Oláh András: Boldizsár monológja

öklébe szorít ez a december végi nap

a porhó alatt dermedt rögök

fuldokló hörgőjű kopár házfalak

a csonttá fagyott kandeláberekbe

kipirult arcú szél kapaszkodik

– valami túlvilági sejtelem a megszentelt föld felett –

a hivalkodón villódzó fények megtévesztenek

pedig nem esthajnalcsillag ez

a hang a lárma nem a kisdedet ünnepli

s a város sem Betlehem

a házak falán hullafoltok

mit nem fed el a fehérlő könnyek zápora

mennyből az angyal találd meg tiszta testemet

s ne hagyj eltűnni a kettős lelkűek vadonában

meghúzom magam egy kapualjban

fagyos arcomat szégyen perzseli

nem ismerem ezt a várost

idegen vagyok – betolakodó…

 látod mellébeszélek

de ne hidd hogy a fájdalmam így könnyebb

bizony le kell ma vetni minden álmot

az utcák részeg ifjaktól hangosak

hideg kéz kulcsolódik kezemre

s egy hang azt kérdezi

– vajh művének Isten mondd örül-e még

Nem sikerült túl vidám verset választanom, ez már így marad, megtetszett. A karácsonyi beszámolóim majd - remélem - vidámabbak lesznek. Addig is: 

Áldott karácsonyt!