És már első randin csókolóznak,

gondolom le is fekszenek. És nincs ezzel baj, csak olyan furcsa, hogy én jóval fiatalabb vagyok és nekem ez a tempó olyan gyorsnak tűnik. 

Pierre-ből előtört az erkölcscsősz.* 

Nekem meg az a véleményem, hogy a szingli ötvenesek nyugodtan bújjanak egyből ágyba - persze ésszel és kellő védelemmel felszerelkezve - hiszen minek szaroznának a hetekig tartó levelezgetéssel meg randizgatással, nem fiatalok már, hogy ráérjenek ilyesmire, viszont pontosan tudják, hogy mit szeretnének.

* Igazából nem ítélkezős, hanem inkább rácsodálkozós megállapítást tett, de akkor is mókás volt a szájából ilyesmit hallani. Persze Pierre alapvetően mindig konzervatívabb volt a randizás, párkapcsolat terén, de azért emlékszem én arra a tombolós nyárra, amikor elég sűrűn halászgatott városunk tengerében, annyira sikeres horgásztevékenységet folytatva, hogy még fenyegetést is kapott egy sráctól, mert  pont az ő halacskáját akasztotta horogra... 

Ismer

Békésen rágcsáltam a reggelimet, mire... 

    Zebulon: Nagyon beszari voltál tegnap.

Annyira felháborodtam, hogy elfelejtettem továbbrágni a a padlizsánkrémes kenyeret, Zebu felé fordultam és bevágtam egy WFT-fejet.

    Zebulon: Mondjuk mindig, mindennel kapcsolatban beszari vagy. 

Na, azért! Bólogattam és nyugisan ettem tovább. 

Karácsonykor

évek óta az a forgatókönyv, hogy a Szenteste anyuméké, oda megyünk, első napja meg anyósoméké, első pár évben próbáltuk felváltva, de anyumnak nagyon fontos a Szenteste, anyósoméknak meg az a fontos, hogy az egyik nap gyűljünk össze. Így mindenki boldog, úgyhogy ehhez tartjuk magunkat. :)

Ennivalók: elég kaja-centrikusak vagyunk, úgyhogy az utókor számára szeretném rögzíteni a menüket (lehet skippelni ezt a bekezdést azoknak, akiknek ezek a részletek nem érdekelnek): anyumnál húsleves (persze főtt hússal, zöldséggel, tormával, ahogy kell), baconbe göngyölt sajtos pulykatekercs vele sült gyümölcsökkel (körte, aszalt szilva, füge) és burgonyakrokettel, sütik (bejgli, linzer, gyümölcskenyér, pogácsa). Anyósom is kitett magáért, nagyon finom halászlevet főzött (Zebu bátyjának kérésére busából), második fogásnak pedig volt sült kacsacomb, sült csirke, töltött dagadó (mert apósom pánikot, hogy a sült nem lesz elég...), sült krumpli és ketyemátyó (gyk: majonézes sajtsaláta), süti is volt persze, a nevét nem tudom, piskótalapon grízes-pudingos krém, a tetején meg csokiréteg, meg anyósomék házassági évfordulójára (igen, karácsonykor házasodtak, fura, mi?) cukrászdából is hoztak egy nutellás tortát. Ha már kaja, akkor ideveszem a mi "elrontott" karácsonyi főzésünket is, ami idén hagyománytörő módon tökéletesen finomra sikeredett, Zebu készítette a húst (ha eddig még nem dicsekedtem volna róla: fantasztikusan főz a férjem!), mégpedig hagymás, fehérboros nyúlcombot (szintén sült krumpli járt mellé), én korábban sütöttem egy adag linzert, egy nagy adag mini-fasírtot (szerintem mini, olyan kis egybe bekapható falatkák, Zebu számára ez a normális méretű fasírt), meg a nyúllal párhuzamosan összedobtam egy kis padlizsánkrémet. 

Dekor: Mivel 24-én már délelőtt mentünk anyuékhoz (négy óra a szokásos érkezés), így nem délelőtt díszítettük fel a saját fánkat, hanem már 23-án (tök ciki :D), de jó móka volt, minden évben jó móka. Kórász is élvezte a dolgot, persze belemászott a fa közepébe, de nem borította fel az egészet - még eddig. Tettünk mindenhova mindenféle világító díszeket, menő a nappali. 24-én anyuméknál közös fadíszítés volt, az mindig jó móka, anyósoméknál már nyilván készen volt minden.

Hangulatjelentés: anyum általában síkideg szokott lenni, most is kicsit feszült volt, de pont normális szinten (állandóan izgul a kaja miatt, gondolom ezért fontos nekem is mindig, hogy mi a kaja, meg milyen lett a kaja, pedig nem is szeretek különösebben főzni, no mindegy, nem akarok ön-analizálni), apum is normális volt (nem volt eleve részeg - a járvány egyik pozitívuma, hogy a kocsmák zárva vannak, így muszáj otthon innia, ami egy jóval kontrolláltabb környezet). Anyósoméknál az volt a legjobb, hogy Zebu nagymamája kifejezetten jókedvű volt, pedig mostanában nagyon gyenge, sok fájdalma van és emiatt eléggé el van kenődve. 

Ajándékok: nagyjából mindenkit sikerült meglepni, legjobban talán anyum örült az ajándékainak, Pierréket vissza-szívattuk (pár éve kaptunk tőlük három képet, amin arisztokratának öltöztetett macskák vannak, és ki kellett tennünk a falra. (Azóta is az előszoba ékei, bárki jön hozzánk, egyből levágja, hogy nem vagyunk normálisak, lásd képi illusztráció. Szeretném külön felhívni a figyelmet arra a részletre, hogy a legfelső macskahölgynek emberi keze van.)

Úgyhogy mi is vettünk nekik most egy párnát, amin egy kispolgári macskacsalád van, és muszáj lesz a nappaliba tenniük. Wáháháháháháhá! Édes a bosszú, különösen így karácsonykor! :D

Olyan jó, hogy van még hátra a szabadságból, van mit tenni, ugyanis a mi egyik ajándékunk Zebuvel Pierréktől egy-egy festmény volt. No nem úgy, hogy ők festették (arra is volt már példa, Pierrnek kifejezetten jó érzéke lenne festeni, ha foglalkozna vele, de Ben is ügyes), hanem nekünk kell kifesteni. Olyan, mint az ovisoknak a kifestő: a vásznon előre számozott területeket kell a megfelelő számú festékkel kifesteni. Már ma szórakoztunk vele egy bő órát, eddig szórakoztató. De a lényeg nem is ez, hanem hogy én egy kis rókát fogok kapni eredményül, Zebu meg (dobpergés) Kórászt! Képesek voltak a fiúk egyedi "kifestőt" készíttetni. Nagyon menő lesz, ha egyszer elkészül (még messze vagyunk tőle). 

Zebu engem egy talpmasszírozó-készülékkel lepett meg, mert tudja, hogy mennyire imádom, meg fájni szokott a talpam, ő meg nem szeret masszírozni, állandóan meg nem hisztizheti ki az öccsétől nekem a masszázst. Én meg baromira ötlettelen ajándékokat vettem (le se írom), az a baj, hogy ami igazán jó ajándék Zebunak (és amit nem vettünk már meg alapból), az olyan százötven-kétszáz ezernél kezdődik (pl. kávéfőző, PS5 stb.). Ennyi pénzt én meglepiből nem merek eltapsolni, mert beszari vagyok (jót választok-e, jó  minőséget választok-e , biztosan örülni fog-e neki és így tovább).  

Na jó, Zebu visít, hogy menjek már ebédelni, úgyis túl hosszú lett ez a bejegyzés.  

Oláh András: Boldizsár monológja

öklébe szorít ez a december végi nap

a porhó alatt dermedt rögök

fuldokló hörgőjű kopár házfalak

a csonttá fagyott kandeláberekbe

kipirult arcú szél kapaszkodik

– valami túlvilági sejtelem a megszentelt föld felett –

a hivalkodón villódzó fények megtévesztenek

pedig nem esthajnalcsillag ez

a hang a lárma nem a kisdedet ünnepli

s a város sem Betlehem

a házak falán hullafoltok

mit nem fed el a fehérlő könnyek zápora

mennyből az angyal találd meg tiszta testemet

s ne hagyj eltűnni a kettős lelkűek vadonában

meghúzom magam egy kapualjban

fagyos arcomat szégyen perzseli

nem ismerem ezt a várost

idegen vagyok – betolakodó…

 látod mellébeszélek

de ne hidd hogy a fájdalmam így könnyebb

bizony le kell ma vetni minden álmot

az utcák részeg ifjaktól hangosak

hideg kéz kulcsolódik kezemre

s egy hang azt kérdezi

– vajh művének Isten mondd örül-e még

Nem sikerült túl vidám verset választanom, ez már így marad, megtetszett. A karácsonyi beszámolóim majd - remélem - vidámabbak lesznek. Addig is: 

Áldott karácsonyt! 

Fügés, epres és szedres

linzer készült ma. Ez volt az egyik meglepetésem Zebulon számára a mai napon. Már ígérgettem neki egy ideje, imádja a linzert, jól is szokott sikerülni, most is jó lett, anyum receptje. Anyué azért szebben szokott kinézni. Az ízük azért jó, még ha kissé csálék is. Az is igaz, hogy a szeder- és a fügelekvár anyum gyártmánya. 

A másik meglepetést tegnap készítette a kozmetikuslány, és sikeresen rejtegettem reggelig (mivel a reggeli szex a legjobb a szex). Zebu erre pláne nem számított, de örült neki. 

Mi volt még ma?

Elolvastam Baricco könyvét, egész jó volt, de nem olyan, ami után napokat kellene várni a következő könyvvel, szóval most választanom kellene a polcról Krusovszky Dénes, Kőhalmi Zoltán és Kaffka Margit közül. (Ja, és persze ott van még Az ötös számú vágóhíd is, meg a másodjára elkezdett és másodjára félbehagyott Igazolt hiányzás.)

Vagy ugye lehetne írni is...

