Sznob pítscha

vagyok, az a baj. De nem tudok mit tenni ellene, ez van. Hallgatom a gyerekdalokat a jutubin és a falra mászok tőlük. Életemben először meghallgattam a gyümölcsös együttes szülinapi dalát… atya-gatya de béna. Halász Juditnak van egy-egy alapműve (Micimackó ugyebár), de borsózik a suttogós hangjától a hátam. 100 Folk Celsius? Én azt hallgattam kölyökként, most meg blöá. Utóbbi kettőre mondjuk azt mondom, hogy még szoba jöhetnek, mikor L nagyobb lesz. De a jutubin fellelhető dalocskák annyira idétlenek, s még a klasszikus gyermekdalok előadásmódja is igénytelen. (Az animációkról ne is beszéljünk.)

Szóval szerencsétlen lányom Kalákát hallgat éjjel-nappal, nem csak a kicsiknek szánt darabokat, hanem mindent, ami a csövön kifér. Mert a gyermekem annnnnnnyja sznob. Vagy csak nem értek a gyerekekhez. De a természetes énekhang és a valódi hangszerek a szintipop helyett nekem jobban bejönnek és meggyőződésem, hogy L-nek is jobbat tesz az “egészséges” zene. Szóval énekelni is főleg Kalákát éneklek neki vagy szimpla népdalokat, gyerekdalokat (sok Weöres szöveggel). Vannak kedvencei: Elment a két lány virágot szedni; Kiskece lányom; Mély erdőn ibolyavirág. Kaláka dalok közül a Szalakóta, Kínai dallam, Sorompó, de mindent visz a Nandu. Olyan széles vigyort, mikor meghallja hogy “bolyhos, szép, nagy madár a nandu”, ritkán látni.

És bár még csak négy hónapos (jesszu, már négy hónapos!), már tervezem a zenei hozzátáplálását. Lehet nem a Black Queennel vagy a When you were younggal kellene kezdeni, hiába tartom a rockzene (mit a rockzene! A könnyűzene!) egyik legtökéletesebb számainak őket. De valami kis The Beatles vagy hasonló előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. 

Már annyira várom, hogy együtt énekeljünk, és ha én belekezdek, hogy “Is this the real life”, akkor ő tejes természetességgel vágja rá a kis gyerekhangján, hogy “or is this just fantasy?”

Már csak párat kell aludni addig. 

Első gyerekes hülye szülők,

ha elszabadulnak otthonról, mit csinálnak? Felvásárolják a Tesco, az Auchan ÉS a DM rágókakészletét. Így hát L. most boldog rágóka-gyűjtemény-tulajdonos, nem mellesleg 4 hónapos. 

Sétálni ma nem sikerült jót, mert a mi kis bogyónk olyan különleges hópihe, hogy nem szereti a babakocsit. Időnként azért vannak sikerek, a délutáni sétákba nagyrészt beletörődik, ha jól időzítek és pont álmos, mert akkor hamar elalszik a jó levegőn. De amint felébred (30-45 perc), üvölt. Ennek okát egyelőre nem értem, de örülök annak a fél órának is. 

Enni jól eszik, bal cickó erőn felül teljesít, ma meg is kapja a hónap dolgozója kitüntetést, mert elértük a kitűzött célt (4 hónapig kizárólag anyatejes táplálás). Hogy motivált maradjon, a következő cél az öt hónap. Akkor meg úgyis kezdeni kell a hozzátápolást.

Elkezdett bukni L., eddig nem bukott kb egyáltalán. De még mindig csak kicsiket, remélhetőleg így is marad.

Hason nincs eleget, mivel 3 perc után nyíg, de azért igyekszünk erőltetni. Oldalára fordul, meg tök ügyesen fog meg dolgokat. 

Nyáladzik, mint a vesztés és persze mindent tol a szájába, ahogy kell. 

Néha nagy kegyesen mosolyog, fürdés közben pl. Vetkőzni szeret, felöltözni nem. 

Most nővérem altatja, főzök addig egy köménymag levest. Holnap meg megyünk Pierrékhez, majd megint előadhatja, hogy mi nem értünk a saját gyerekünkhöz. Eskü írok Katának (vagy az utódjának) levelet, hogy soron kívül mégis adjanak már Pierréknek egy kölköt, de hasfájósat ám! Akkor okoskodhatunk neki mi is. 

