milyen a család. Nagyon jó. Vagyis: lehet nagyon jó is. Ettől egyszerre érzem magam jól, másrészt rohadt nyomorultul. Tejfel szerencsés, igaz, tudja is. Nagyon büszke a családjára, az összetartásukra, hogy a szegénység – mit szegénység, majdhogynem nyomor – ellenére kemény munkával az összes testvére szakmát szerzett, dolgozik, családot alapított. És ők is büszkék rá. Az egyetlen diplomásra, a kicsire, aki elment szerencsét próbálni, és ki is állta a próbát.

(...)

Tejfel teste mindig megigéz. Ha objektívan nézem, nem nagy szám. De nem tudom objektívan nézni. Vékony, csontos alkata van. Szikár. Több generációnyi földművelő múlt köszön vissza inas karjaiból. Igazi magyar paraszt. Ha nem lenne ellentmondás, azt is hozzátenném: a szó legnemesebb értelmében. Dereka lehetetlenül vékony, hasa lapos, fiús. Ezt ellensúlyozza a férfiasan szőrös lába. Feneke két kis gerezd fokhagyma. Mellkasomon pihenő ujjai hosszúak. Olyan apró hozzám képest. Olyan fiatal. 

Persze nem ez az első, hogy olyan fickóba szeretek bele, aki nem az esetem… Jan, drága Jan, esetlenül sántikáló, hórihorgas holland zsiráfom! Mostanában sokszor eszembe jut, pedig Tejfel nem sokban emlékeztet Rá, sőt. Mégis, mintha távolról figyelne. Vigyázna. Őrködne. Tanítana, ahogy tanított, különösen az utolsó hónapokban. De Jan már nincs, a hamvait is széthordta a szél. Tejfel viszont most van, a hasamra csúszó keze most van. A számra tapadó ajka most van. A széles mosolya most van. S bár ellenérzés is van bennem, meg fogom adni azt, amire vágyik. Jöhet a harmadik.

(...)

Meséltem Baracknak a hétvégéről, ő persze csak egy dolgot szűrt le: a csóró falusi parasztgyerek (nem a szó nemesi értelmében) rám akar csimpaszkodni. Fél óráig szajkózta, Tejfel csak kihasznál, aztán kitettem az irodából. Nem akarok összebalhézni a legközelebbi bizalmasommal. És abban igaza van neki és Mentoromnak is, hogy Tejfel szereti szórni a pénzem. Ruhákat is vettem már neki. Sokat. Cipőt, kabátot, Lewis farmert. Parfümöket. Telefont. Érzéke van a stílusos és drága dolgokhoz, ez a házfelújításkor nyilvánvalóvá vált. Igaz, a felújítás az én ötletem volt, ám meglepődtem, mekkora lelkesedéssel vetette bele magát az egész cécóba. Falszíneket választott, csempét szemlézett, bútorokat rangsorolt, tervezett… Ráhagytam, jó ízlése van, és van miből költeni. A munkásokat is jól kezeli, jobban, mint én. Vicces látni a sok pocakos, szőrös melóst, ahogy szakadnak a röhögéstől, Tejfelesszájúm meg ott áll közöttük, középen, és csak beszél és beszél. Percek alatt eléri, hogy bárki megkedvelje. Nem manipulációval, egyszerűen ilyen. És én pont ezért szeretem. Minden pénzt megér, de hiába mondtam ezt meg Baracknak is, nem érti, csak a száját húzza. 

(...)

A háznál volt a tor, eredetileg nem akartam menni, de Tejfel anyja ragaszkodott hozzá. Egy ideig tébláboltam Tejfel vadidegen rokonai között, aztán dohányzás címszó alatt kilógtam. Hátra mentem, a kert végébe. Nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy vannak, aki még tartanak disznót. Milyen groteszk. Halotti tor. Disznótor. Ezen járt az agyam, mikor megérintette a hátam. Gyorsan megöleltem. 

Kérdésemre, hogy miért nem szólt semmit, annyit válaszolt, hogy nem akart "érzésekkel és hasonló maszlagokkal" terhelni. Hallottam a hangjában némi gúnyt és neheztelést. Megbántottságot. Megbeszéltük, hogy nem igazán erre gondoltam, és ha van valami, ami nyomja a lelkét, ha segítségre van szüksége, vagy beszélgetni szeretne, akkor nyilvánvalóan ott vagyok. Csendesen bólintott. 

- Nem mennék már vissza a házba.

Erre is csak bólintott. 

- Köszönöm, hogy jöttél.

A hangszíne most már hálás volt. A kezemet megszorító keze pedig hideg, ahogy egy tizedmásodpercre számra tapadó ajka is. 

(...)

- A rokonaim kérdezgették, ki vagy.

- Mit mondtál, ki vagyok?

- Hazudtam.

- Mit hazudtál?

- Hogy a párom vagy.

(...)

A keresztelő után Tejfel még kiszaladt a temetőbe, kérte hadd menjen egyedül. Addig az anyjáék etettek. A bátyjai is: hülye gyerekkori történetekkel – a felük kitalált volt, csak kíváncsiak voltak, mit kajálok be és mit nem. Aztán nem bírtam ki, és mikor már szétszóródtak, s nem figyelt rám senki, beosontam a szobájába. Hátha rájövök, mi annyira titkos benne. 

Nos, azóta tudom. A könyvespolca. Fél sor csillagászat. Fél sor útikalauz. Néhány filozófiai összefoglaló mű. A többi szépirodalom. Valódi szépirodalom. Legfiatalabb bátyja kapcsolt először, az ajtóban megtorpant, mikor meglátott, kezemben A gyertyák csonkig égnekkel. Kis cetlik lógtak ki belőle, az érdekesnek ítélt oldalakat jelölve, azon belül ceruzával aláhúzva a gondolatok. Szemem egy vastagon kiemelt sorra esett: 

 „Amíg az embernek dolga van a földön, él.”

- N. kérte, hogy ne gyere be ide. Ezt már bátty mondta. 

- Miért olyan nagy titok ez? Kérdeztem. Bátty összevonta a szemöldökét, keresztbefonta izmos karjait. 

