4:31

Nem találtam a helyem a lakásban, ami hirtelen olyan nagynak tűnt. Tele volt olyan emberekkel, akik nem voltak odavalók, sok PhD-hallgató, olyanok, akiket nem is igazán ismerek. Mindenki sürgött-forgott, készültek a híres színész érkezésére, nekem viszont nem volt dolgom. Nem teljesen értettem, miért anyámék lakására jön, de nem kérdeztem meg senkitől. Anyum viszont érezte, hogy feszült vagyok, elhívott sétálni. Megnéztünk egy szép épületet, aztán sétáltunk egy parkban, anyum leült egy padra pihenni, én meg közelebb mentem az elkerített játszótérhez megnézni a visítozva játszó gyerekeket. Felpillantottam a játszótér fölé magasló lakóházak erkélyire, az egyiken megakadt a szemem, két fiatal félmeztelen fiú cigizett, nevetgéltek. Nem láttam az arcukat, de azt gondoltam, hogy az egyik a Liftes. Visszamentem inkább a padhoz, anyu kezében akkorra már egy hatalmas, nagyon élénk színű vattacukor volt, nyújtotta felém, kacagva ettük. Aztán figyelmeztetett, hogy ideje visszaindulni, mert lassan érkezik hozzánk a színész. A híres. A lakásban aztán egy öreg néni felvilágosított a nemzet művészéről, hogy miért olyan nagy szám, hogy megtisztel minket a jelenlétével. Én meg fapofával hallgattam, nem hittem neki. Vagy nem érdekelt. Vártam nagyon, hogy érkezzen, de ez a sok ajnározás hidegen hagyott, engem ez nem érdekelt. Nem ez a része érdekelt. Volt sok kérdés a fejemben, próbálgattam, melyiket tegyem fel, milyen sorrendben. Aztán az egyik PhD-s lány elterelte a figyelmem, mert szakmai tanácsot kért, angolul, amit én angolul megválaszoltam, közben azon járt az agyam, hogy mi a francért erőltetjük ezt a művi angol szakmázást. Mérges is lettem kicsit, otthagytam, inkább kimentem a konyhába, ott volt Zebu egy egyetemi lánybarátja, megörültem neki, ő is szélesen mosolygott rám, mondta, hogy a vőlegényét várja, aki be is lépett az ajtón. Momentumos képviselő, súgta a fülembe a lány, minden kapott egy furcsa lila színű árnyalatot. A srác szimpatikus volt, nagyon meg akartam jegyezni, milyen érdekes dolgot mondott a vírus, a hóesés és a karácsonyi ünnepek összefüggéséről, de azonnal elfelejtettem, mikor három határozott koppanás hallatszott az ajtón. Siettem kinyitni, de valaki megelőzött, a híres színész már az előszobában állt. Kilógott a szőrös pocakja a foltos fehér pólója alól, a pólónak a nyaka sárga volt és ki volt nyúlva, a fickó orra hatalmas krumplira emlékeztetett. Szomjas volt, így egyenesen bement a konyhába inni egy pohár vizet, én meg álltam földbegyökerezett lábbal az előszobában, hogy de az nem lehet, hogy így néz ki, hát én tudom, hogy hogyan néz ki. Nem így. Mire visszajött a konyhából, már úgy festett, ahogy kell. Lapos has, izmos mellkas. Fehér atléta volt rajta. Meg bőrdzseki. Nem. Farmerkabát. Nem. Bőrdzseki. Fekete bőrdzseki. Le se vette, elment mellettem a szoba felé, rám se nézett, teljesen ignorált. Persze mentem utána. Leült a nővérem asztalához, egy másik PhD-s lány már nyomott is a kezébe egy gyerekrajzot, sárga napocska volt a sarkában. A Phd-s lány elemzi neki a rajzot, monoton hangon darája a pszichológiai szakvéleményét, a híres színész meg bólogat, tetszik neki, amit hall. Elégedett. Én az ajtófélfának dőlve nézem a jelenetet, nézem az arcát, olyan természetes, hogy ott ül a nővérem asztalánál. Felpillant rám, kissé ellenséges a tekintete. 

- Muszáj bámulnod? - kérdi.

- Igen, muszáj - válaszolom pofátlanul, állva a tekintetét. 

Egy darabig farkasszemet nézünk, aztán nagy nehezen elszakítja a szemeit a szemeimtől, vissza a rajzra, de a szája szegletében ott egy kis mosoly. Nem tudom, hogy miattam, vagy Kisancsa rajza miatt. A pszichológus tovább magyaráz, nem akarom őket zavarni, úgyhogy csak némán, telepatikusan üzenem neki:

- Nem baj, Máté, kivárom a sorom. Most már itt vagy, a szobában, az én szobámban és nem mész innen sehova.   

Felébredtem. Mobil elő. 4:31.