A foglalt nyaralást átrakták nekünk,

mivel 1) jófejek 2) Zebulon íratott a GPT-vel egy szívhez szóló levelet a visszatérő vendég pozíciónkról és még a gyerekkártyát is bedobta.

Szóval elvileg megyünk majd, de előrelátóan kellő távra tette Zebu az új időpontot, hogy biztosan meggyógyuljon Lujza. Erre most én vagyok beteg (még van idő felépülni), de komolyan mi ez már, gethelek, mint egy kiskutya. 

Ma amúgy szabin vagyok, mert (főleg) a gethelés miatt nem mentem székes fővárosunkig el egy 20 perces happeningre, így viszont kötelező volt szabit kivenni. Ha utazok, akkor pontosan nulla percet töltök munkával, míg ha nem megyek, egész nap tudtam volna produktív lenni cégileg, de haggggggyuk is! Egyébként a Cég még áll, bár a bomlás jelei mutatkoznak, az is érdekes lesz, mikor közlik velem, hogy agyő. 

Viszont mivel ma nem kell dolgoznom (bár még van munkahelyem), ezért végre van időm dolgozni. Nemsoká az Elefántcsonttoronyban lesz hivatalos jelenésem, rettenetesen izgulok, hogy sikerül-e védeni vagy sem. Már nagyon elegem van szegénykéből, meg az egész helyzetből, eleve le lett passzolva nekem, meg egy szintén zöldfülű oktatótársamnak, hogy vezessük, biztos a főni látta, hogy nehéz eset lesz. Hát az lett. Ráadásul opponens nr2 egy szociálisan érzéketlen alak, akinek a szakmai standardjai egy másik tudományág szintjén is magasak, de a mi esetünkben lehetne elnézőbb (nem volt az). Így pénteken megy a fingers crossed meg a cidrizés. A többi kavarásról már nem is írok (De, mégis: védés előtt négy nappal pörögni azon, hogy van-e elég publikáció. Két éve volt ellenőrizve, nem most kellene megkérdőjelezni, bakker.) No, de hogy felkészült legyek, opponensi véleményeket olvasgatok, összevetem szegényke válaszaival, végig gondolom, milyen védbeszédet mondjak (mindig felszólítják a tvezetőt is, hurrrrrááááá...). 

Meg olyan hasznos dolgokat csinálok, mint Lujza pizsamájába gumit fűzök, mert a gyermek még mindig igen sudár alkatú (és így is testesebb, mint apja volt ennyi idősen), és az átlagos testalkatú gyermekeknek szánt ruhák lötyögnek rajta (imádom, hogy a biciklis nadrág és a leggings is bő neki combban - legalább kényelmes), de a magassága miatt meg muszáj ezeket venni, mert mindenből kilóg a bokája meg a "pocakja". 107 cm most, ez teljesen a korosztályi átlag. Tömege meg mindig is a percentilis görbe aljáról vigyorgott ránk, aggódó szülőkre, szóval nem is várunk mást Zebuval, meg hát elég megnézni a gyerekkori képeket rólunk (főleg Zebulonról!). 

Mi van még? (Giga-mega bejegyzés lesz ez, ha már ennyi a szabadidőm, hehehehe)

Jah, elolvastam Baldwintól a Giovanni szobáját, és ha már egyben volt, akkor mellé elécsaptam az 1980-as magyarországi megjelenési évvel magyarázható nem túl PC Ha a néger utca* beszélni tudna című kisregényt is. Utóbbi jobban tetszett, valahogy a Giovanni szobája nem tudott megérinteni, lehet a seggfej elbeszélő főszereplő miatt, pedig azt hittem, az első történet lesz a "na jó, elolvasom már, ha kivettem a könyvet" sztori, de pont Giovannival (vagyis inkább Daviddel) küszködtem, és kissé az elveim ellen menve, kötelességtudatból átrágtam magam rajta. 

Következő olvasmányom a Hyperion lesz, ami meg sci-fi, amivel meglepő módon sokszor meggyűlik a bajom, ha olvasom, míg imádom, ha nézem. De valami könnyű nyári olvasmányra vágyom a sok szakszöveg mellé. Aztán majd kiderül. 