Közben megjelent az ajtóban nővére is. - Szégyelli előtted. - Magyarázta. Végignéztem a polcon. Csupa értékes könyv. Mit szégyell ezen? Nővére értetlenségemet látva csak a szemét forgatta. 

- Ő nem úgy nőtt fel, mint te, nem könyvek között. Anyánk szeret olvasni, de nem ilyesmit. Sosem voltak ilyen regényeink. Senki se adott a mi kezünkbe Szerb Antalt, vagy Hrabalt, azt se tudtuk, hogy léteznek. Azt érzi, hogy hozzád képest le van maradva, hogy be kell pótolnia egy csomó dolgot, olyanokat, amiket te fiatalon már rég olvastál, amiket te természetesnek gondolsz.

- A csillagászat más tészta. Asztronauta akart lenni kiskorában, azóta érdekli a dolog. Mindig azzal húzzuk, hogy ha űrhajós nem lett, matróz még lehet, simán eltájékozódik csillagképek alapján. Tette hozzá bátty.

Odakint ugatott a kutya, Tejjfel hazaért. Bátty kivette kezemből a kötetet, visszacsúsztatta a helyére. 

- Ne mondd el neki, kérlek. Túl büszke hozzá. Mondta nővére, s már terelt is kifelé a szobából.

- És ránk is berágna. Súgta oda bátty, s gondosan behúzta maga mögött az ajtót.

A jóleső érzés,

mikor a szemem csukva, s hallom az étkező felől Lujza elégedett csàmcsogását, majd a kis cérna hangocskáját: “kérek még!”, amit Sógorom büszke röhögése kísér, hiszen az ő süteményének van ekkora sikere, mindeközben hallom Zebulon elégedett és nyugodt szuszogását (biztos a frissen nyírt haja is hozzájárul mindehhez),majd teljesen belelazulok abba, ahogyan BenEflekt masszírozza a hátam. 

Szóval, én úgy olvasok blogokat,

bár lehet ezzel se vagyok különlegesen kaotikus, mert mindenki más is így tesz, hogy

- vagy laptopot használva a blogger Olvasnivalók oldaláról nyitogatom meg a friss bejegyzéseket, amivel annyi gond van, hogy itt kizárólag a nagyvilág számára nyitott blogok jelennek meg

- vagy szintén laptopon a blogom linkfaláról nyitogatom meg, így elérem azokat is, akikre nem vagyok feliratkozva, vagy akik zárt blogot vezetnek

- vagy a telefonom böngészőjében elmentett kedvenc weboldalakat (köztük ugye blogokat is) nyitogatom meg sorba, ahol van friss bejegyzés, azt elolvasom

- vagy - s ez a leggyakoribb - a blogger Olvasnivalók oldaláról nyitom meg a friss bejegyzéseket, de telefonról! 

Viszont emiatt kétféle formátumban találkozom blogokkal (csupaszabb, telóra optimalizált és szép színes-szagos laptopra optimalizált felülettel), ráadásul van, amit ritkán, de akkor visszamenőlegesen nagy adagban olvasok, van, amit frissen-aktuálisan követek. Szóval néha keverem, hogy akkor ki kicsoda. (Nyilván kettő perc kell beletekerni a blogba, hogy leessen, de néha hosszú az a két perc.) 

A kommentelés (is) meg, mint említettem, többnyire fejben megy, ha írok is, mindig olyan sutának érzem, mert épp kapkodok. Szerintem olyan is volt, hogy valahova odaböfögtem valami cukit, mert azt hittem, hogy oda "szoktam" beírni (azaz legalább már egyszer hagytam nyomot magam után), aztán rájövök, hogy nem, még sosem. Néhány zugban olvasott bloggertárs fejét megnézném egy-egy sebtiben hagyott kommentem után... Vagy inkább nem.   

Ez se az én világom, azért egészen hallgatható

Fun fact: mikor beírtam a keresőbe, hogy I wanna lose myself/ I wanna come alive, akkor a magyar segélyvonalak listáját dobta ki első helyen. Amire egyetlen kedves olvasómnak se legyen szüksége! :* 

Jó móka volt a blogvember,

bár ugye én napi szinten végül nem blogoltam *az ügyek* miatt, de azért talán jobban volt rajtam egy pozitív értelemben vett nyomás, hogy írjak. 

Amit viszont sajnálok, hogy a megnövekedett forgalom miatt az általam követett blogokat csak kutyafuttában, felületesen tudtam követni, és a saját blogolvasási szokásaim miatt (erről később írok) kutyulódtak-keveredtek a bloggerek a fejemben. 

Kommentelni sem tudtam, mivel telefonról nem képes bejelentkezni ez a nyominger, laptophoz meg esténként jutok, amikor ezer más dolgot kell csinálni és hiába írtam meg fejben egy-egy aranyos(nak szánt) hozzászólást, a megvalósítás kimaradt. 

No, de most már induljon a december, teljenek meg az adventi kalendáriumok (délutáni feladatom), kerüljön az asztalra az adventi koszorú, terveződjön meg a karácsonyi menü, vevődjenek meg az ajándékok, váródjon a Mikulás. Micsoda ünnepi hangulatú nyelvtani szerkezetek! :)  

Instán boldog boldogtalan

megosztja, milyen zenéket hallgatott mostanában (éves lista készítéséhez nincs meg korán? Halo, hátra van egy teljes hónap!)

Na mindegy, meghallgattam Liftes öt kedvenc dalát 2023-ból. Még mindig nem műfajom az elektronikus zene.

Ellenben mókás, hogy Zebu mutatott egy új dalt egy új bandától, és persze, hogy azokat, akiket én is pár hete “fedeztem fel”. 

(Edit: telefonról pötyögés javítása - ugyanitt: mi az égnek szedi szét az igekötőt és az igét még mindig? Nem igaz, hogy nem lehet megtanítani az autocorrectnek ezt a dolgot)

Rájöttem, hogy van ez blogom,

amit ugyan nincs időm rendesen írni, s így egy csomó komoly, engem érdeklő napi kérdést és eseményt nem tudok rajta rögzíteni, csak zavaros regényrészleteket és bugyuta eszmefuttatásokat, ennek ellenére is olvassa vagy öt ember, és most ennek az ötnek érdekelne a véleménye a következőről.