Mi volt még mostanában?

Karácsonyra minden ajándékot beszereztünk - nem, becsomagolva még nincsenek, annyira menő nem vagyok. Még lehet átnézem a papír-írószer dobozom, és ha találok szép papírt, gyártok pár névre szóló ajándékkísérőt, sznob vers- és bibliai idézetest a családomnak és cuki ateistásat Zebu családjának. 

Már megterveztük, hová fog kerülni a karácsonyfa, mert mi olyan konzervatívok vagyunk, hogy a mai divattal ellentétben nem díszítjük előre a fát. Nekem fura ez a szokás. Mindenki úgy éli az életét, ahogy akarja, felőlem már májusban is feldíszíthetik, és persze, nem kell értelmetlenül ragaszkodni szokásokhoz, de nekem akkor is olyan furcsa, mint az előre megkapott ajándékok is ("most pár hétig legyen a dobozban? Addig is tudom használni"). Én szeretem a hagyományokat, szeretem az ünnepet aznap megtartani, a forgatókönyv része szenteste (vagy ahogy Zebu mindig pontosítja: a szent délelőtt) feldíszíteni a karácsonyfát otthon, aztán anyuéknál (már tényleg este). 

A forgatókönyvünk része az is, hogy a karácsonyi menüre valami olyat készítünk,amit nem szoktunk, így borítékolva van, hogy borzalmas lesz, de ez is már hagyomány, szóval idén nyúl lesz. (Azért is ez a könnyelműség, mert mind anyósom, mind anyum jól főznek, tehát tudjuk, hogy nem fogunk éhen halni.)

A szilveszterre délutáni matiné a terv, Pierréknél, mikor kérdeztem tőlük, hogy ők vagy mi gondoskodjunk-e a kaszinótojásról, értetlenkedtek, pedig ez pont egy olyan hagyomány, amihez igazán érdemes ragaszkodni! Nincs is jobb annál, mint bezabálni kaszinótojásból és fasírtból este, majd az új év reggelén is ezzel indítani a napot (vagy szexel, mert ugyebár a reggeli szex a legjobb szex...).

Ha már Pierrék, örökbefogadási-híradó: újabb és újabb kitöltendő papírokkal bombázta őket az ügyintéző, kissé már a kabaré határát súrolta a dolog. Közben ugye volt egy szavazás is... Kizárt, hogy idén megkapják a határozatot. Úgy érzem, kissé elengedték a (legális) örökbefogadást. Az eset körüli tiltakozási hullámot viszont eltúlzottan optimistán ítélik meg, mintha bármi változna attól, hogy pár celeb három pálcikafigurát rajzol a tenyerére. Ennek a támogató mozgalomnak egy reális hatását látom: hogy azért az nyilvánvalóvá válik, hogy a melegeket (meg persze az egész Q-csoportot), mint társadalmi jelenséget nem kellene ennyire bénán (meg amúgy sehogyan se) ellenségként beállítani, merthogy nem azok, plusz kábé mindenkinek van a családjában és/vagy a baráti körében érintett.  A jobboldaliaknak is.       

Nem tudom, mi ilyenkor az etikett,

minden esetre szeretném jelezni, hogy oké és figyelek (vagyis próbálom követni az eseményeket) és köszönöm. 

Mókás hallgatni,

ahogyan Pierre beszél Zebulonnal, hogyaszongya:

blablabla, de édes! Ez nem ilyen egyszerű, mert blablablabla. Dráááága, figyelj már, blablablabla.  

És ezeket a megszólításokat kifejezetten a bátyjának tartogatja, még Ben Eflekt sem kap ilyen szép beceneveket. :) 

4:31

Nem találtam a helyem a lakásban, ami hirtelen olyan nagynak tűnt. Tele volt olyan emberekkel, akik nem voltak odavalók, sok PhD-hallgató, olyanok, akiket nem is igazán ismerek. Mindenki sürgött-forgott, készültek a híres színész érkezésére, nekem viszont nem volt dolgom. Nem teljesen értettem, miért anyámék lakására jön, de nem kérdeztem meg senkitől. Anyum viszont érezte, hogy feszült vagyok, elhívott sétálni. Megnéztünk egy szép épületet, aztán sétáltunk egy parkban, anyum leült egy padra pihenni, én meg közelebb mentem az elkerített játszótérhez megnézni a visítozva játszó gyerekeket. Felpillantottam a játszótér fölé magasló lakóházak erkélyire, az egyiken megakadt a szemem, két fiatal félmeztelen fiú cigizett, nevetgéltek. Nem láttam az arcukat, de azt gondoltam, hogy az egyik a Liftes. Visszamentem inkább a padhoz, anyu kezében akkorra már egy hatalmas, nagyon élénk színű vattacukor volt, nyújtotta felém, kacagva ettük. Aztán figyelmeztetett, hogy ideje visszaindulni, mert lassan érkezik hozzánk a színész. A híres. A lakásban aztán egy öreg néni felvilágosított a nemzet művészéről, hogy miért olyan nagy szám, hogy megtisztel minket a jelenlétével. Én meg fapofával hallgattam, nem hittem neki. Vagy nem érdekelt. Vártam nagyon, hogy érkezzen, de ez a sok ajnározás hidegen hagyott, engem ez nem érdekelt. Nem ez a része érdekelt. Volt sok kérdés a fejemben, próbálgattam, melyiket tegyem fel, milyen sorrendben. Aztán az egyik PhD-s lány elterelte a figyelmem, mert szakmai tanácsot kért, angolul, amit én angolul megválaszoltam, közben azon járt az agyam, hogy mi a francért erőltetjük ezt a művi angol szakmázást. Mérges is lettem kicsit, otthagytam, inkább kimentem a konyhába, ott volt Zebu egy egyetemi lánybarátja, megörültem neki, ő is szélesen mosolygott rám, mondta, hogy a vőlegényét várja, aki be is lépett az ajtón. Momentumos képviselő, súgta a fülembe a lány, minden kapott egy furcsa lila színű árnyalatot. A srác szimpatikus volt, nagyon meg akartam jegyezni, milyen érdekes dolgot mondott a vírus, a hóesés és a karácsonyi ünnepek összefüggéséről, de azonnal elfelejtettem, mikor három határozott koppanás hallatszott az ajtón. Siettem kinyitni, de valaki megelőzött, a híres színész már az előszobában állt. Kilógott a szőrös pocakja a foltos fehér pólója alól, a pólónak a nyaka sárga volt és ki volt nyúlva, a fickó orra hatalmas krumplira emlékeztetett. Szomjas volt, így egyenesen bement a konyhába inni egy pohár vizet, én meg álltam földbegyökerezett lábbal az előszobában, hogy de az nem lehet, hogy így néz ki, hát én tudom, hogy hogyan néz ki. Nem így. Mire visszajött a konyhából, már úgy festett, ahogy kell. Lapos has, izmos mellkas. Fehér atléta volt rajta. Meg bőrdzseki. Nem. Farmerkabát. Nem. Bőrdzseki. Fekete bőrdzseki. Le se vette, elment mellettem a szoba felé, rám se nézett, teljesen ignorált. Persze mentem utána. Leült a nővérem asztalához, egy másik PhD-s lány már nyomott is a kezébe egy gyerekrajzot, sárga napocska volt a sarkában. A Phd-s lány elemzi neki a rajzot, monoton hangon darája a pszichológiai szakvéleményét, a híres színész meg bólogat, tetszik neki, amit hall. Elégedett. Én az ajtófélfának dőlve nézem a jelenetet, nézem az arcát, olyan természetes, hogy ott ül a nővérem asztalánál. Felpillant rám, kissé ellenséges a tekintete. 

- Muszáj bámulnod? - kérdi.

- Igen, muszáj - válaszolom pofátlanul, állva a tekintetét. 

Egy darabig farkasszemet nézünk, aztán nagy nehezen elszakítja a szemeit a szemeimtől, vissza a rajzra, de a szája szegletében ott egy kis mosoly. Nem tudom, hogy miattam, vagy Kisancsa rajza miatt. A pszichológus tovább magyaráz, nem akarom őket zavarni, úgyhogy csak némán, telepatikusan üzenem neki:

- Nem baj, Máté, kivárom a sorom. Most már itt vagy, a szobában, az én szobámban és nem mész innen sehova.   

Felébredtem. Mobil elő. 4:31.

      

Tesco gazdaságos üzemmódban

sikerült egy pohár (2 dl) bortól becsípnem. 

Amúgy meg:

Nem tornáztam egyszer sem  a héten (eddig).

Nem ittam Hubertust, a bort is csak azért, mert eszünkbe jutott, hogy vagy két hónapja ott van a hűtőben egy bontott fehér félszáraz. Ez van, ha a férjed utálja az alkoholt, te meg egyedül nem iszol. (Jellemző, hogy most is nekem töltötte csurig a poharam, magának egy kellemes fél decis adagot porciózott ki.)  

Nem szexeltünk (A rossz hír után nem volt kedvünk, arról meg nyilván elfeledkeztem, hogy ha nem vagyok terhes, akkor bizony jön a mikulás... Okoska...)

Nem bőgtem. (Pierre igen, az számít?)

Nem írtam körbe mindenkinek, így sokan pár nap késéssel tudták meg, hogy mi van. 

Nem költöttem el a ruhapénzt. Nem baj, van még pár nap "belemenni boltokba".  

Gének

Még talán nem meséltem itt azt a sztorit, mikor nőveremmel kerti sütögetésre igyekezvén bementünk egy kisboltba, ahova amúgy sosem járunk. Álltunk a kasszánál a gondosan kiválasztott vörösborral, kezemben jókislányosan előkészítve figyelt a húszezres. Utálok nagy címlettel fizetni, mert mindig mindenki húzza rá a száját, de hát törvényes fizetőeszköz, meg mit csináljak, ha ezt dobta a gép, mármint az ATM. Fizetéskor nyújtottam is határozottan, mire az eladó kérte a személyit. Az én reakcióm meg persze zsigerből az volt, hogy ugyan mióta kell személyi ahhoz, hogy húszassal fizessek? Ez valami új szabály?