*újabban már eredetihez ragaszkodva, Ha a Bale utca beszélni tudna címmel jelenik meg.  

28 éves lettem,

és így a tizenkettedik huszonnyolcadik szülinapomon érzem, hogy lassan - végre -  átkattan az agyam a valós életkoromra. A harmincas évtizedet szkippeltem, sebaj. Mondjuk a konferenciálé felé haladva  a vonaton megkérdezte tőlem a mellettem ülő hölgy, hogy vizsgára készülök-e. (Báááár, ugye bármikor lehet tanulni, ugye, Miss?) 

A konferenszién valóban sok volt az uncsi AI-elem, de nem véletlen, hogy a legkreatívabb poszter címet olyat nyerte el, aki valóban formabontó és ötletes volt. (A mi poszterünket egy olyan kolléganő készítette, akinek kifejezetten jó a szépérzéke, de be kell vallani, baromi unalmas poszter lett.) A diasorokon is ott díszlett imitt-amott az AI keze nyoma, de engem alapvetően az ötlettelen slideok annyira nem zavarnak, ha a mondanivaló érdekes. 

Estig tartott a szakmai móka, aztán öreg valós korom ellenére csatlakoztam a valóban fiatalokhoz, és  bevetettük magunkat a fővárosi rengetegbe. A legjobb környék legjobb kocsmáját sikerült megtalálni, de hé, nem késeltek meg minket a kiskosztümünkben! A legszendébb kolléganőnk meg olyan részegre itta magát gintonikkal, hogy a vécében ordítozta, hogy "a faszooooom". Néztünk is a többiekkel, hogy ez meg micsoda, mert rá *nagyon* nem jellemző a káromkodás (a törzsközönségnek a szeme se rebbent, biztos cifrábbhoz vannak szokva), de a mosdóból kilépve, kifinomult kollegina elismételte a korábbi mondatát, s helyreállt a világ rendje: "leesett a földre a nyakpasszooooooom!"

Itthon az ünneplés elég szolidra sikerült, mivel ugyan családi utazás volt betervezve (lefoglalva szálloda, minden), de Lujza szegény lebetegedett. Most kezd már helyrejönni, de borzalmasan bágyadt, gyenge volt. Szóval kirándulás és várnézés helyett bóbiskolás és mesedélután volt az utóbbi hat napban. Szerencsére kezd magához térni. (Nem a hányás-hasmenés ijesztett meg, hanem a gyengesége, álmossága, erőtlensége.)

Cicanaptáron mi is hajtottunk, éljen, itt a nyár.  

  

Kicsit tényleg egzisztenciális krízisben voltam

az utóbbi hónapban, ami rányomta a bélyegét az amúgy bizalommal teli várakozásaimra. Most kezdek már lenyugodni, de szerintem csak az idő teszi, nem a kollégák megjegyzései, mint a "Jaj, te úgyis hamar találnál munkát", mert amúgy ez totál nem reális kijelentés szerintem. Vagyis, persze, valószínűleg találnék munkát. Valamilyen munkát. De olyat, amit szeretek, meg végzettségemnek megfelelő stb, azért az nem egyszerű. Vagy kevés vagyok, vagy sok. 

Mindegy, most ez a kérdéskör jegelve van nyárig. 

Más: el sem hiszem, de máris itt az ovis évzáró! Lujza elbúcsúzik a nagylányoktól (van a csoportjában négy nagycsoportos), akikkel nagyon összebarátkozott, sőt, az első pár hónapban csak velük barátkozott. Szerencsére azóta lett kis barátja a korosztályából is, mert egy kislány később csatlakozott és valahogy egymásra kattantak Lujzával. Jó ízlése van amúgy a gyeröknek, mert a bölcsis barátnőjét is csíptem (mármint a szülőket is - írtam már róluk, hogy időnként összejárunk), és most ennek a kislánynak is szimpatikusak a szülei. Ja, és mindkét apuka Gulyás Gergelyre hajaz, ez mondjuk nem kifejezetten pozitívum, inkább egy vicces tény. 