Lujza októberi születésű, így nem vonatkozik rá a 3 éves kori kötelező beóvodázás. Ugyanakkor, ha szeretnénk, vihetjük. A dilemma a következő:

- szeretnénk, ha Lujza évvesztes lenne (azaz később az iskolában a legidősebbek között lenne, s nem ő lenne a legkisebb”.

Node! Hol “ismételjen” évet? 

1) maradjon a bölcsiben még egy évet 

2) ovi kiscsoportban 

3) ovi nagy csoportban 

Bölcsi melletti érvek es ellenérvek 

+ Szeretjük, ismerjük, meg vagyunk vele elégedve 

- Jövőre csecsemős lesz a csoport, más nevelőkhöz kerülne, rosszabb esetben maradna a 10 hónapos babákkal. 

- Nem marad rajta kívül más, mindenkit visznek oviba, a többi szeptemberi-októberi gyereket is. 

+ mivel még nem egymással, csak egymás mellett játszanak, nincs erős kötődés a gyerekek között, könnyebben elfogadja, ha a kis barátai mind mennek oviba, míg ugyanez nagy csoportosként (szerintem) rosszabb.

Ovi melletti érvek es ellenérvek 

- Magas csoportlétszám (28 fő vs 6-12 fő)

+ Az “idősebb” gyerekek húznák felfelé (beszédkészség, szobatisztaság stb), lenne elég kihívás, nem unatkozna. 

- Félek, hogy akkor már nem lenne olyan egyszerű “elintézni”, hogy ismételjen 

- Nagyobb törés lenne neki a kis barátait elveszteni 

Reggeli rant, hogy kiadjam magamból

. 

Egyik régi PhD-s társammal összefutottam egy amúgy is zsúfolt üzletben a minap, s leálltunk beszélgetni. Namármost (sic!). Nekem eleve stresszhelyzet a vásárlás, nézelődés, de ez az én nyomorom, küzdök, birkózok vele, néha egész jól elboldogulok. Viszont az az érzés, hogy útban vagyok, az számomra nagyon (a kelleténél jobban) nyomasztó érzés. Rühellem, ha kerülgetni kell engem, vagy ha azt érzem, feltartok valakit. Ami fura volt, hogy exkolléganő teljesen rálazult a beszélgetésbe, totál nem érdekelte, mi van körülötte, én szóltam neki vagy háromszor, hogy lépjünk már arrébb. Az egészséges viselkedés szerintem a kettő között lenne, legalábbis az tuti nem normális, hogy lever a víz ilyen szituációkban. 

Ezt a pár napja keletkezett emléket egyébként az juttatta az eszembe, hogy most a munkába menet láttam egy csajt a villamoson, aki a világ legtermészetesebb módján állt be az ajtóba úgy, hogy se jobbról, se balról ne lehessen megkerülni, s láthatóan nem zavarta, hogy nem tudnak fel-leszállni tőle. Ezeknek az embereknek nincs semmi kontrollja a környezetükre vonatkozóan? Lehet az meg a másik véglet, hogy én meg tudom, hogy a néni, aki ott ül nem messze, a következő megállóban le fog szállni. De annyira könnyű minimális  nonverbális jelből leolvasni ezeket, elképesztő számomra, hogy más körül se néz, és nem, szerintem ez sem normális, mert az ember társas lény. 

"Bódó!", állapítaná meg Lujza,

ezt a sok dolgot látva. Mostanában kicsit valóban bordó-piros túltengésem van, annak ellenére, hogy nem kifejezetten szeretem ezt a színt, s nem is illik hozzám: se a külsőmhöz, se a személyiségemhez. De amikor pénztárcát vettem, nem volt szimpatikus kiosztása, csak ennek a meggypirosnak. Mikor sürgősen el kellett költeni a ruhapénzt, csak ez a mélybordó nadrág volt jó rám - bocsi, a képen nem látszik annyira, mint ahogyan a koncepciót kitaláltam. Mikor meg a kinyiffant telefonom helyett tegnap újat kellett venni, csak ilyen színű volt. Nincs ugyan a képen, de bordó még a sálam is, azt ajándékba kaptam Pierréktől, meg bordó a sapkám (na, az mondjuk tetszett). Az italom színe is szándékos: "immun iron", írja a doboz, én meg remélem, a szervezetem is acélos lesz tőle: a bölcsőde nagy része beteg, Lujza tartja a frontot a többi kemény(tök)maggal. 

A piszkozatok között volt, miszerint:

Elkezdtem olvasni a Zöldlámpát Mettyú Megkenegetitől*. Van benne pár aranyos anekdotikus történet, de nem vagyok tőle elájulva. Nekem ez az "anyám a késsel kergeti a konyhában az apámat, aztán a konyhában szexeltek, ők így szerették egymást" nem annyira jön be. Vagy én nem nagyon értem, mi lenne ennek a mondanivalója, vagy nem tudom. Ahogyan az "apám kiprovokálta a verekedést, majd ő és a bátyám félholtra verték egymást, aztán onnantól apám felnőtt férfiként kezelte a bátyómat" történetvezetésből sem jutott el az én agyamig, hogy most itt mi a tanulság. Biztos kulturális különbség. (Ez amúgy egy inside joke azoknak, akik olvasták a könyvet.)

*Jó, leszek annyira igényes, hogy ránézek a borítóra, hogyan írja a nevét, akkor is, ha otthon Zebulonnal tényleg Megkenegetiként hivatkozunk rá: Matthew McConaughey

Amúgy azóta befejeztem, a véleményem nem változott: volt benne néhány kifejezetten jó anekdota, tanulság, poén, jó világszemlélet, de azért ez klasszikus konyha-filozófia volt. Ennek ellenére nem bántam meg, kellően megható, kellően vicces, kellően könnyed volt. Pláne ahhoz, hogy este tízkor agyilag zokni módon olvassak. 

Hm... hmmm!... Hmm?... Hmmmm!!!!

Kábé ilyen hangokat adtam ki blogolvasás közben, Zebulon meg annyit látott, hogy laptop az ölemben, jött is egyből a megjegyzés:

- Ilyen jó a regényed? 