Aztán leesett. Alkohol. Néztem a pénztárosra, hogy de hát könyörgöm, 32 éves vagyok. Közben a gyűlt a sor mögöttünk. 

A szabály az szabály! Látszott, hogy az eladó a nővéremből még ki is nézte, hogy elmúlt 18 (akkor volt 40…), de - magyarázta - mivel én fizetek, ezért nekem is nagykorúnak kell lennem. Mondom újra, hogy de 32 éves vagyok. Na, azt bárki mondhatja!

Éreztem, hogy itt bizonyíték kell, nem ígéret. Szélsebesen kerestem a személyim, mert már tényleg komoly nézőközönség alakult ki a sorban, közben az eladó mondta, hogy ne haragudjak, de bemondásra nem hiheti el. Miközben nevetgélve megmutattam az okmányom - az eladó is elnézést kért és végre csengett a kassza - hallottam, hogy mögöttem valaki elképedve megkérdezte: “Mit mondott, hány éves?”, míg egy másik vásárló nyakát nyújtogatva próbált szemügyre venni. [facepalm] Mondjuk ekkor már az eladó is röhögött.

Ez csak azért jutott eszembe, mert ugye újra van vásárlási sáv, a 65 év alattiak ki vannak tiltva bizonyos időszakban a gyógyszertárakból, élelmiszerboltokból. Na! Apumnak is személyivel kellett bizonyítania, hogy teljesen jogosan szeretne boltba menni a védett sávban.

73 éves.

Tegyük hozzá, anyumnak közel a hetvenhez olyan babaarca van, hogy elmehetne ránctalanítót reklámozni. Csak ugye nem használ ránctalanító krémet… Ja, másik: negyvenes nővéremre bokatörésnél az ápolónő úgy hivatkozott, hogy „a fiatal lány”…

Na, szóval volt honnan örökölni. 

Néha bosszantó (pl. mikor arról érdeklődtek, miért mentem ilyen fiatalon férjez. Aucs.). 

Néha fergeteges (pl. mikor ajtónyitáskor a házaló ügynök engem meglátva bizonytalanul egyik lábáról a másikra állt és megkérdezte, a szüleim itthon vannak-e. True story!)

Kórász szemöldökbajsza

megpöndörödött az adventi gyertya hőjétől. Egy macskára sem tudok vigyázni, és én akarok gyereket. 

Na jó, vicc volt, a negatív gondolatok - pláne az ilyenek - sehova nem vezetnek. De csak félig volt vicc. Mert nem véletlen, hogy Kórászra sokszor hivatkozom úgy, hogy ő a szülőségi felkészítőtanfolyam legjobb oktatója. Hányás- és kakitakarításban már profik vagyunk, Zebulon tökéletesre fejlesztette a figyelemfelhívási és -terelési technikáit. A múltkori bögre-leverésből* megtanultam, hogy ha érzem, hogy veszélyes dolgot csinál, akkor nem csak ülni kell, és nézni, milyen ügyesen balettozik a szekrény peremén, hanem hallgatni kell az ösztöneimre és közbelépni. Ahogyan akkor is, mikor látom, hogy fel fog ugrani a tévészekrényre, és tudom, hogy kíváncsian meg fogja vizsgálni az égő gyertyát. 

Zebu szerint meg bajuszpöndörödés ide, bajuszpöndörödés oda, hagyni kell, mert ebből tanul. Már látom, melyikünk lesz a vattába-csomagolós típus és melyik a ráhagyós. És már az is látszik, hogy melyikük lesz a megengedő {jelentkezik} és melyik a szigorú {Zebu felé mutat}.  

* Hozzá kell tenni, hogy nyilván a könyvespolc legfelső polcán, egy porcelánbögrében kellett tárolnunk a játékait. Kórász meg nem hülye, tudta, hogy ha labdázni szeretne, onnan kell kihalászni a filcgolyókat...

Húha, fiúk,

hova ez a rohanás? Történt valami? 

(Mondjuk végre lett értelme napi ötször megnyitni az oldalt.) 

Pierre bevallotta,

hogy szerda este elpityeredett a sikertelen beültetés hírét hallva, hogy miért ilyen igazságtalan az élet. Aztán Zebulonnal megállapítottuk, hogy ebben biztos benne van az a hónapok óta tartó feszültség is, hogy várják a hivatalos papírt, aminek birtokában beállhatnak az örökbefogadásra várók közé. A sor végére. Még mindig reménykednek, bár egyre jobban azt is realizálják, hogy az igazi küzdelem majd akkor fog elkezdődni, ha kapnak gyermeket. És nem az előítéletek stb miatt, hanem mert kizárt, hogy makkegészséges gyerek legyen, s nagyon nehéz lesz megtalálni a legmegfelelőbb iskolákat, szakembereket, fejlesztéseket. Bárcsak ott tartanánk! 

Zebu ma felhozta reggeli közben, hogy mi lesz, ha cigány gyereket ajánlanak fel nekik. Pierrék nem szabtak ilyesféle kizáró feltételt, így benne van a pakliban. Ahogyan az is, hogy nem muszáj elfogadni az első felajánlott gyermeket, már az első személyes találkozás előtt is mondhatnak nemet. Kérdés, hogy mernek-e. Vagy hogy akarnának-e nemet mondani, zavarná-e őket. 

Zebu azt is kérdezte, hogy én tudnám-e Pierrék cigány gyerekét szeretni. Kapásból rávágtam, hogy igen, még jó, kicsit még meg is sértődtem, hogy mi ez a feltételezés. Lehet nem emlékszik már a "holland ráhatásra" (Röviden: a holland családnál, igen, akiknek a pónilován azóta is ott ülök, szóval volt vagy 4 gyerekük, melléjük örökbe fogadtak kettő kislányt, egyikük szegről-végről rokonuk, szőke, mint a többi, a másik viszont kis afro-lányka volt, imádni való gödrös arccal.) Na, akkor döntöttem el, hogy majd a harmadik saját után én is... Akár cigányt is. Erre ráerősített még néhány személy, nyilván wéem is, de S. is, aki szintén intézetben nőtt fel, és bár csak nagyon felületesen ismerem, de mindig az volt róla a benyomásom, hogy ha gyerekkorában megfelelő befogadó családba kerül, akkor többre vihette volna. No mindegy, először mindent megteszünk a sajátért, de az én kis lelkemben eddig is ott volt az örökbefogadás, mint opció, és ha összejön a gyerek/gyerekek, akkor is ott lesz.

Frissítés (2020. 11. 28.):

Ma átjött Pierre és Ben, igen, megint kaptam talpmasszázst, kezdek ráfüggeni. Sajnos a fiúk viszont már egyáltalán nem optimisták, sőt. Elutasító határozatra számítanak, hiába mentek át a környezettanulmányon és a pszichológiai vizsgálaton mind a ketten. Én meg hülye voltam, mert mikor szóba jött a béranyaság, kifejtettem a morális-erkölcsi problémáimat ezzel kapcsolatban. Amik nyilván megvannak, de lehet nem most kellett volna ebbe belemenni. Na, mindegy. Ezért is ekkora szar ez a törvényi ellehetetlenítés, mert aki eddig is "feketén szerzett gyereket", az ezután is meg fogja oldani, viszont Pierrék pont a legális, törvényileg tiszta utat szerették volna választani (még akkor is, ha a törvényi tisztaság csak az egyikükre vonatkozna - ami szintén a gyermek érdekét sértő baromság volt eddig is). Szóval pont a törvénytisztelő melegekkel csesznek ki.    

Nos,

egészségünkre!

Hát, sajnos ez van. Volt wc-n visszafojtott sírás, meg volt autóban hahotázó nevetés, amikor kifiguráztuk, hogyan fogom én vigasztalni és biztatni az orvost, hogy majd legközelebb biztos sikerül. A jó hír amúgy, hogy az orvosnak tényleg van terve. Jobb is, mert ha nem talál ki valamit, akkor lassan rendeljük Dániából a spermaszállítmányt és Zebu tuti rábeszél valami nyálas szőke fickóra. 

Viszont amit tanácsolnék minden kedves olvasómnak - ami külön vicces, mert csupán kettő olvasóról tudok, mindkettő harmincas meleg fickó és sejtésem szerint egyikük sem tervez lombikozni, szóval baromi hasznos tanács lesz, de ha másvalaki a gugli barátunk segítségével talált ide, begépelve a lombik program és a tapasztalatok keresőszavakat, akkor annak azt mondanám, hogy: - eszetekbe ne jusson terhességi tesztet csinálni a vérvétel napja előtt. Mert bizony, ha negatív, akkor is csinálni kell tovább a hasbaszúrást, meg a kúpozást, meg a kábszi (progeszteron) szedést ésatöbbi. Csak kurva szar hangulatban. Ha az első alkalommal nem nézett volna mindenki hülyének, amiért nem csináltam tesztet, akkor eszembe se jutott volna. Pedig akkor voltam okos: sokkal jobb volt az édes tudatlanság. A vérvétel napja más tészta, akkor már jó úgy bemenni az orvoshoz, hogy tudod, mi vár rád. 

Rokonok kiértesítve, mindenki tolja a szöveget (ld. fentebb: "legközelebb biztos sikerül"), mert mi mást lehet erre mondani. 

Dühünkben elmentünk vásárolni, mert ugye eddig kb. három (négy?) hete alig mozdultam ki, volt hogy négy napon belül egyedüli levegőzés az volt, hogy elkísértem Zebut a kisboltig és megvártam kint, míg ő megvette a félkiló félbarnát. Szóval most vettünk cipőket, mert az mégis egészségesebb feszültséglevezetés, mint az ivás. (Jut eszembe, hol a feles Hubertusom?!) 

Januárban folyt. köv.    

Tervek szerdára

- iszok egy feles Hubertust. Mert nyilván a legjobb problémamegoldás, ha iszunk. 