Megyünk nyaralni, többször kis időre és természetesen határon belül, sőt hazánk keleti részén maradva. (Visegrádot tiszteletbeli keleti városnak nevezem ki ezúttal). Ezen döntések eredői egyébként a macskákok, mind a hárman külön-külön és egyben is. Kórásznak volt már időzítős etetője, de Zebu rendelt Ciceróéknak is. Kórász egyedül fog szomorkodni idebent, Ciceróék meg kettesben a teraszon. Pierrék fognak rájuk nézni napi egyszer. Tervben volt (minden évben felvetődik), hogy milyen menő lenne ötösben menni valahova, de mindig arra jutunk, hogy a jószágok miatt nem lehet, mert egymás szőrgyerekeiről gondoskodunk, míg a másik tova nyaral. (Ugyebár nekik is van cicájuk és kutyájuk is.) Majd egyszer azért tényleg jó lenne, Lujza odáig lenne és vissza, valami érthetetlen okból számára Pierre a legszebb férfiember a földön, még az apját is lekörözi, BenEflekt meg imád nagybácsiskodni, állandóan kitalál új játékokat, meg mikor átmegyünk hozzájuk, külön készül Lujzának valami kis aprósággal (pl. a kerti kőre rajzol neki "akadálypályát, meg ilyenek.)

Mi van még? Olvastam sokat, végül elsőként lenyúltam szabadpolcról a Nádasdy könyvet (nyilván remek volt), aztán a kezembe került Kollár-Klemecz Anyám tenyerén című regénye, amit azért választottam ki, mert mekkora poén, hogy "elviszem magammal Kollár-Klemencz Lászlót", és tényleg kuncogtam, miközben elszambáztam vele a kölcsönzőpult felé. A regény is jó volt, mondjuk a mágikus irodalomtól alapból falra mászok, de kell ilyen is néha. Ez után jött Ocean Voung életrajzi regénye, amiről egyszer azt olvastam, hogy nyomorpornó, szóval igazán passzol a lelkivilágomhoz, gondoltam én, és tényleg jó könyv, amennyiben jónak lehet nevezni egy olyan fiú élettörténetét, akit a vietnámi háborúban és bántalmazó kapcsolatokban megnyomorodott nőrokonai nevelnek egy idegen országban (USA), aminek a nyelvét a fiú megtanulja, mert már hatévesen szinkrontolmáccsá kényszerül válni. Ja, persze csórók, mint a föld, és a fiú "egyértelmű", hogy meleg, mert minden eddig felsorolt teher nem elég. Legalább a szerelem rátalál. (Vicceltem.) Amúgy rohadt gáz volt villamoson olvasni, mert átlag kétmondatonként fakadtam sírva.  

Ám, hejhó! Elolvastam ám Zalka Csenge Virág A néma istennő kötetét is, tele szépséges görög (és egy bónusz római) mítoszokkal. No, attól legalább nem fordultam be, nem mintha mind móka kacagás és happy end lett volna, de azért mégis több optimizmussal töltekezett a kis lelkem. (Bírom, hogy a görögök mítoszokban milyen természetesen jelenik meg,  ha egy férfi istenség egy férfira vetett szemet, vagy egy királyfi beleszeretett a pásztorfiúba.)

Hogy ne legyek túl vidám, belekezdtem egy Baldwin kötetbe, amiből a Ha a néger Beale utca beszélni tudna című kisregényt elolvastam, és nyomasztó története ellenére nagyon szép gondolatok voltak benne (elsősorban a családról, családi összetartásról), a Giovanni szobájába még csak belekezdtem, és nem kapott el egyelőre az ékszíj. Majd idővel talán.     