Magam is megleptem, mekkorát nevettem ezen, mert bár a lelkiállapotom az olvasottak hatására nem volt épp rózsás, de vicces volt elképzelni, hogy a saját írásom értelmezése közben adom ki ezeket a hol kérdésekkel teli, hol megvilágosodott hümmögéseket. Persze Zebu is levágta, hogy nem a saját írásomat olvasom, de azért míg kuncogtam, nyomta tovább a sódert, mintha én beszélnék:

- Hű, micsoda fordulat, erre nem számítottam! Nem is emlékeztem, hogy ilyen jól írok! 

[Zebu nem olvasta egy írásomat se, vagyis "A" regényembe egyszer beleolvasott, de csak ezt a sokatmondó és irodalmi Nobel-díjért ordító párbeszédet - s azt is véletlenül:

"(...)

- Kérsz egy sört?

- Én vagyok a sofőr. 

- Estig kimegy.

- Nem, kösz. Nem játék, főleg ha a húgom is a kocsiban van.

(...)"

Ennek ellenére múltkor azzal húzott, hogy mikor adjuk már ki, és leszünk kőgazdagok. Cute.]

Egy utastársam hátha örült,

vagy legalább magában elmosolyodott a párás üvegre rajzolt rókám okán. 

(Kevés dolgot tudok magabiztosan rajzolni, a róka közéjük tartozik, még Alvin tanított meg rá ezer éve, amikor ő és neje voltak a legjobb “párbarátunk”, és napi szinten találkoztunk.) 

Nem panaszkodás,

de a 3bit mióta 5bit (mármint mióta 5 részes)? És ti hogyan ejtitek ki a nevét? Én sztríbit-nek mondom, kicsit levegősen ejtett t-vel (ami keleti országrészben szocializálódva igen nagy teljesítmény!) Amúgy nem bites-nak kellene lennie? Csehországban gyártják, úgyhogy majdnem mindegy is, csak csokievés közben is hülyeségeken kell agyalnom. (FYI: ez egyik kedvenc csokim.)

Jelentem,

- még nem dőlt ránk a ház. 

- Zebu stabilizálódott valamennyire, többek között azért is, mert kitaláltuk, hogy 

- főzünk együtt hétköznap is (eddig csak hétvégén főztünk), így jobban lekötjük az energiáinkat és nem marad idő beforogni. Lujzával is jobban telik az idő, én se csak tunyulok, és Zebu is tervezhet menüsort és bevásárlólistát. A szorongásos betegségek egyik rákfenéje ugyanis a jövő (mániákus) tervezgetése. Ha van egy közeli és könnyen megvalósítható cél, ami ha mégsem (úgy) teljesül, annak sincs tétje (pl. makaróni helyett rakott krumpli lesz az ebéd), az jó módszer az ezredik vészforgatókönyv túlpörgetése ellen. 

- görcsöl a hasam, s félek, visszakúszik az életembe az endometriózis. Foglaltam időpontot ahhoz a dokihoz, aki 1) endometriózissal műtött (még rezidens volt akkor), s aki 2) az ügyeletes volt, mikor harmadik trimeszter elején epegörcs után másodjára (vagy harmadjára?) mentem vizsgálatra jelezni, hogy valami nem oké, s egyből vágta, hogy ez terhességi epepangás, s nem a magnéziumadagot növelte, hanem elküldött vérvételre, majd megfelelő gyógyszert írt fel, s 3) ő volt akkor is pont bent, mikor Lujza kipottyant. Három a magyar igazság, egy magánrendelős harmincezres rákszűrés meg a ráadás. 

- már csak egy fogorvost kellene leakasztanom, aki rendbe teszi a lassan három éve totálisan elhanyagolt fogaimat. Mármint szoktam fogat mosni, csak tudom, hogy van lyukas fogam, minimum kettő, de Lujza mellett - fogorvos hiányában - lusta voltam nekikerekedni. (A régi fogorvosom, gyerekkori jó barátom elköltözött a fővárba.)

- a telefonom kezdi feldobni a talpát, ami nagy baj, mert most kezdtünk extra spórolásba Zebuval (erről talán majd írok külön), s lenne jobb helye annak a pénznek, amibe egy szifon kerül. Úgyis szifon márkájú telefont veszünk, mert az egész családnak az van, nekem sose volt android telefonom, ugyanis egy gyönyörű Nokia volt az első okostelefonom, amin windows (!) oprendszer volt... Ahhh, de szerettem azt a telefont! Édes, sárga kis Nokiám. 

- Lujzával nagyon jól telt a hétvége, csak kisebb hisztijei voltak (pl1: menni kellett fürödni, pedig még olvasni akart, de már igazából azt se akarta, mert fáradt volt; pl2: a törölközővel együtt tettem fel a pelenkázóra, s nem az apja terítette le a törölközőt a pelenkázóra, s tettem aztán rá Lujzát. Tragédia, kérem. Hívja valaki a gyermekvédelmet! Viccen kívül, kicsit féltünk a hétvégétől, mert a hétköznap esték azért elég harcosak. A bölcsi eléggé leszívja lelkileg, mármint szerintem annyira megkönnyebbül, mikor érte megyek, hogy kijön belőle az egész napi feszkó, s elég sokat nyíg, meg mindenen behisztizik, olyasmiken, mint amiket fent felsoroltam, csak még apróbb dolgokon. Ennek ellenére iszonyat ügyesen beszokott a bölcsibe, önálló, ragozva beszél, énekel, mondókázik. És mikor mondom Zebunak, hogy fáj a hasam, majd Lujza odarohan, s nyújtózkodva elkezdni simogatni a hasam a kis kezével... az fantasztikusan aranyos dolog, s a legjobb görcsoldó. 

Néhány bejegyzést megírtam előre,

mert nyilván számítottam rá, hogy lesznek rohanós napok blogvemberben, de arra azért nem számítottam, hogy azokat se lesz időm posztolni, mert épp esik szét az életem. 

