Reggeli rant, hogy kiadjam magamból

. 

Egyik régi PhD-s társammal összefutottam egy amúgy is zsúfolt üzletben a minap, s leálltunk beszélgetni. Namármost (sic!). Nekem eleve stresszhelyzet a vásárlás, nézelődés, de ez az én nyomorom, küzdök, birkózok vele, néha egész jól elboldogulok. Viszont az az érzés, hogy útban vagyok, az számomra nagyon (a kelleténél jobban) nyomasztó érzés. Rühellem, ha kerülgetni kell engem, vagy ha azt érzem, feltartok valakit. Ami fura volt, hogy exkolléganő teljesen rálazult a beszélgetésbe, totál nem érdekelte, mi van körülötte, én szóltam neki vagy háromszor, hogy lépjünk már arrébb. Az egészséges viselkedés szerintem a kettő között lenne, legalábbis az tuti nem normális, hogy lever a víz ilyen szituációkban. 

Ezt a pár napja keletkezett emléket egyébként az juttatta az eszembe, hogy most a munkába menet láttam egy csajt a villamoson, aki a világ legtermészetesebb módján állt be az ajtóba úgy, hogy se jobbról, se balról ne lehessen megkerülni, s láthatóan nem zavarta, hogy nem tudnak fel-leszállni tőle. Ezeknek az embereknek nincs semmi kontrollja a környezetükre vonatkozóan? Lehet az meg a másik véglet, hogy én meg tudom, hogy a néni, aki ott ül nem messze, a következő megállóban le fog szállni. De annyira könnyű minimális  nonverbális jelből leolvasni ezeket, elképesztő számomra, hogy más körül se néz, és nem, szerintem ez sem normális, mert az ember társas lény.