-  készítek egy edzéstervet, heti egy gerincjógával és kettő aerobikkal (utóbbit utálom, de kell valami szívdobogtatós mozgásforma is) 

- az edzéstervet betartom (ez nem konkrétan szerdai program, hanem az azt követő időszakra vonatkozik)

- rámászok Zebulonra és irdatlan nagyot szexelünk (az esti két szuri után a legrosszabb az egész procedúrában az, hogy nem lehet szeretkezni) 

- bőgök (opcionális, lehetőleg nem szex közben kellene)

- körbeírok az összes rokonnak-barátnak, akik szurkoltak, hogy "jah, hát majd legközelebb..."

- elköltöm a maradék ruhapénzt, és nem neten fogok rendelni, hanem "belemegyek a boltba", felpróbálom a ruhát, meg minden.    

Azért kedden reggel még nyomunk egy új terhességi tesztet itthon, meg nyilván az lesz a hivatalos, amit a szerdai vérteszt alapján az orvos mond majd. 

Zebu 13 év után képes volt megkérdezni terítés közben,

hogy késsel-villával eszem-e a pizzát. 

.

.

.

Hát hogy máshogy lehet pizzát enni?! 

[Intenzív szemforgatás. És igen, tényleg késsel-villával eszem a pizzát. Is.]

Ültetési rend

Tegnap ültettek, kettőt. Az orvos a méhemet látva (ultrahang) csak annyit mondott, hogy "Príma!", ezt jó jelnek vettem, de nem merek olyan elbizakodott lenni, mint előző alkalommal. Minden esetre az agyam már meg van róla győződve, hogy terhes vagyok, mert olyan kívánós lettem, mint a fene, ami szimpla baromság, mert annak még később kell jelentkezne. Nem baj, állítólag egy csomó minden fejben dől el, legyen így, akkor tuti összejön. A gyógyszerezés azóta még durvább. 

Zebulon úgy bánik velem, mintha egy porcelán bonobó lennék (ne kérdezzétek, csak fogadjátok el), még mutogatta is, hogy milyen óvatosan kellene engem - a porcelán bonobót - rakosgatni egyik helyről a másikra. A porcelán-bonobóság legjobb része a bogyós gyümölcsökből álló tízórai (november közepén), az új hobbim a málna ízűt büfögés. Ma még fetrengek, holnap is ez vár rám, Zebu leszidott, amiért megnéztem a munkahelyi e-maileket, pedig egész szórakoztató káosz kezd kibontakozni. (Addig szórakoztató, amíg nincs rám kiosztott feladat és csak rajta vagyok a kör-emailen.) 

Hétfőtől home office, szigorúan leszarom üzemmódban, ami az én esetemben külön kihívás, még beültetéskor is rám szólt a nővér, hogy ugyan lazítsam már el a lábam, ne feszítsem. Ja, jó. Szóval biztos menni fog. :D Azért a nagy adag magnézium biztos rásegít, mert a kábszi, amitől kissé kába vagyok folyamatosan.  

Biztos a kábszi hatása az is, hogy azt álmondtam, hogy a Liftes üldözött a szerelmével, minden áron meg akart fekteteni. Hát, Liftes, erről lecsúsztál, a szívem, az agyam és a méhem (meg minden más szervem és érzésem) Zebuloné.

Ja, most ugye orvosi utasításra nem szabad idegeskedni, de azért eléggé bosszant, hogy megint közelebb kerültünk ahhoz, hogy Pierrék álma (arra a mocskos, undorító dologra gondolok, hogy biztonságos, szerető otthont szeretnének biztosítani egy vagy akár több árva gyermeknek is) nem teljesülhet. Az ügyintéző még mindig optimista, hát most vagy ennyire vágja a kiskapukat, vagy ennyire naiv, vagy tudatosan hülyíti Pierréket. Remélem a legelső az igaz. 

Helyzetjelentés

Nyolc leszívott sejtből hat termékenyült meg, abból négy osztódott szépen, ahogy kell. 

Szerdán beültetés, addig naponta telefon, hogy "a négyek" rendben vannak-e. Ha minden rendben megy, akkor kettőt ültetnek, kettőt fagyasztanak. 

Amúgy durva, hogy ha belegondolunk, lényegében van négy gyerekünk. Azért nem rohanunk felvenni a csokkkot. Arról nem is beszélve, hogy számomra szimpatikusabb szívdobogástól számítani az életet, az a fogantatástól kb. még egy szűk hónap. És addig is még rengeteg dolog fog történni. Most minden nap bekavarhat valami, utána a beültetés is kockázatos, és ha meg is tapad(nak), az első három hónap alatt - normál esetben is - rengeteg minden közbejöhet... De most egyelőre szerdáig látok előre.

Aztán mehet a drukk, hogy legalább az egyik elég erősen kapaszkodjon. 

Ma megint kaptam egy talpmasszázst, ezúttal Bentől, amíg Pierre Zebulont nyírta (nem ki, hanem meg). 

Zebulon meg újraindította a prémium-tápolást, tolja belém a magvakat (mármint az olajos magvakat, ejj már!), natúr csirkét, csicseriborsót, gyümölcsöket... Szombaton, míg engem kiütött a Progesteron kapszula (legjobb kábszi evör, beveszem és egy óra múlva kidőlök), Zebulon konkrétan ötféle ételt készített el, ebből egyhez volt némi közöm. Nyilván a desszerthez. 

Ja, leszívás napján délután ki tartott előadást online? Na ki? És még meg is dicsértek! Az előadás után persze kapcsoltam ki a kamerát és raktam magam vízszintbe, mert azért fájt a hasam. Mivel altatásos műtét volt, hivatalos ügyeket nem is intézhettem (volna) aznap, ezt az előadást viszont beígértem már akkor, mikor leszívás a kanyarban sem volt. 

Ja, covidos sem vagyok. Legalábbis hétfőn nem voltam. 

Na, ez kissé szétszórt bejegyzés lett, pedig az esti kábszimat még be se vettem. (Hét vagy nyolcféle bogyót szedek, van, amelyiket napi háromszor, aztán van egy bőrre fújós cucc, meg egy injekció.) 

Van valami hétköznapi, meghitt romantika abban,

amilyen koreográfiával keverjük reggelente a "koktélt". Mindketten tudjuk, kinek mi a dolga, minek mi a sorrendje, így teljes rutinnal megy az egész: műanyag kupak le, gumikupak fertőtlenítés, közben Zebu felpattintja a sárga tűt. Tű beszúr a gumikupakon át, oldószer befecskendez, óvatosan oldódásig rázogatja a port, közben én nézem, hova szúrjunk, fertőtlenítem a bőrt. Pattintom a szürke tűt, adom Zebu kezébe, sárga tű le, szürke tű fel, már szúrja is a hasamba, húzza ki a tűt, nyomom le a fertőtlenítő kendővel, másik kezemmel válogatom szét a "veszélyes hulladékot" az újrahasznosítóba szánt részektől (csomagolás).

Pénteken petesejt-leszívás.

  

Nomen est omen

Tudom, hogy a Győző álnév, korábban is sejtettem. Így hát felvetődik bennem, hogy mikor nevet kellett választanom egy kulcsfontosságú mellékszereplőnek (aki, ahogyan folyamatosan formálom a cselekményt, egyre kevésbé mellék...), akkor

A) működött a tudatalattim és előhívott egy elnyomott/elfelejtett információt

vagy

B) sikerült ennyire beletenyerelnem a névválasztásba? (Ugye mind jól ismerjük az alaptételt, hogy nincsenek véletlenek...)

-.-.-

A névadással amúgy is mindig bajban vagyok, mert oké, hogy az én fejemben öt éve XY néven él egy szereplőm, megszoktam, hogy magamban így hívom, de attól még másoknak az hangozhat idegenül, bugyután stb. Olyan is van, akinek azért változtattam a nevén, mert van a környezetemben olyan nevű ember, az meg milyen már, hogy a főgonosz a férjem nevén fut? (Nincs Zebulon nevű szereplőm és nincs főgonoszom, de a lényeg érthető.) 

Mondjuk nem tudom, miért zavarnak ezek a dolgok, más úgysem fogja olvasni.

Mindegy, engem ez most zavar, így szépen végigjavítgattam az egész szöveget, még úgyis nagyon sovány. (110 oldal, de sosem fogok végezni vele, és a mennyiség amúgy is csak egy dolog. Mikor fogok még belekezdeni a minőségi munkába? Ezek még csak vázlatok, beszélgetés-foszlányok, cselekmény-darabkák... Zebu állandóan faggat, hogy mikor küldhetjük a nyomdába. Egyem meg, sosem tudom, hogy viccel-e, vagy tényleg nem tudja, hogy a fióknak önmagamnak írom?)

Máté neve továbbra is marad, dacból nem változtatom meg, amúgy is egy balett-táncosról van szó, semmi egyezés nincs, igen, persze, a gyerekei iránti rajongás az egyezés, de a többi nem. (Ennek ellenére mióta megtudtam, hogy hazudott nekem egy dologról, azóta szadista módon szegény kis táncosomat büntetem.) 

 PS: Boldog névnapot minden "igazi" Győzőnek!  

Hétfőn

Covid szűréssel fogom kezdeni a napot, mert a petesejtleszívás kisműtétnek számít, így előtte kötelező. Nincs tünetem, úgyhogy bizakodó vagyok, hogy negatív lesz. (A leszívás időpontja nyilván nincs még meg.)

Közben Ben viszont beteg volt a héten, lázzal, gyengeséggel stb. Vele nem találkoztunk, de Pierrel igen, kicsit izgultam emiatt, de Ben negatív tesztet produkált. Zebuék bátyja legyőzte a rákot és szépen erősödik, de nem lenne jó semmivel sem megfertőzni (sima influenzával vagy egy cifra fosós-hányóssal sem. Semmivel), nekem meg a leszívás-beültetés miatt lenne fontos, hogy egészséges legyek, mint a makk.