Vagyis csak a házunk, amibe egy éve élünk. A helyzet súlyosságát még nem tudjuk, lehet 1-3 millióval megússzuk. Lehet 10-15 millióval. Lehet költözés lesz a vége (előbb-utóbb az lesz, Zebu utál itt élni.) 

Ja, és hello szorongás! Egyből éreztem Zebun “a szagot”. Újra elkezdte szedni a gyógyszereit, mivel nem bírt aludni, se enni. Dögöljön meg minden rohadt mentális betegség! 

Az elefántcsonttorony büféjében

minden kétszer annyiba kerül, mint két éve, de legalább a felére össze is ment minden adag. Így praktikus módon az ember drágán maradhat éhes. 

Egyre többet és egyre ügyesebben beszél Lujza,

de nyilván nem tisztán. Így aztán kuncoghatok magamban, mikor az apjával Bogyó és Babócásat játszik, s mondogatja neki, hogy "apa cicafiú, apa cicafiú!" (csigafiú)

(Idén) utoljára a halloween-ről, s ezzel tényleg befejeztem,

hogy a ló túlsó oldala meg az, mikor vallásos Facebook csoportban megy a “köszönöm Istenem, hogy megvédtél ettől a bűnös szokástól, azok ott meg faragják a tököt és majd jól elkárhoznak,  bálványimádók! Bezzeg én (a jó keresztény) tudom, hogy csak Te szabadíthatsz meg, az Úrjézuskrisztusnevébenámen!”

Ilyenkor elgondolkozom, hogy kell-e nekem ez. (Mármint ez a fajta vallásosság, nem a hit.)

Még egyszer a Halloween-ről,

csak mert úgy felbosszantottam magam egy bejegyzésen pár nappal ez előtt.

Egy általam instán követett "tartalomkészítő" (jobb híján nevezem így, influenszernek túl értelmes) posztolt egy kb. ötoldalas, lapozós bejegyzést arról, hogy ő személy szerint nem szereti a halloweent. Illetve ezt csak az első oldalon írta le, mert az összes többi slide (vagy mi, nem ismerem a szakszavakat) arról szólt, hogy "jajj, de ezzel senkit se akarok megbántani, meg tök oké, ha te szereted, meg jajj, én csak leírtam, mit érzek." 

Baszki, ne már.

Nem azt írta, hogy aki ünnepli a halloweent, az a pokolra jut, meg idióta, meg dögöljön meg. Csak annyit írt, hogy ő nem szereti. Mégis utána négy "oldalon" keresztül magyarázkodott miatta. 

Baszki, de komolyan. 

A sok túltolt woke-shit ellenére (vagy pont azért?) ott tartunk, hogy nem írhatja le valaki teljesen semleges és tisztelettudó, másokat nem bántó módon az, hogy mit érez (hovatovább: mit gondol!), anélkül, hogy ne tenne hozzá háromszor annyi "apróbetűs megjegyzést"? Sőt, ez nem is apróbetűs, mert majdnem ez a hangsúlyosabb, szemben az eredeti gondolattal. 

Azon már csak csendben felsóhajtok, amikor egy szaktanulmányban, aminek az égegyadta világon SEMMI köze a genderhez és a rasszhoz, leírják a szerzők, hogy ők ciszheteró kaukázusiak. 

I hope you have a great Hallowen holiday,

(sic!) írja nekem a hallgató. 

Nos, engem olyan szinten hagy hidegen a Halloween, hogy csak elképedve nézek ki a fejemből, látva a magyar polgártársaim lelkesedését. Másokat mi mozgat meg benne? Persze én eleve utalok félni, a horror műfajt se csípem, a szellemek, boszorkányok, vámpírok, zombik és vérfarkasok alapvetően szintén nem érdekelnek. Jó, az édesség-gyűjtés részét pont megértem. 

Azt viszont sajnálom, hogy tegnap nem jutottunk el a temetőbe, főleg Lujza miatt. Ez nálunk hagyomány: a november 1-i esti temető-járás, mécsesek gyújtása, pár percre megállva a nagyszülők, dédszülők sírjánál. Már Lujza elég nagy lenne, szerintem érdekelné is. Lassan úgyis ezekről a dolgokról is el kell kezdeni vele beszélgetni, mint a halál. Mármint nyilván nem leültetve, kiselőadást tartva, csak így, hogy elmegyünk a temetőbe. Meg nekem is készülnöm kell a kérdéseire. Hipp-hopp kettő éves lett, így hipp-hopp eljön a nehéz kérdések ideje is. (Szerencsére millió meg egy konyv és podcast áll rendelkezésre, amik segítenek az életkornak megfelelő szintű válasz megfogalmazásában.)

Művel megérkezett az új, bélelt overallja, így esélyes még a hétvége. Akkor már talán nem lesz lezárva a fél város a temető körül, és a tömeg nagy része is lerótta már tiszteletét, de maradt annyi későn kapcsoló/elfoglalt/tömeget kerülő, akik gyújtanak meg pár mécsest (rajtunk kívül). 

Mindeközben egyre többször szorongok azon, hogy anyum és apum mindketten 70+osok. 

Blogvember, vagy mi van,

ami azt jelenti, hogy a kihívásnak megfelelően minden nap írni kellene valamit. Majd meglátjuk. Ha olyan lesz a hónap, mint a ma reggel, akkor máris buktam a kihívást.  

Borzasztó volt a hajnal, Lujza orra dugul, horkol, köhög, de hiába fújja, nem jön semmi. Egy bő órát kínlódtunk, mire szegényke vissza tudott aludni. Reggel meg kelt a szokásos hat előtt, én meg mosott szar voltam (mondjuk azért is, mert Lujza előtt egyszer Kórász is ébresztett, mikor beledugta az orrát a számba). Szóval, ki voltam reggel égve, utalom is magam olyankor, mert egyszerűen nincs idegrendszerem Lujzához és a nyafijaihoz. 