Elolvastam Az ötös számú vágóhidat

Vonnegut mestertől. Vegyes érzések kavarognak bennem, még ülepednie kell az olvasottaknak. A téma sötét és végtelenül szomorú. Gyűlölöm a háborút és megvetem az erőszakot, szóval egy nyíltan háborúellenes regény elég jó kiinduló helyzetben van nálam. Viszont értek meglepetések, mivel a regények és filmek, sorozatok cselekményének nem igazán szoktam előre utánaolvasni (ez de szép…), sőt, kifejezetten szeretek teljesen “vakon” belekezdeni valamibe. 

Szóval, azt tudtam, hogy háborús, azt viszont nem, hogy “sci-fi-elemek” (időugrás, űrlények) is lesznek benne, és nem is teljesen tudtam jól reagálni rá. Most így utólag kezdem már jobban elfogadni. (Milyen jófej vagyok.)

Még két negatívum, hogy egy idő után fárasztott az írásmód, főleg a sok “így megy ez”, bár tény, hogy adott egy keretet az egész történetnek (ez nem jó kifejezés rá, majd javítom, ha eszembe jut kifejezőbb). A másik pedig, hogy a főhős annyira antipatikus volt, ami már zavart. 

A humor viszont tetszett, ami azért elég fekete volt - milyen is lehetne egy ilyen téma esetén. Szintén szerettem, hogy - és erre viszont ez lesz a jó szó - >üdítő< volt olvasni, gyorsan is haladtam vele és szívesen is vettem esténként a kezembe. Ez különösen felerősödik a mostani olvasmányom ( Szilágyi István: Kő hull apadó kútba) fényében, aminek csak az első fejezetét olvastam el, de az már látszik, hogy nem 4 hónapos babák anyukáinak írta a szerző, mert annyira kell >koncentrálni< a szövegre, komolyan >fárasztó< olvasni. De érdekes, nagyon érdekes, úgyhogy folytatom. 

Szavak, amikről a falra mászok - 2. rész

Brunch.

A hideg ráz tőle, miközben a jelentése lenyűgöző dolog, amihez csak tapsolni tudok. Sőt, egyenesen tapsikolni. 

Évekkel ezelőtt, azaz B.E. (gyíkoknak: brunch előtt) háborogtam egy sort azon, hogy délután miért nem lehet rántottát enni sehol - tegyük hozzá, hogy a reggeliző helyek száma is nyomorult volt régebben. Pedig egy jó tükörtojás jól tud esni uzsonnára, pláne ha nem magadnak kell elkészíteni, és hajlandó vagy kifizetni a nevetségesen túlárazott összeget érte. Szerencsére nem voltam egyedül ezzel a dologgal, így már ma az olyan poros kis falvakban is, mint a lakhelyem, sok-sok bröncsölde található. 

Bröncsölde. Ha Zebulonnal egyszer megbuggyanunk (a buggyantott tojás is de jó!), és belevágtunk a kávézó-büfé álmunkba, akkor ez lesz a neve.

Az utolsó ilyen, aztán lecuppanok a témáról:

Jövünk fel a lifttel sétából, beszáll egyik kedvenc szomszéd. Örvendezik, h végre pocakon kívül is látja már L-t, majd:

- A takaró alapján kisfiú. 

- Kislány. A takaró az csak egy csel!

Mondjuk legalább röhögött (nem véletlenül az egyik kedvenc). 

Felső szomszéd is látta ma, ő emlékezett, hogy kislány, teljesen odáig volt, hogy milyen szép. (Tényleg az.) Állítja, hogy nem hallja sírni. Nagyon udvarias szomszédaink vannak. Feltette a szokásos viccesen indiszkrét kérdéseket is (jó baba-e, van-e tejem stb.), mondjuk ezekkel úgy vagyok, hogy ha valaki ezeken kiborul*, akkor ne álljon szoba senkivel.

* a napokban olvastam egy cikkel erről, h miket ne kérdezz egy kismamától/ kisgyerekestől. Kissé hópihés lelkű ember írhatta, mondom én, az introvertált. 

L-t fiúnak nézték.

Így jár az a szülő, aki nem ragaszkodik a gendernormatív öltöztetéshez. 

Mondjuk fehér alapon kék oroszlánok miért ne díszíthetnék egy lányka tipegőjét? 

L-nek egyébként sem áll jól a pink, meg a piros. Halványbarack még elmegy, de az ő színe a fehér, abban a legcukibb. Meg majd a sárga: már látom magam előtt halványcitrom ruhácskában. {Álmodozó üzemmód}

Ám mivel kaptunk három felől is egy rakat ruhát, így elsősorban azokból gazdálkodunk. És ha abból is kifogyunk, mert a méretben passzoló bodyval Dunát lehet rekeszteni, de a tipegő pont kevés, és venni kell, és az apja elszalad a boltba, és mustár alapon dínósat vesz, akkor L-nek olyanja lesz. Nem mellesleg: baromi vagány a dinoszauruszos ruhájában. Ha meg a másodunokatesóktól fiús ruhákat örökölt, így járt.