Pont ezek miatt, s a biztonság kedvéért a negatív teszt ellenére sem jött még Ben a mai vasárnapi ebédre, pedig Bátyót köszöntöttük. De így is kiderült, hogy mióta Ben beteg, Pierre minden este alapos talpmasszázsban részesíti, ezen felbuzdulva anyósomat is megmasszírozta hát- és talpügyileg, Zebulon meg kinyenyerészte, hogy ha már így benne van, nekem is csinálja meg a talpam (talán mert sejtette, hogy ha nem az öccsével csináltatja, akkor majd neki kell). Szóóóóóval, kaptam én is egy talpmasszázst! Amúgy durva, hogy mennyire nem bírok lazítani, Pierre-nek vagy háromszor-négyszer is rám kellett szólnia, hogy ne feszítsem a lábam... Múltkor viccelődtem ezen egy kolléganővel (aki pszichológus), hogy nálam genetikailag kódolt a folytonos aggódás, no de persze én a szocializációs hatásokban igazából jobban hiszek, és anyumból kiindulva minden érthető, nyilván tőle tanultam ezt az állandó "idegállapotban levést". 

Jógázni kén'.     

Nézem a Halloween-es posztokat,

és arra gondolok, hogy mennyire nem jelent nekem semmit ez az ünnep így ebben a formában. Mondjuk a tökfaragás az jó móka, az pont bejön, majd mi is fogjuk csinálni a gyerekkel (most épp napi kettő hormont kell szúrni), de csak mint egy kellemes őszi program, függetlenül mindentől. Meg persze a halottak napja az más, múlt héten is voltunk kint a temetőben, gyerekes módon szeretek mécsest gyújtani, még ha a kicsiket el is fújja a szél, a nagyokat meg elviszik. (Zebu papájának a sírjáról elvitték a művirágokat. Művirágokat, bakker, a művirágot. Úgy elbeszélgetnék egyszer egy ilyen emberrel, hogy mi van a fejében.) De ezt a beöltözős cuclit nem értem. A horroros ijesztgetésért sem rajongtam soha, sem a filmvásznon, sem a valóságban. Kezdek rájönni, hogy egy tök beszari alak vagyok. :D 

Ez a blog rólam szól,

úgyhogy magamról fogok most írni.

Életemben kb. kétszer ültem lovon, egyszer egészen kiskoromban, az csak homályosan rémlik, másodjára középiskolásként Hollandiában a vendéglátó családnál, de az inkább volt egy jól megteremtett póni, mint rendes ló. Éppen csak poroszkált és én féltem, kicsit persze tetszett is, hisz ott volt alattam egy élő, lélegző lény, eltűrt magán, szép világos barna szőre volt. Az már határozottan nem tetszett, mikor ügetni kezdett, amúgy sem szerettem sosem a száguldást, illetve később megszerettem, mikor vezetni tanultam, de a volán mögött én irányítok, akkor a lovon ülve nem én irányítottam. Azt is meg kell tanulni, mint az autóvezetést, de ez ugyebár nekem kimaradt, így csak ültem a nyeregben, mint egy szalmazsák, a holland lány meg vezette a lovat. Nagyon széles háta volt, felszállni könnyű volt rá, ment lendületből, de leszállni alig bírtam, volt egy pillanat, mikor azt gondoltam, hogy na jó, akkor az életem további részét itt fogom leélni ezen a roppant zöld, holland farmon, a póniló hátán. Aztán csak levetődtem róla valahogyan.

(Vagy nem, és még most is ott ülök, a nyeregnek támasztom a laptopot, úgy gépelek).

Békés jószág volt, de ez az esemény sem szerettette meg velem a lovakat. Igazából már kislányként sem értettem, ha valaki azt mondta, hogy a ló a kedvenc állata. Mert a kutya az alap, még a macskát is meg tudom érteni, szőrös kis gombolyagok, de a lovak hatalmasak és félelmetesek, nagy barna szemük van hosszú szempillával és meg tudnak harapni. Anyu egyik ismerősét megharapta egy ló, kiharapott a vállából egy darabot.

    - Szép szeme van - mondtam.

    - Ja, mint egy lónak - felelte a biszexuális expasim.

És bakker, tényleg. Szépnek láttam, de volt benne valami fura, ami idegenné, kissé félelmetessé tette. Azt hittem, hogy az a tény zavar, hogy travi. Egy túl erősre sminkelt férfi parókában, női ruhába bújva, ánuszba tuszkolt herékkel. De exem szenvtelen megjegyzése rávilágított, hogy inkább attól éreztem furcsa ellentmondást, hogy az egész arca olyan volt, mint egy szép lóé a hatalmas barna szemek, a műszempilla és az erősre sminkelt arccsont miatt. Szép, de félelmetes.

A traviké egy másik világ. Számomra az is egy másik világ. Akinek lova van. Főleg a két véglet, a kupecek meg a zsokék.

    - Jössz este a moziba megnézni egy filmet?

    - Nem, délután kilovagolok a birtokra, utána le is kell csutakolni Fakót, meg elé kell tenni a prémium abrakot.

Nyilván senki sem beszél így, de én ilyennek képzelem magam, mint lótulajdonost, aki a fél fizetését extra minőségű tápra költi és maga gondoskodik a lováról. Abba beletartozik a ganézás is, ugye? Lenne külön lovaglóruhám, fehér nadrág sötétkék felsővel, meg kék lovaglócsizma. És lenne egy ganézós cuccom, igazából az már most is megvan, a fekete mackó ami rajtam van, jó meleg, nem fáznék benne. Fakó egyébként nyilván sötétbarna vagy fekete színű lenne, sötét sörénnyel, mert ilyen vicces lány vagyok.

Na jó, igazából nem tudom elképzelni magam így, nem csak a ganézás rész miatt.

Félek a lovaktól. És sosem lennék képes úgy felülni egy ló hátára, hogy a korábban megtapasztalt rettegés mellett ne legyen ott egy jó adag tehetetlen szomorúság is.

Jó tanács:

ne puszild meg a macskád kobakját közvetlenül labellózás után. 

Mondjuk anyósom múltkor pont dicsérte Kórász fényes bundáját, lehet ehhez a szőlőzsír is hozzájárul. (Nem.) 

A szám meg hadd legyen csak szőrös... :)

13 év

Oh, love, it changes shapes; it glows in many shades

We won't be gone as long as our echoes resonate

We need no photographs; the past's not only past

I find us everywhere and that's how the magic lasts

Dédinek volt egy mozdulata,

ahogyan a macskákat simogatta, mindig olyan furcsa módon. Már-már agresszívnak tűnt, a macska fülét teljesen hátrasimította, amitől a kis szemei is furán meghúzódtak. Találtam illusztrációt:

És eszembe jutott valahogyan a hintaágy, a kiskert, Dédi, meg a sajátos simogatás-technika és kipróbáltam a Kórászon(éhen). 

És bármennyire is hülyén néz ki (Zebulon úgy nézett rám, mint egy őrültre): instant dorombolás volt a reakció. Úgyhogy azóta is ápolom az ősi dédanyai hagyományokat és Kórászom lelkét.  

Fú, a héten tényleg jó sok...

... munka volt, s a jövő hét még ennél is rosszabb lesz. Székes fővárosunkba is kell majd mennem. Kolléganővel meg szétszednek minket, nem fizikailag, csak munkaszervezésileg, aminek annyira nem örülök, mert szeretek vele együtt dolgozni. Egy fészekaljból érkeztünk, meg se kell beszélnünk, hogy mit hogyan készítünk el, mégis ugyanúgy csináljuk, vagy elég egy fél mondatban egyeztetni. De tény, hogy eléggé szeparatisták vagyunk itten a világ végén.  

... édességet ettem, összességében szerintem két tábla milkát benyomtam, meg egy zacskó csipszet (egyedül!), tök gáz vagyok. És sírok, hogy 55 kilós lettem. Három teljes kilónyira a versenysúlyomtól (ami 52 volt a fényességes korszakomban). Mondjuk mozoghatnék is. A séta annak számít? Mert:

... esetben választottam a sétálást a tömegközlekedés helyett. Nem a vírus miatt, hanem a gyaloglás kedvéért. Időjárás, lábbeli és cipelnivaló függvényében 20-35 perc alatt beérek. Hát nem egy órás izzadás valami igazi sporttól, de a semminél jobb. Főleg mert rendes tempóban megyek. 

... családozás vár rám, megyünk rokonlátogatni hétvégén Zebulonfalvára, él ott két kis bogyó, egy óvodás, meg az öccse, cukik. Az anyukájuk elküldte idősebb bogyó ovis csoportképét, olyan pasisan szorongatja a  nekünk telefonon csak "legjobb barátjaként" hivatkozott kislány kezét, de olyan "én a hétfejű sárkánytól is megóvlak" módon, hogy össze-vissza olvadtam tőle. Azért sok fickónak megmutatnám azt a fotót, lehet tanulni a háromévestől. 

Majd vigyáznom kell, hogy ne idealizáljam a gyerekünket (ha végre lesz), mert úgy járok, mint apu, ugyanis

a Hét bő esztendővel (könyvtári példány) végeztem, a Gerlóczy könyv még ott van ugyan 1/4-ig elolvasva, de lassan csúszik, úgyhogy kerestem az otthoni könyvtárban (anyuéknál) még valami olvasnivalót. Apu kezembe nyomott egy Vonnegut kötetet, hogy ő ezt most olvasta újra, persze-persze nagyon amerikai, de azért jó író. Európa zsebkönyvek, ugyanaz a sorozat, amiben a kedvenc Zweigem is megjelent, szóval úgy voltam vele, hogy jó lesz, még úgysem olvastam tőle sosem, ezt közöltem hangosan is. 

Apu kétszer is visszakérdezett, hogy én még Vonnegutot soha? 

Jobb, ha nem tudja, mennyi mindent nem olvastam még. 

(Mellesleg: 30 oldal után máris imádom) 

Erről az el a kezekkel a gyerekeinktől

dologról nekem amúgy az jut eszembe, hogy mi lenne, ha jó konzervatív keresztény módjára családban gondolkoznánk?