Na mindegy, végül nem lett rakás fos a nap, hanem elmentünk a főnek a terére híres írónős szobrot nézni (meg Salvus vizet venni az ügyeletes gyógyszertárból Lujza új inhalátorába). Délutáni program meg a kerti munka volt: lehullott levelek gyűjtése, Lujza tök cukin segített (és ebéd és ebéd utáni alvás után végre én is jókedvű voltam). Aztán az udvaron játszottunk bölcsiset, ami azt jelenti, hogy Lujza bezárja magát az előkertbe (aka bölcsi) én meg elmegyek dolgozni (kettő méterre arrébb). Lujza elénekli hogy síppal-dobbal-nádihegeduvel, aztán nekem vége a munkaidőnek, o meg kiengedi magát és rohan megölelni. Én ez egymás után ötvenszer. Aztán váratlanul betoppant Pierre és BenEflekt, meg is hívtak magukhoz sütizni, úgyhogy a délután estébe hajló részét egy utcával arrébb töltöttük.

Most megyek zuhanyni, aztán nézünk valami sorát Zebuval. 

Elütésekért bocsi, idővel talán javítom, telorol így megy. 

Október 28 van,

és van egy kényszer rajtam, hogy írjak róla, de nincs mit mondanom, és amúgy is kinek mondanám. 

Azért a jól sikerült apai-ági Lujza köszöntés végén, így este van rajtam egy kis szomorúság. 

Lerázom. 

Író-olvasó-válaszoló

MissNeuro oldaláról írós mém:

Szerinted melyik az a könyv, amit mindenkinek el kéne olvasnia?

Nope, nincs ilyen. Más-más élethelyzetben, érettségi szinten vagyunk, hiába tartok valamit zseniálisnak, elgondolkodtatónak, sorsfordítónak, ha más nem bír kapcsolódni hozzá. Nem azért, mert buta, értetlen, nemtörődöm, hanem mert még/már/épp nem azok a dolgok érdeklik. 

Jó példám erre kamaszkorom szerelme, a Zabhegyező. Nyilván mondhatnám, hogy remekmű, mindenki olvassa. De magam tapasztaltam meg, hogy mikor először olvastam (túl fiatalon), egy szót sem értettem belőle. Mikor felnőttként olvastam újra, már nem tudott úgy megfogni. Pedig emlékszem arra az intenzív érzésre mikor tizennégy-tizenöt évesen azt hittem, ez az irodalom egyik csúcsteljesítménye. 

Sokak szerint meg A Mester és Margarita egy alapmű, de engem már attól a hideg ráz, hogy mágikus realizmus, nem hogy a kezembe vegyem. (Aztán, majd lehet eljön a megfelelő pillanat...) 

Van olyan olvasmányod, ami beférkőzött az álmaidba?

Hehe, ez így októberben külön jó kérdés. Feltéve, ha blog olvasmánynak számít. És annak számít. 

 

Írónak tartod magad vagy szerzőnek?

Oké. Műveletlen véglény vagyok, de én eskü nem értem, mi a különbség. Valaki világosítson fel!  

Számodra mi jelenti a legnagyobb nehézséget írás során?

Ma például leültem, hogy írok. Tizenöt perc múlva Lujza felsírt álmában, s sajnos fel is ébredt szegénykém. Így hát a forgatókönyv: laptop a sarokba hajít, Médea ággyá válik, Lujza kialussza magát.  

A másik, hogy ha rosszkor jön az ihlet. Amikor nincs közelben laptop/telefon/papír-toll. Aztán később meg nem bírom felidézni a jól kitalált sorokat, szavakat. 

Amikor meg lenne alkalom írni, és csak nézem a villogó kurzort, majd inkább a már megírt részek javítgatása, szerkesztgetése megy.  

Mit tartasz a legnagyobb erősségednek?

Ha elkap a flow és egy hangulat és minden csillag egyben áll, akkor sikerülnek egész jó szösszenetek. Van egy kis univerzumom, számos egyedi karakterem. Az más kérdés, hogy ebből mit tudok átadni az olvasóknak a fióknak, s mennyire jön át. De én jól elszórakozok, s valóban van pár jól sikerült fejezetem. 

Volt rá példa, hogy beleírtál a történetedbe valakit a való életből, hogy ott bosszút állhass rajta?

Negatív női karaktereket szokásom olyanokról elnevezni, akiket nem bírok. 

Ami meg nem bosszúállás, de számomra nyilván elgondolkodtató, az az, hogy a Máté nevű karakteremhez kábé a kitalálása óta nem nyúlok. Kapott egy két oldalas elmélkedős monológot, és ennyi. Mások szemén keresztül látjuk, nem sok jót tudunk meg róla. 

Van olyan karaktered, aki önálló életre kelt, és képtelen vagy/voltál irányítani?

Igen, persze, G. (még nincs végleges neve). Mellékszereplőből vált kiskedvencemmé. Annyira elszabadult, hogy önálló dokumentumot kellett nyitnom neki, ha lenne belőle regény, és nem a fióknak írnám, akkor önálló kötete kapna.  

Mennyire üt szíven egy negatív kritika?

Egyszer azt mondta valaki, miután elolvasta a legfrissebb írásom, hogy "na, ez is egy nagy kalap szar". Kicsit rosszul esett. De aztán meggyőztem, hogy kritizálás helyett inkább folytassa az írást. 

(Amúgy wéem volt talán az egyetlen, aki olvasott tőlem bármit, de az is ezer éve volt, s ő volt annyira úriember, hogy ha volt is negatív gondolta, megtartotta magának. Udvariasan érdeklődő volt.) 

Ha tehetnéd, melyiket választanád: legyen a könyved iskolai tanagyag, vagy kerüljön inkább megfilmesítésre?

Most fejeztük be a Sandman c. sorozatot, és abban volt egy rész, amiben egy író fondorlatos módon tőrbe csalta Múzsa istennőt, s ihletet nyerve tőle (=minden nap megerőszakolta) sikert sikerre halmozott. Aztán nem sokkal a halála előtt eladta Múzsát egy fiatal írónak, aki folytatta Múzsa kizsigerelését, esetében is jött a hangos siker, megfilmesítés stb. Viszont, az idős író könyveit már nem adták ki újra, mert már "nem divatos". Hiába volt életében nagy siker, hamar elfeledték. (Hogy ne izguljatok: SPOILER: Múzsa kiszabadult.)

