No, hazaértünk a lakodalmi uzsonnából,

ami végül ebéd lett és ahol tényleg nem volt alkohol, nem is hiányzott. Volt helyette rizs, merthogy Ben (Eflekt) kifőzött egy teljes kilós csomagot. Tizenegyen voltunk. Egy hétig rizst fognak enni, cukik. 

Összességében jó volt a hangulat. Pedig Pierre beszaratott minket, hogy a Nővér meg a Nagymama nagyon hirtelen természetűek, szóval vigyázzunk arra, mit mondunk. Amúgy nem volt velük baj, Ben tesója is jófej volt. Férjet, gyereket persze nem hozott, de legalább eljött és normális volt, Öcsivel szemben is. A Nagymama meg kifejezetten szórakoztató jelenség.

Ben-Anya meg kezdetektől imádja Pierre-t, most is írt egy kis üzenetet kettejüknek, fel is olvasta mindenki előtt, tele jókívánsággal, Ben majd' elsírta magát (cukiiii). Ben-Anya és Pierre-Anya eddig is szerveztek már közös programot, szóval ők persze, hogy jól kijöttek. Az igazán mókás a két nagymama egymásra találása volt.

Zebulon hozta a formáját, kis mókamiki.  

Amúgy tök büszke vagyok magamra, mert az evészet és az evészet utáni közös beszélgetős program alatt legalább öt teljes mondatot én is elmondtam, volt köztük vicces is.  

"Ha megszólalnál, kiderülne, hogy érdekes személyiség vagy" foglalta össze Zebulon hazafelé az autóban a nap egyik tanulságát.  

A nap másik tanulsága az, hogy bár D. számomra sokszor egy túl nagyra nőtt falunak tűnik, mégis nagyváros a környező településekhez képest, és ez az emberek attitűdjében nagyon megmutatkozik. Az, hogy mindenki állandóan azzal van elfoglalva, hogy mit csinál a szomszéd, a rokon, a munkatárs stb. és a saját cselekvését is az határozza meg, hogy vajon mit fog gondolni a szomszéd, a rokon, a munkatárs, azért elég gáz... És klasszikus kisvárosi-falusi jellegzetesség. Szeretem a "nagyváros" által biztosított arctalanságot. 

A harmadik tanulság viszont az, hogy persze mi, "nagyvárosiak" ugyanúgy ítélkezünk. Csak mi nem mondjuk ki hangosan.