Küldött egy csomó ajándékot,

nagy dobozban voltak, egyesével gondosan színes papírba csomagolva, a színről lehetett sejteni, inkább fiúnak vagy lánynak szánta-e a meglepetést. A gyerekek körülöttem hangosan nevetgéltek, izgatottan tépték a szalagot, bontották a celofánt, dobálták a selyempapírt. Mindenki úgy örült a saját kis kincsének, mintha a személyre szabott, titkos kívánságukat küldte volna el nekik. Mintha pontosan tudná, mire vágyik egy-egy "intézetis". Küldött pakkot külön nekem is, meg Lujzának, bár a kettőnk ajándékát összecserélhette, mert az utóbbi valami számítógépes játék volt. Aztán megjelentek énekesek, akik pont ennek a játéknak a betétdalát adták elő, és még tovább emelték a vidám hangulatot, ami által egy szürreális musical-jelenetbe torkollott az egész gyereknapi (?) ünnepség. 

Álom vége. 

Sok hírt olvastam mostanában (is) a nevelőszülői hálózatról, szóval az meg se lep, hogy nevelőanyaként egy rakás gyerek sürgött körülöttem és örvendeztek az ismeretlen bácsitól kapott játékoknak. 

Az meg már természetes - vagyis illene hozzászoknom ennyi év után - hogy a feladó ki volt. 

Én máris unom

az AI generált meghívókat és plakátokat, mind ugyanolyan (igen, szép, igényes, átlátható, de sablonos), pedig kutatási megbeszélésen most mutattak meg nekünk egy spéci programot, ami szövegből ábrát generál. Tényleg jó, de már látom előre, hogy mindneki ezekkel a “nagyon menő” egyen ppt-kkel fog érkezni a konferenciákra. 

Az élet szerencsére megy tovább,

mindenki kurva nyugodt a középvezetőktől felfelé (gondolom az esélytelek nyugalma miatt), mi "lentebb" azért nem vagyunk ilyen kiegyensúlyozottak, egyik kolléga írt is egy nagyon furcsa számonkérős körlevelet, nem kis szereptévesztéssel tette mindezt, de a főfőfőnök meglehetősen moderáltan "lereagálta"*. 

Otthon minden remek, egyre többet tudunk odakünn lenni, ami a lépésszámomban is meglátszik. Zebu hirtelen felindulásból benevezett minket egy jótékonysági futásra, szóval időnként elmegyünk egy körre a környéken, ami annyit tesz, hogy Lujza biciklin teker (oldalkerekek még fent vannak, ideje lenne lassan megválni tőlük), Zebu rollerezik (hagyományos organikus-mechanikus), én meg, ahogyan a vajdaságban mondják,  szaladok. Eskü érzem magamon a változást, de ez azért van, mert a semmihez képest ez az két-háromnaponta lekocogott 2 kilométer is rengeteget javít. 

Ezen kívül olvasok sokat, mármint ezt is a semmihez kell viszonyítani persze, de április vége van, és a 11. könyvemet falom, ami azt jelenti, hogy sokat járok be a Toronyba, meg kivételesen nem féltéglányi hősi eposzokat választottam. (Szegény Auster 4.3.2.1-e még mindig a polcon várakozik.) A könyvtári dolgozók lassan tüntetést szerveznek, annyi könyvet kérek ki a raktárból (ezek egy jó része szakkönyv és gyermekkönyv, amiket nem számolok bele az olvasmánylistámba). 

*tudom, elvileg nincs ilyen szó, de lám-lám, mégis van, és ebben a helyzetben sokkal kifejezőbb, mint a sima reagál.  

Kicsit magam ellen

is szavaztam vasárnap, nem szoktam erről itt írni, de eléggé szügyig vagyok a narancsvidékben Cégileg és Toronyilag is, jó eséllyel a munkahelyem is megszűnik majd idővel, de tuti átalakul, aztán vagy lesz igény egy ilyen vidéki suttyóra, mint én (meg a Toronybéli társaim) vagy nem, hamarosan kiderül.