Szóval alapvetően inkább számomra az a kérdés, hogy életemben legyen rövid siker vagy halálom után hosszas elismerés, generációk élménye stb. Ez talán inkább a tananyag felé billenti a mérleget. De az meg annyira szubjektív, hogy kit választanak be és miért. Tekintettel a témámra, egészen biztosan nem lesz mostanában tananyag, s tekintettel a minőségre, szintén nem.   

Mit szeretnél, hogyan emlékezzenek majd a munkásságodról halálod után? 

Jé, nézzed már, tudtad hogy írt? Nem is olyan szar! Jó, hát iskolai tananyag nem lesz, és meg se filmesítenék, de pár napra lekötött ennek az izének az olvasása.

A szokásos altatódalok

elhümmögése után a különleges alkalomra tekintettel azért csak eldúdoltam Lujzának a “Booooldog, booooldog, booooldog születésnapot” kezdetű dalocskát, majd az Ároni áldás néven futó klasszikus református köszöntőt is. 

Ugyanaznap: Zebulonnal 16 éve randiztunk először. 

A régi munkahelyi mappákat néztem át,

rendezgettem, amit kellett, és ez jött szembe:
 

A képen négyen vagyunk, de senki se felismerhető: se a lovas, se a ló, se én, se Lujza, utóbbi nem csoda, lévén, hogy a pocakomban kuksolt.

(Nem lovardában dolgozom, a fotó csapatépítőn készült.)

A bölcsis beiratkozáskor meg kellett adni a munkahelyet,

beosztást, s persze az igazgató "néni" kérdezte, hogy miket csinálunk, szeretem-e. Mondtam, hogy adatokat hegeszünk nyolc órában, mire ő felsóhajtott, hogy jajj, az mennyire száraz munka lehet. 

Én meg, kedves olvasóim, arra jöttem rá, hogy bármennyire is száraz (mások számára), én ezt imádom csinálni. Most kellett gyorsan egy táblázatot "megszövegeznem", és olyan adrenalin-löketet adott, hogy ihaj, meg csuhaj. 

Mondjuk a jókedvhez hozzájárul, hogy ma itthonról tolom a szekeret. Lujza a bölcsiben gyógyul (folyik kicsit az orra, de szerencsére beveszik így is), Zebulon a szomszéd szobában pötyög, délután megyünk anyumnak ajándékot szerezni, és a maradék ruhapénzemet elkölteni. 

Ahogy Lujza mondaná: Hurrá-hurrá!  

Csak egy átlagos kedd reggel,

mi más:

Állandóan éhes vagyok. Mindig is jellemző volt rám a munka közbeni rágcsálás, az irodában van külön fiókom a nasiknak, mint egy mókusnak. Hogy fogom így tartani az 52 kilót? (Sehogy, 53 vagyok.)

Lehet kell majd egy pajzsmirigy ellenőrzés. Vaaaagy több önkontroll. 

Lujza egy hét betegség után visszarázódni látszik a bölcsibe. Azért fogalmazok óvatosan, mert ma az udvaron is hallottam, hogy a csoportszobában üvölt. Azért remélem, hamar megnyugodott... 

No, megyek dolgozni, egyelőre saját gépről, itthonról. Holnap már élesben nyomom az ipart "a cég" nyakasfalvi irodájából, remélhetőleg működő laptopról. 

Fent vagyok pár “tudományos Linkedinen”,

mert anno nagyon nyomta az egyik prof, hogy ez milyen jó. Amúgy tényleg az, ha valakinek van idegrendszere állandóan frissíteni, meg akinek van mit feltölteni. Mindegy is, csak annyit akartam ezzel, hogy az egyiken ma bekövetett Bibi, az exem. Tizeniksz éve nem hallottam felőle, jó is volt így, mert elég komoly bibi van vele, s nem az orientációjával (ahonnan a blognevét kapta), hanem az agyával. Lehet, azóta fejlődött az EQ-ja… 

Most a játszótéri crush-okról fogok vallani,

ami egy kicsit szerintem ciki, mármint hogy van, ráadásul kettő, ráadásul a második különösen ciki, sőt, a fúúúj kategória. Már most az elején tisztázom, hogy a crush-t szót jobb híján használom. Nyilván nem vagyok belezúgva egyikbe se. Az se jó, ha azt mondom, hogy tetszenek, mert tetszenek, de nem *úgy*, s bár a külsejű szépsége fontos (uh, de nyakatekerten fogalmazok), de ez csupán esztétikai vonzódás. És nem csupán a külső a lényeges, hanem egyfajta kisugárzás. Túlmagyarázom. Kezdjük az elsővel.

Ő az egyik anyuka. Ritkán jártak a kislányával, Annával a játszinkra, de szerintem kölcsönös volt a rokonszenv. Legalábbis volt, hogy hármasban jöttek (apa-anya-gyerek), s mikor megláttak minket, apuka egyedül ment tovább bevásárolni, ők meg jöttek be a játszira, egyenesen hozzánk. Baromi laza nő, akinek tényleg van stílusérzéke. Biztos is azért “jön be” ennyire, mert nekem totál nincs tehetségem az öltözködéshez, meg lakberendezéshez. Azt érzem, ha valami nem stimmel, meg jól tudok sablonokat másolni, de ennyi, önállóan nem tudnék felöltöztetni valakit a semmiből - önmagamat és Lujzát is épp elég kín öltöztetni. No, de ez az anyuka-társ, ő tényleg jó az ilyesmiben is. Plusz értelmes, jó a humora, hasonló az értékrendünk, és, nos, gyönyörű. Nem a klasszikus szépségkirálynős vonalon, hanem természetes módon. Ugye én legtöbbször fáradtan-gyűrötten, smink nélkül, kócos hajjal láttam, szóval el sem tudom képzelni, hogyan fest, ha kicsípi magát. Azt viszont simán el tudom képzelni, hogy felmenői között mongol vagy valami hasonló nép van: mandula vágású a szeme, széles az arca karakteres arccsonttal. Bónusz, hogy a kislánya (hihetetlenül cuki, s felnőttként hasonló szépség lesz, mint az anyja) meg Lujzára kattant rá rejtélyes módon. Mindig mondta (az anyja), hogy jajj, de jó, hogy összefutottunk, mert Anna már napok óta meg szerette volna mutatni Lujzának az új labdáját/kabátját/hajcsatját stb. És valóban, mikor megérkeznek (megérkeztek volt) a játszira, Anna mindig hajtogatja (hajtogatta), hogy Lujza-baba, Lujza-baba! Sajnos másik környéken laknak, így másik bölcsibe is jár, a potenciális találkozási lehetőségek száma drámaian lecsökkent, én balga meg nem mertem Facebook kontaktot kérni. Paffff.