Mert - whoa, mennyire meglepő! - a melegeknek is van családjuk. Valahova születtek, van tesójuk, unokatesójuk. A családokban meg jó esetben vannak gyerekek. Ezekre a gyerekekre sokszor ők vigyáznak. A buzi nagybácsik, a leszbi keresztanyák. 

És ha majd nekünk is lesz már végre egy hülye gyerekünk (holnap kiderül az orvosnál a menetrend), akkor szeretném, ha a a meleg nagybátyja is foglalkozna vele. Mert a nagybátyja. Mert a családunk része. Mert szeretjük, és mert előre tudom, hogy imádni fogja a kölkünket. (Ugyanúgy, ahogy a heteró nagynénik-nagybácsik is.)

Szóval nálunk a jelszó nem az "el a kezekkel", hanem a "fogjad a kezedbe" lesz. 

Megj. 1: És tuuuuuudom, hogy ez az egész alapvetően nem a meleg emberek, hanem az "LMBTQI+ propaganda" ellen szól(na), és engem is ki tud néha idegelni a túltolt bicikli, de az egész könyvdarálós sztori meg ugyanúgy nem a gyermekvédelemről szól, mint aminek próbálja beállítani magát.  

Megj. 2: Pierrék örökbefogadásának meg azért is szurkolok extrán -  amellett, hogy hiszek abban, hogy azonos nemű párok is képesek kiválóan gyermeket nevelni - (és persze ez önző dolog), hogy a gyerekünknek legyen unokatesója. Családja, vagy mi a fene. 

No, hazaértünk a lakodalmi uzsonnából,

ami végül ebéd lett és ahol tényleg nem volt alkohol, nem is hiányzott. Volt helyette rizs, merthogy Ben (Eflekt) kifőzött egy teljes kilós csomagot. Tizenegyen voltunk. Egy hétig rizst fognak enni, cukik. 

Összességében jó volt a hangulat. Pedig Pierre beszaratott minket, hogy a Nővér meg a Nagymama nagyon hirtelen természetűek, szóval vigyázzunk arra, mit mondunk. Amúgy nem volt velük baj, Ben tesója is jófej volt. Férjet, gyereket persze nem hozott, de legalább eljött és normális volt, Öcsivel szemben is. A Nagymama meg kifejezetten szórakoztató jelenség.

Ben-Anya meg kezdetektől imádja Pierre-t, most is írt egy kis üzenetet kettejüknek, fel is olvasta mindenki előtt, tele jókívánsággal, Ben majd' elsírta magát (cukiiii). Ben-Anya és Pierre-Anya eddig is szerveztek már közös programot, szóval ők persze, hogy jól kijöttek. Az igazán mókás a két nagymama egymásra találása volt.

Zebulon hozta a formáját, kis mókamiki.  

Amúgy tök büszke vagyok magamra, mert az evészet és az evészet utáni közös beszélgetős program alatt legalább öt teljes mondatot én is elmondtam, volt köztük vicces is.  

"Ha megszólalnál, kiderülne, hogy érdekes személyiség vagy" foglalta össze Zebulon hazafelé az autóban a nap egyik tanulságát.  

A nap másik tanulsága az, hogy bár D. számomra sokszor egy túl nagyra nőtt falunak tűnik, mégis nagyváros a környező településekhez képest, és ez az emberek attitűdjében nagyon megmutatkozik. Az, hogy mindenki állandóan azzal van elfoglalva, hogy mit csinál a szomszéd, a rokon, a munkatárs stb. és a saját cselekvését is az határozza meg, hogy vajon mit fog gondolni a szomszéd, a rokon, a munkatárs, azért elég gáz... És klasszikus kisvárosi-falusi jellegzetesség. Szeretem a "nagyváros" által biztosított arctalanságot. 

A harmadik tanulság viszont az, hogy persze mi, "nagyvárosiak" ugyanúgy ítélkezünk. Csak mi nem mondjuk ki hangosan. 

Jó látni

 a neved a bemásolta szó mögött. 

Out of the home office

Mennyit tud alakítani egy magassarkú! Tök hosszúk a combjaim. 

Az elefántcsonttoronyban meg elkezdtek fűteni, így most meleg van és égett porszag.

Pablo valahogy így néz ki,

mint Louis Hofmann. Igen, ez a típus az egyik gyengém. Vöröses haj, szép arccsont...  

^^

 

 

Ben Eflekt,

így fogom hívni itt Pierre (Öcsi) férjét. Régóta gondolkodtam egy jó blognéven, semmi értelmes nem jutott eszembe. Pedig ez annyira adta volna magát! Zebulontól állapította meg még ezer éve, mikor Öcsi bemutatta nekünk, hogy úgy néz ki, mint Ben Eflekt (sic!).

kép forrása, a képen Ben Affleck

  

Néha hülyülünk is ezzel. No, szóval, Ben és Öcsi most hétvégén fogják tartani a bejegyzési uzsonnájukat (aka lagzi), jön mindkét oldalról a szűk család. A két nagyi, szülők, tesók. 

És kicsit félek, hogy nehogy seggarc legyek. A nővérével. Aki a szertartás hírére és az örökbefogadási tervekre úgy reagált, hogy "azt hittem, a négy fal között marad". Aki nem engedi, hogy ha Ben megy hozzájuk látogatóba, vigye magával Öcsit. Mert a gyerekek... 

Kíváncsi vagyok, az uzsonnára hozza-e férjet és a gyerekeket. Arra tippelek, hogy nem. Pedig Ben unokahúgával (ovis) szívesen lepacsiznék. 

Mesélte Ben, hogy múltkorában, mikor egyszer köszönt el tőle, megkérdezte a kiscsaj, hogy haza megy-e, mondta Ben, hogy igen. "Pierrehez?" kérdezte, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Mert a gyerekek nem hülyék. 

Azt meg Pierre mesélte, hogy mikor múltkor mégis összefutottak úgy, hogy a gyerekek is ott voltak, a kiscsaj hozzá külön odament elköszönni. Nagy faghag lesz, ha felnő. Máris imádom. Anyját kevésbé.    

De bunkó sem akarok vele lenni. Nem tudom, milyen egy kisvárosban felnőni, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol melegnek lenni mást jelent. De azért elgondolkodtató, hogy az anyja elfogadja, a nagymamája elfogadja... 

Mindegy, nem leszek vele bunkó úgysem. Mert azzal Bent is bántom, őt meg nem akarom. Ezért nem mondta ki Zebulon se a vasárnapi ebédnél, amire gondolt, mikor a fiúk a nagy port kavart mesekönyvről újságolták, hogy megrendelték maguknak ők is. Hogy a nővérének sem ártana egy példány.     

Jó lenne kikérni Saint-Exupéry véleményét arról a kérdésről,

hogy ki a felelős azért rókáért, aki nem szándékosan lett megszelídítve.  

Kapcsolódó hír

(Utánanéztem az idézetnek, rosszul emlékeztem gyerekkoromból, mert a megszelídítés a rózsára vonatkozott, épp a róka tanítja erre a kisherceget. Nem baj, én akkor sem rózsaszál vagyok, hanem egy kis róka, aki a kert hátuljában talált ételre azt hitte, neki tették ki, pedig Cili cicának, és így véletlenül odaszokott. Megszelídítődött.)

Oké, ma már többször nem nézem meg,

hogy van-e kint magyarázat, úgyis tudom (sejtem, képzelem) az okát. És úgyis minden nap ugyanúgy fogok reggel-este ránézni, hogy van-e (új) poszt. 

Örülnék neki, ha lenne, de még jobban örülnék, ha végre boldog, kiegyensúlyozott bejegyzések születnének egy boldog, kiegyensúlyozott embertől. Ahhoz meg idő kell. (És kevesebb alkohol, no, de nem az én dolgom anyáskodni egy felnőtt ember felett, amúgy is van sajátja.)

Mindenesetre a pozitív gondolatok távküldése beindult. :)

Két hétig alig volt valami munka,

már-már kínos volt a gép előtt ülni, meg írni a hét vége felé a státuszjelentést a semmiről. Erre persze most ránk szakad az ég, meg fogunk pukkadni Kolléganővel. Nem baj, szeretem a munkám, szeretem a szakmám, ezért tanultam, erre születtem. Majd ezt mondogatom Kolléganőnek is holnap, amikor megmutatom neki azt a káoszt, amivel ma szembesültem, és amit nekünk szépen ki kell simogatnunk - rövid határidővel. 

Máténak

neveztem el az egyik szereplőmet, de sokat gondolkodom rajta, hogy át kellene keresztelni, mert semmi mátés nincs benne. 

De van! Az, hogy imádja a gyerekeit. Lehet ez pont elég. 

Az új regényt amúgy is direkt úgy kezdtem el írni, hogy ne legyen Hozzá köze, aztán persze mindig azon kapom magam, hogy ott rejtőzik egyik-másik karakterben. Szépen szétosztva. Így ezzel a történettel hátha nem akadok meg, mint az előzővel. 

Tegnap olvastam egy msn-beszélgetésünket 2006-ból. Szelektív az emlékezet, nekem az teljesen kiesett, hogy wéem kinyenyerészte tőlem a kézirat elejét. Egy fényképet kértem tőle cserébe. Lezajlott a vásár, a képét azóta is féltve őrzöm, megígértem neki, hogy nem mutatom meg senkinek, Zebu nem is látta, nem is örülne neki, ha látná. Mert a hülyéje persze, hogy félmeztelen képet küldött magáról. A történetem tetszett neki, erre sem emlékeztem, kérte a folytatást. Mást is kért, boldog befejezést. Azt is megígértem, aztán nem tartottam be, mert egy idő után nem tudtam tovább írni. Zavart, hogy nagyrészt az életét kopizom. Kopizom. Kopi. 

Direkt jó, hogy az újban a Karakter Máté nem wéemes, csak az apaság szempontjából. És bár kicsit csalás, mert ez már egy új történet, nem az, aminek az elejét ő is olvasta, és amire az ígéretet tettem. De a boldogságot megkapja tőlem. Kopizás nélkül, mégis Kopistul. És nem csak névnapra. 