Ám ami eddig volt, az nem maradhatott, és számomra megdöbbentő, hogy a körülöttem lévő értelmiségi és valóban értelmes emberek ezt hogyan nem látják. Helyi főnököm a választások előtt mondta, hogy aki logikusan gondolkozik, az narancsra szavaz. Választások után meg azt mondta, hogy ő ezt nem érti. Én erre azt válaszoltam neki, hogy én bizony értem, de mivel telefonon beszéltünk, nem fejtettem ki (bár ígértem neki, hogy megteszem).

Körülöttem a reakciókból ítélve mindenki meg van róla győződve, hogy én is elkötelezett narancs vagyok, amúgy nem tudom, mire fel, vagy ezt így alapvetőnek veszik, vagy nem tudom. Fura. Jó, nem kampányoltam soha a folyó mellett, meg alapvetően árad rólam (nem a Tisza, hanem), hogy konzervatív polgári-keresztény neveltetést kaptam, meg én is azt vallom, hogy az értékrendem alapja pontosan ez egy leheletnyi (na jó, egy öblös tüsszentésnyi) csillámporos liberalizmussal megfűszerezve. 

Mindegy, ha eljutunk egyszer oda, én felvállalom, hogy elsorolom helyi főnökömnek (vagy másnak), hogy miért nem lepett meg a folyó győzelme (a kétharmad igen). És ez hosszú felsorolás lesz. Számomra inkább az az értelmezhetetlen, és ezen két napja elmélkedek, hogy ez a sok értelmes, diplomás ember TÉNYLEG nem érti, mi az emberek baja? Tényleg nincs bennük semmi kritika? Az előző banda mindent jól csinált? Gyermekvédelem - ez OK? Uszítás kb. bárki (migránsok, melegek, ukránok)  ellen - ez OK? Ha minimális ellenvéleményed van, hazaáruló vagy és nyilvánosan lejáratnak, megfélemlítenek - ez OK? Látványkampányokra elköltött temérdek pénzek (a lenyúlt milliárdokról ne is beszéljünk) - ez OK? Magas lóról beszélő, a választópolgárokat kisgyerekként kezelő, bunkó, pökhendi, agresszív és lekezelő politikusok (és hasonló, vagy még rosszabb stílusú megmondóembereik) - ez OK? Mo. eleurópanítlanítása - ez OK? Tényleg nem értik? Mindennel egyetértenek? Minden rendben van? 

Persze izgulok is, hogy most mi lesz, hogy visszaáll-e egy olyan rendszer, ami demokratikus, ahol szakértelmem is van, nem csak politikai akarat, ahol lehet több vélemény és ezekre értékként, nem fenyegetésként tekintenek. Ésatöbbiésatöbbi. 

Meg nyilván magam miatt is izgulok, hogyan tovább - egyelőre kivárok. 

Kicsit csalódott leszek,

ha valaki megelőz a Hordtam az irhámat kikölcsönzésével. Szabadpolcon van, azaz szabad préda, én pedig csak holnap délelőtt jutok el a könyvtárig. 

De lehet kicsit örülni is fogok. Előbb-utóbb úgyis olvasni fogom, hadd olvassa más is - állítólag így élnek örökké a költők és az írók. 

A másik meg, hogy a fiúcskák

a szemináriumi csoportomban kényszeresen "Csókolom, tanárnő"-vel köszönnek, mintha 80 éves lennék, kivéve egy fickót, aki az orra alatt elnyummog egy sziát, mivel egyidős velem. 

Múltkor meg buszoztunk Lujzával, mire egy középiskolás-forma lány kérdezte meg tőlem, hogy leteccek-e ülni, de nemteccettem, mert úgyis ülök egész nap. 

Az Elefántcsonttorony liftjében viszont teljes a káosz, mert a hallgatók (és a kollégák) sokszor nem tudnak hova tenni, szóval random kapom a sziákat és jónapotkívánokokat, egyszer még le is hölgyikéztek (sarokba hányok ettől a szótól). 

Amúgy megfigyeltem, hogy három típusú liftező van:

1) köszön be- és kiszálláskor is

2) csak kiszálláskor köszön el

3) kussol simán

Esküszöm, tök jól indul a nap,

 ha egy vidám, ám határozott Boungiorno!-val köszöntenek.