A másik crush elég perverz, de mivel ez egy anonim blog, leírom. A játszi része egy kis foci-kosár pálya, amit rendszeresen megszállnak a különböző korosztályú gyerekek - többnyire fiúk. És hát van köztük egy, akit kiszúrtam magamnak. Van vagy 13 éves, mindig nála magasabb és erősebb srácokkal játszik együtt, és hihetetlenül jó mozgású. Ügyes fociban, ügyes kosárlabdában, jó a szövege, magabiztos. Plusz: vörös. Nevezzük Dömének. Tegnap, mikor családilag levegőztettük Lujzát,  szintén kint volt, az egyik kölyök ledzsindzserezte, s olyan csúnyán néztem, mintha az én fiamat csúfolták volna. Zebulon csak empatikusan nézett, de tuti átélt egy mini-PTSD-t. (Zebulon eredetileg vörös, csak bebarnult és utálja a vörösségét - én meg miatta vagyok belebolondulva a vörösökbe.) Azóta azzal szívom Zebulon vérét, hogy ugyan kicsit nagy a korkülönbség, de Döme lesz Lujza férje. És mi volt a reakciója? Szemforgatás. Hahhh! 

Azt hiszem,

elkezdődött az apa-korszak. 

Egész nap megy az apapapapppapa, Zebulont hívja játszani, végre bújik hozzá is. 

Persze hízott a májam, mikor mindig csak én kellettem, de azért jobb ez így, s ez a dolgok rendje amúgy is. 

Legalább most már kifelé jövünk

a zöld takonykórból. De aludni is jó lenne most már valamelyik éjszaka. No, de használjuk ki a jó időt, irány a játszi. Ott lehet találkozni a többi bölcsibe épp nem járó beteg gyerekkel - szuper lehetőség a baci- és vírus cserére. (Nem mintha a bölcsiben nem ugyanez menne…)

Múlt-idéző

Nyilván megnyitottam a wm mappát, mert nem bírok magammal és a hirtelen rám szakadt szabadidővel, meg a naptáramban zöld szövegkiemelővel bekarikázott névvel, és beletekertem az utolsó MSN beszélgetésünkbe, hogyaszondja [kiegészítő megjegyzések szögletes zárójelben]

2007.12.01. 17:06:36

"M" http://youtube.com/watch?v=EVCkSMwaGGc&feature=related  :) [A link még 2023-ban is működik!]

"w. máté"  mesélj magadról csaj

"M" hát, megyek este ahhoz a szuszogóshoz. [mennyivel aranyosabb becenév, mint a Zebulon] tőle jöttem haza kettőkor (pont ebédre). és hozzá sietek estére. megverjük az öcsét és a pasiját activity-ben:D

"w. máté":D azt én is szeretem

"M" ők ezt még nem tudják, csak sejtik, de mi tudjuk :D

"w. máté" :D

"M" és most meg Killerst hallgatok, mert bele vagyok szerelmesedve

"w. máté" :D gyilkos egy zene

"M" amit küldtem, annak a klipje olyan...ahhh... le sem tudom venni róla a szemem. Mexikóért sosem rajongtam, de az a klip...

"w. máté" :D pedig szép mexikó nagyon

"M" neemtom.... nem voltam, valszeg soha nem is jutok el oda :)

"w. máté" ne légy kishitű. rengeteg időd van még eljutni mexikóba

"M" nem vagyok :) [pffff, dehogyem]  de nekem most az álmom Amsterdam, Olaszország, Bécs és Spanyolország [a lista azóta bővült]

"w. máté" amszterdam? az miért?

"M" mert egyszer már voltam ott sulival

"w. máté" drog, zene és szex

"M"nekem a város tetszik :) a hangulata. és szét sem tudtam nézni. ez nagyon zavar. voltam Amszterdamban, meg nem is. bevittek minket a főtérre, az egyik múzeumba, meg utána 20 perces szabadidő... utánna rohanni kellett a következő programra...

"w. máté" és most teljesen önállóan akarsz elmenni vagy a szuszogós barátoddal?

"M" szuszogóssal és öcsikéjével + a pasijával.  a fantasztikus négyes felkerekedik, és világot lát

"w. máté" szuszogós öccse buzi?

"M" így van, és ő hozott össze minket.

"w. máté" :D basszus te mindig ilyen helyzetekbe keveredsz

"M" (pirulós emotikon) ciki?

"w. máté" nem, csak ... különös. de nem ciki. az lenne a ciki, ha a szuszogós öccsébe volnál szerelmes és szuszogóssal szexszelnél

"M" pfff. az tényleg ciki lenne :D

"w. máté" :D vagy négyesben szexelnétek. az is ciki lenne

"M"  négyes szex? háttt... az Szuszinak lenne ciki, meg az öccsének

"w. máté" :D azért lenne ciki. buggyant cica

(...)

Komolyan a fejemet fogom így utólag, hogy akkoriban mennyi minden nem esett le, mint ez a "vele dugsz, de az öccsét szereted" megjegyzés se.

Lehet ezért tudom nem elengedni, mert most jött el az idő, hogy megértsem. De most meg már mi értelme? Persze magamról újfent megtanultam, hogy mennyire a buborékomra koncentrálok, s mennyire nehezen engedek be dolgokat - ami aztán bekerült, az meg jó lassan dolgozom fel. Lehet simán az is, hogy lassú felfogású vagyok.  Krusovszky szebben megfogalmazta - idézem:

"Sokszor gondolok arra, hogy én mit csinálhattam volna másképp. Nyilván sok mindent, de hát néha olyan apróságokon múlnak a dolgok. Észre se vesszük őket, ha nem figyelünk. És általában nem figyelünk..."