  

Nem szeretek vásárolni,

ruhát különösen nem. Pedig konfekcióméretem van, szóval viszonylag hamar megtalálom, amit szeretnék. No, mindegy, nem az én világom a plázázás meg shoppingolás. 

De néha fel kell frissíteni a ruhatárat és ez a blogra is igaz. Ezért az új külső. A csodálatos Jordi Labandát a szintén elképesztő Pascal Campionra cseréltem, mindketten kiváló illusztrátorok, de az a Jordi-féle lilát már untam. (Amúgy is a kielégítetlenség színe. Állítólag) Próbáltam valami komolyabbat, kevésbé csajosat választani (ezért a szürke kockás háttér), de szembe jött a Pascal kép a fekete macskával. Túl cuki volt. Emlékeztet a Kórászra, B.-re. 

Most egy darabig ez lesz, ha túlságosan idegen marad, akkor keresek mást. A kék szín még furcsa, de ez passzolt. Egyelőre ez is marad. 

Vásárlás 2.

 [Már otthon, főzés közben]

Zebulon: Amúgy ma felhúztál az Auchanban. 

Médea: Mert elhoztam az ajándék Harry Potter figurákat, ami felesleges szemét?

Z (morogva): Nem, bár azt is lehetne számítani

M: Amikor mindenáron teát akartam venni?

Z: Na, azzal is felhúztál. De nem arra gondolok. 

M: ???

Z: Engedélyt kértél tőlem, hogy salátát vegyél. Nem kell engedélyt kérned! Egy individuál vagy*, hozz saját döntéseket!

M: Mint egy felnőtt?

Z: ...

M: Ahh, szóval engedélyt adsz rá! 

(Z ˙fogja a fejét, de röhög)

* az "individuál" amúgy egy belsős poénunk külön történettel.  

Vásárlás 1.

Médea: Nem kellene venni még valamit az ajándékhoz? Valami apróságot. 

Zebulon: Mire gondolsz?

M: Nem tudom. Teára. Gáz teát venni?

Z: Szerintem lejárt lemez. 

M: Régen mindenki teát vett. 

Z: Kiment a divatból. 

M: Jó, akkor valami mást. Mézet. 

Z: Mézet? És mit csinál majd a mézzel? 

M: Nem tudom. Beleteszi a teába. 

Öcsi még régebben egyszer megkérdezte,

mikor már ismertük egymást egy ideje, hogy ha nem lenne meleg, akkor is összebarátkoztam volna-e vele. 

Én meg őszintén válaszoltam neki: ha nem lenne meleg, akkor biztosan nem váltunk volna barátokká.* Viszont a melegségének semmi köze ahhoz, hogy azóta is barátok vagyunk. 

Azóta ez annyit változott, hogy már rokonok vagyunk. Volt már olyan, hogy elfeledkeztem arról, hogy meleg. Nem úgy, hogy heterónak néztem (nyilván), csak totál lényegtelenné vált a személyisége ezen része. 

Persze ennek meg inkább az az oka, hogy cuki meleg ismerősből előbb jó barátom, majd a pasim öccse, majd az "én öcsém" lett. 

És persze nem feledkezem el róla, hogy meleg. Akkor, amikor olvasom a híreket, amikor nézem a pesti srácokos youtube videókat, mikor izgulok értük, hogy mikor kapják már meg a hatósági papírokat az örökbefogadással kapcsolatban (környezettanulmányon, pszichológiai teszten is mindketten átmentek, alkalmasnak lettek minősítve, aztán jött a Covid), mikor szétvigyorogtam a szertartásukat büszke tanúként... Szóval persze, ott van, de már nem számít. 

* Ennek amúgy nagyrészt technikai oka van: Ha nincs a buzimániám, nem szedem össze a neten Másomat, ő nem mutat be R-nek, ő nem mutat be Á-nak, akivel egy időszakban nagyon összenőttünk és aki aztán bemutatott Krisztiánnak, akivel szintén nagyon összenőttünk, akihez eljött hajat vágatni Öcsi.  

-.-.-.-.-.-.-.-.-. 

Ez az egész onnan jutott eszembe, hogy elkezdtem volna-e olvasni F-F Peti blogját, ha nem lenne meleg HELYETT: ha nem lenne köze w.m.-hez. 

Nem. Biztosan nem kezdtem volna el olvasni. És van a melegségének a w.m.-hez való kapcsolatának köze ahhoz, hogy most is olvasom (már ami az újraindulás óta látható)? Nem lenne őszinte azt mondani, hogy már nem számít a Mátéhoz való kötődése. Mert számít. 

De eleinte csak egy "forrás" volt, személytelen, arctalan, nem is érdekelt, amit önmagáról írt, csak és kizárólag, ha említette valahol őt is. Most meg már "saját jogán" is érdekel, persze ezt már augusztusban is tudtam.

-.-.-.-.-.-.-.-.

Ez az egész hajnalban jutott eszembe, mert megint felébredtem. Most nem volt álom, de mire észbe kaptam, már megint forgattam magam, félálomban voltam, de hirtelen megébredtem, próbáltam átcsatornázni a gondolataimat inkább Philre, az ő fejezete egészen rendben van, de kicsit megakadtam az írással, még a jegyzetelős-piszkozatolós résszel is. 

Jó lenne, ha megint jönne a Múzsa. 

(Nincsenek véletlenek, ugye?) 

Már megint az a rohadt Múzsa!  

Mivel Philre nem tudtam átirányítani a gondolataimat, kényszerítettem magam, hogy egy élőre gondoljak, mondjuk F-F Petire, vagy még jobb, olyanra, akit személyesen is ismerek, biztos innen jött Öcsi. Meg az elmélkedés, hogy akkor is barátokká váltunk volna-e, ha nem meleg.

Nagy nehezen sikerült visszaaludnom.    

-.-.-.-.-.-.-.-.-.-

Aztán most este beugrott az egész hajnali agymenésem Öcsistül, F-F Petistül, wéemestül. És jött a fantasztikus ötlet, hogy kaparjam elő a régi blogomból megmaradt word jegyzeteket. Csodás érzés rádöbbenni arra, hogy 15 év alatt (!!!) semmit (!!!!) sem fejlődtem. Az aláhúzásos kiemelés mostani "önreflexió". 

2005. augusztus 16., kedd

Bocs, most nincs kedvem írni. Csak még valamit: Múzs címszó alatt találtok egy blogot. A kedvencem.  

2005. augusztus 24., szerda 

Most láttam, h a blogom szerepel  a Múzsám blogjában. :)))))))))) Szegényke! Gőze sincs, hogy mit jelent nekem. :DDDDDD  

2005. augusztus 31., szerda 

Nagyon el vagyok maradva a bloggolással. Illetve csak a netrehelyezéssel. Uhhh…éljenek a hülye kifejezések. Csak a fejem ne fája. Még írni kellene mailt Pbácsinak, fotóssrácnak, Múzsámnak… 

Utóbbival gondban vagyok. Felvettem msn-re. Mármost én ritkán vagyok, és csak este. Ő meg kitudja. Meg mi a fenét mondjak neki? Hogy miatta kezdtem el újra írni? Ez önmagában amúgy sem igaz, legalább ennyire közbejátszott ebben Másom, Dave, Édesem, vagy bárki a környezetemben. Vagy hogy sokat jelent nekem, hogy olvashatom a blogját? Még csak nem is ismerem! Lehet, nem is kedvelném. (...) Szóval csak ezért még nem biztos, hogy kölcsönös a rokonszenv. Nem akarom, hogy megint az legyen, mint Másommal. (...)  És amíg nincs személyes kapcsolat Múzsa s köztem, addig nem kell félnem attól, hogy még jobban megkedvelem. Időm sincs rá, hogy rendszeresen msn-ezzünk, vagy mailezzünk, meg pénzem se, hogy elutazzak találkozni vele, ő meg nem fog miattam a mi kis poros citynkbe jönni, meg nem is akarom. Van elég baja. Így olyan, mintha egy kis ablakon bekukkanthatnék az életébe, persze csak akkor, amikor kinyitja az ablakot. És lehet, hogy ez is jó így, ahogy van. Vagy csak lusta és gyáva vagyok. Szóval, Múzsa,…ugye már nem is vagy kíváncsi erre a nyavalygós kiscsajra?

2005. október 29., szombat 

Most sírós hangulatom van. Megtaláltam tegnap a gépemen Múzsa néhány régi lementett naplóbejegyzését. Hetek óta nem tudok róla semmit. Miért érdekel az élete? Nem is ismerem. Csak egy fantom. Jó, Dave-et is csak egyszer láttam még. De ő más. Ő már hozzám tartozik. Jobb példa Gergő vagy ONE, de az ő létezésükre is van „bizonyítékom”. De Múzsa csak egy árny. Egy árny, amit szeretnék végre megvilágítani. Mégis félek, hogy az nem lenne helyes dolog. Múzsám ezt biztos jobban tudná. Lehet, írok neki egy mailt.

Jó, ha megismeri az ember a Múzsáját?  

2005. november 5., szombat 

Írtam Múzsának. Válaszolt. Visszaírtam. Félig cigány. Erre ma jöttem rá. Nincsenek véletlenek. 

 

Anyum tök boldogan mesélte, hogy

talált egy csomó újságkivágást nagyszüleim (az ő szülei) cuccai között. 

Apumnak volt egy saját rovata a helyi újságban, nagymamámék azokat gyűjtögették, meg az interjúkat, megjelent verseket. Mindent szépen kivágtak, a pontos dátummal felcímkézték és eltették. 

Anyum most lapokra kasírozza és időrendbe teszi őket, nekem meg azon jár az agyam, hogy az A4-es lapokat hogyan kellene beköttetni, hogy szép legyen. 

Fura dolog ez. Zebulon nem érti meg, hogy a sok szarság ellenére is szeretjük. Én sem mindig értem. Bár az is tény, hogy nemcsak azért olvastam el a versei közül olyan keveset, mert még kicsi voltam akkor, amikor legtöbbet alkotott. Nem, abban van harag is. Főként harag az oka. Hogy bármilyen jó lett a vers, ha inni kellett hozzá. Hogy megérte-e alkoholistává válni a művészetért. 

Hülye dolog ez. Utálom is, szeretem is, haragszom rá, büszke vagyok rá. 

Egyik barátnőm apja szintén alkesz költő volt, csak sokkal híresebb, mint apu, utálta, ha valaki szóba hozta az apját, ő sem tudott mit kezdeni ezzel. Mondjuk azt én sem tudtam kulturáltan lereagálni, mikor bemutatkozáskor az egyik szomszéd visszakérdezett: a költő lánya? 

Mert nyilván ott a büszkeség, de ott az a rohadt harag is. 

Vegyek egy mappát, meg egy csomó genothermet és úgy fűzzem le (nem túl környezetbarát) vagy csak simán köttessem be egy fénymásolószalonban (nem túl esztétikus) vagy keressek egy kis könyvkötészetet (ha létezik ilyen)?   

Insta story

Bekövettem Kucsera Gábort. 

Kikövettem Kucsera Gábort. 

(És még másokat is az őszi nagytakarítás jegyében)

I’m missing people I’ve never met

Ígérem, nem leszek zeneblog. De nem ígérem, hogy ez az utolsó beágyazott videó. 

Mennyire érdekes, hogy tényleg nincsenek véletlenek,

írom ugye ki magamból az embereimet, van köztük egy félvér kislány is. Mindig is rettenetesen vonzódtam ehhez a témakörhöz, de most nem a kétkultúrájúságról meg kevert rasszról akartam írni. Hanem hogy mennyire megleptem önmagamat azzal, hogy kissé félszegnek kezdtem ábrázolni. Olyannak, aki szeret a bátyjai társaságában a háttérben szöszmötölni, mintha ott se lenne, közben persze mindenre fülel, minden érdekli, de sosem szól bele. Nem azért, mert ne lenne véleménye. 

Persze ez a rész nem véletlen, nyilvánvalóan önmagamról mintázom, ő vagyok leginkább én az összes szereplőm közül. Az összes önbizalomhiányával, tépelődésével. Talán a karamell bőrével távolítani próbálom magamtól. Mégiscsak kellene határvonalakat is húzni a valóság és a képzelet közé, nem? Távolítom, közben elhalmozom ajándékokkal: három báttyal. 

Pont kilenc hónappal (!) ezelőtt tudtam meg, hogy lett volna egy bátyám. Szóval az sem véletlen, hogy kamaszokoromban állandóan vágytam rá, hogy legyen egy bátyám. Voltak fiúbarátaim, mindig is álmodoztam róla, hogy egy nálam picivel idősebb fiú kishúgaként kezeljen, basszus, most esik le, hogy amúgy tuti ez van a buzirajongásom mögött is. Valami ilyesmit próbáltam Krisztiánnak annak idején elmagyarázni, hogy miért olyan jó vele aludni, hogy hiába szorít magához annyira kiskifliben, hogy teljesen belesimulok az ölébe, hiába érzem, hogy a combját a fenekemhez nyomja, a mellkasát meg a hátamhoz, hiába annyira intim az egész, mert mégis teljesen erotikamentes. A Liftessel ez nem működött, vele kín volt egy ágyban aludni. Mondjuk rá sosem bátyként tekintettem. 

Megint elkalandoztam, a Liftes és Krisztián egy külön sztori, lehet leírom azt is egyszer.    

Mert most jön a véletlen rész. Zebulon nem véletlenül, hanem direkt szokott TED talkokat és hasonló előadásokat nézni. A legutóbbi előadó videója véletlenül jött szembe, elindította. A fickó rettenetesen hadart, nagyon  nehéz volt követni (felirat nélkül nekem nem ment volna). Írni akartam, de annyira magával ragadott a fickó, hogy maradtam. 22 perc alatt nagyon érdekes dolgokat vetett fel, semmi forradalmian újat nem, de jó volt hallgatni és volt közben egy ahaélményem. 

A fickó, De Botton a párkapcsolatokról beszélt, szemléletesen kifigurázva a "néma gyereknek anyja sem érti a szavát" mondást, még büszkeséget is éreztem, hogy alapvetően nálunk nincs ilyen baj Zebulonnal, nyíltan elmondjuk, ha valami zavar a másikban, vagy ha valamin változtatni kellene. Aztán jött az ahaélmény, ami gyorsan lehűtötte a pöffeszkedő büszkeségem. Mert ami Zebulonnal jól működik, az egy picit is bizonytalan talajon már nem. 

Ezért nem merek sokszor társaságban megszólalni, például ha nem teljesen egyezik a véleményem a többiekével. Nem szakmai dolgokról beszélek, ott simán jártatom a számat, ha van racionális indokom, meg szakmai a kérdés, addig nincs baj. 

De sokszor érzem azt, hogy ugyan, ki a frászt érdekelne, hogy én mit gondolok? És hogy egyrészt biztos tök baromságokat beszélek, másrészt ha épp valami értelmeset mondok, akkor meg úgyis félreértik. 

Annyira félek attól, hogy jelentéktelen vagyok, annyira félek attól, hogy félreértik, nem értik meg a mondandóm és annyira félek attól, hogy "rosszat fognak gondolni rólam", hogy inkább bele se kezdek. 

Helyette "elvárom", hogy "tudják". Elvárom, hogy vegyenek észre, hogy értsenek meg szavak nélkül. (Ez pláne online térben vicces.) Pont, ahogy De Botton a véletlenül elindított videóban mondta. 

És most is azt érzem, hogy itten rinyálok, mint egy óvodás, pedig lehet csak egy önismereti lépcsőt kezdek megmászni, annak a része ez, esetleg (!) még fejlődni is képes leszek. (Micsoda merész gondolatok.)

Újra kellene olvasnom

 az Iskola a határont. 

Lehet, hogy végre megérettem rá. 

Most, hogy újra be kell járni,

rájöttem, hogy mennyire hiányzott a zenehallgatás. Munka közben néha hallgattam itthon is zenét, de olyankor jobban szeretek valami nyugis youtube válogatást betolni. Vannak speckó tanuláshoz készített lejátszási listák, azokból választok egy komolyzeneit vagy egy alter indiet, ami pont jól duruzsol a háttérben, de tudok koncentrálni tőle a munkára.

"Saját zenét" akkor hallgatok leginkább, amikor a dolgozóba/ból jövök-megyek - hát, ez most egy ideje kimaradt. És most olyan jó volt, legszívesebben dudorásztam volna. A maszk úgyis tompítja.

Az érem másik fele,

mikor kapok felülről egy mailt:

"Az LMBT témát kivennétek a főnap programjából?"

Nyilván ki. Nyilván én vagyok a hülye, hogy egyáltalán beletettem. 

Elkezdtem olvasni a Baráti beszélgetéseket,

az első pár oldal után arra gondoltam, hogy jajj, ne, ez egy leszbikus regény, ne már. 

Aztán elszégyelltem magam, mert bezzeg ha pasik lennének benne, az nem zavarna, sőt, már végeztem is volna a kötettel egy ültő helyemben. 

De az is milyen gáz, hogy azt gondolom, hogy csak azért, mert vonzódom a meleg pasikhoz történetekhez, akkor "illik" olvasnom leszbikus sztorikat is, mert ha nem, akkor nem is vagyok elég elfogadó. 

Ilyet pont azok a biciklit túltoló, a liberalizmust pofán hányó hópelyhek gondolnak, akiktől rosszul vagyok. 

És itt jött a következő gondolat: nem gáz,  hogy ennyire lenézem őket?

Na tessék.  

(Persze olvastam tovább, mert tetszik. És nyilván nem zavarnak benne a leszbikusok - más igen, de erről majd a másik blogon.)

Ex nihilo nihil fit

 

Felriadtam, hajnal volt,

 de már egész világos. Magzatpózba kucorogva aludtam, a szemüvegem valahol messze. Ő meg az ágy végében ült, a hátát félig a ruhásszekrényemnek támasztotta, félig a falnak, egyik lábát felhúzta, azon nyugtatta a kezét, a másikat felém döntötte. Ha kinyújtottam volna a lábam, meg tudtam volna bökni.  Nem engem nézett, az ijesztő is lett volna, hanem maga elé meredt, másol járt, körbevette valami fekete szomorúság, de nem láttam pontosan, mert ugye a szemüveg... Nagy nehezen megfordultam a picike ágyon, "kezdem kinőni" fut át az agyamon. Mikor nagy nehezen végezek a művelettel, a fejem az ölébe hajtom, az arca még mindig messze van ahhoz, hogy tisztán lássam a vonásait, de azt érzékelem, hogy végre rám fókuszál és egy kis félmosoly megjelenik a szája szegletében. Felemelem a kezem, a mutatóujjam hegyével végigsimítok a homlokától az orra hegyéig. Amennyire látom, már rendes, kétoldalas a mosolya. 

- Mi van, kislány? - kérdi

- Azon gondolkodtam, hogy olvasnod kellene. 

- No, és mit? 

Felülök, mert zavar, hogy nem látom az arcát, hogy nem tudok a szemébe nézni. Vékony az arca, erős az arccsontja, enyhén mosolyog, de a mosolyában bánat bujkál, a szeme is szomorú, szép mélykék szemek. 

Összevonom a szemöldököm, tudom, hogy valami nem stimmel, alaposan megnézem az arcát. Túl erősek a vonásai, kicsit szlávos. És azok a  szép kék szemek... Az nem lehet, hogy kék...

.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.

Felébredtem, Zebulon békésen szuszogott mellettem. Nem a gyerekkori ágyamban, ami már meg sincsen, hanem itthon, a miénkben. 

Mobil elő, 3:25. Remek. Visszafekszem. B. jön a nappali felől, hallom, ahogy felugrik az ágyra, mindig purran olyankor egy kicsit. A három kilója a lábfejemre gömbölyödik, a súlya megnyugtat. 

Én meg azon gondolkodom, hogy olvasnom kellene valamit.