Az is igaz, hogy ma meg pont tetőtől talpig rózsaszínben volt. Az apja válogatta össze ezeket a ruhadarabokat is, mert a fürdetést mindig Zebulon készíti be, míg én szoptatok, így a tiszta body-zokni-tipegő kombináció az ő ízlését tükrözi.

Szóval ellensúlyozzuk időnként >kifejezetten< csajos napokkal a kevésbé csajosakat.

Bár, van egy olyan sejtésem, hogy L. ezt mind magasról le…

No, ennyit a divatról. 

Egy embernek több sapkája is van,

több szerepe, több identitása. Gyerek, feleség, anya, testvér. Tudományos ember, filmkedvelő, futni szerető (de lustaságból nem szokó). Konzervatív liberális. Református. Európai, magyar. És még több is, nem sorolom.

Néha ezek között az identitások között lehetnek ellentmondások, értékütközések. Ugyanazt a jelenséget más sapkát viselve máshogy lát az ember. Egy ilyen témáról lesz szó: a szivárványról.

Nem friss téma, de most jutottam el odáig, hogy elkezdjem leírni róla a véleményem. Így is több részletben sikerült,s kissé kuszán, de íme: 

Mint írtam, nem friss téma: őszi. A szeptemberi iskola és óvodakezdéssel egy időben olvastam több helyen szülői beszámolókat arról, hogy a szivárvány tabutéma lett. Csoportokat neveztek át, ovis jelet cseréltek le, dekorációs elemek tűntek el.

Azt gondolom, mindenki, akinek van meleg rokona, barátja és/vagy szimplán racionálisan gondolkodó, jóérzésű ember, az elborzad ettől. Az "ettől" alatt a melegek pedofíliával való összemosását, az LMBTQ emberek ellenségként való beállítását, az örökbefogadás ellehetetlenítését értem. 

De ha sapkát váltok, és anyaként vagy keresztyénként nézek erre az egészre, akkor dühös leszek. Nagyon. 

Mert az egésztől olyan érzésem van, mintha a szivárvány sokféle értelmezése közül az egyik győzedelmeskedne a többi felett. Mégpedig az LMBTQ szimbólum. Nem azért, mert azok a mocskos buzik agresszívan elvennék a szivárványt, mint jelképet. Hanem mert ti, szülők, pedagógusok és a keresztények lemondanak róla. 

Ti komolyan odaadjátok a szivárványt? Ez komoly? Azt a szivárványt, ami az egyik legkedvesebb eleme a gyerekrajzoknak? Emlékszem, én is imádtam szivárványt rajzolni, ahogy a többi gyerek is. Mitől féltek? Hogy leszbikus lesz az ötéves kislány, akinek szivárvány mosolyog a zokniján? A csillámpónik is vessék ki maguk közül a szivárványosat? Mi lesz a következő lépés? Az óvónéni sarokba állítja azt, aki kettőnél több színt használ? Az iskolaigazgató figyelmeztetést ad egy szivárványos hajgumiért?    

Már évekkel ezelőtt is frászt kaptam attól a hírtől, hogy valamelyik ovi/suli kerítését újra kellett festeni, mert egy helyi agyhalott jobbikosnak nem tetszett a színválasztás. Mert szivárványos volt. Basszus! Nem jut eszetekbe, hogy a kisgyerek számára a szivárvány az elsősorban egy vidám természeti jelenség? Másodsorban egy vidám természeti jelenség. És harmadsorban - ha hívő szülők gyereke - vallási szimbólum, Isten embereknek tett ígérete. De alapvetően... egy vidám természeti jelenség.

Erre most sorban nevezitek át az óvodai csoportokat, mintha a szivárvány valami lepra lenne? Komoly? Ennyire könnyen adjátok magatokat? 

Ha holnap kitalálják a travik, hogy mostantól az ő jelképük a hal, akkor azt is odadobjátok nekik? Lecsiszoljátok az összes templomi faragványt, amin hal szerepel? Betiltjátok a horgászatot? Enni is csak a libernyákok mernek majd halat? 

Milyen több ezer éves szimbólumot kukáztok még? Nem fogjátok fel, hogy ez pont az általatok annyira rettegett LMBTQ-lobbi győzelme? 

Szánalmasak vagytok. 

Követelem vissza a szivárványt! 

És nem az LMBTQ mozgalomtól kell elvenni. Köszönik, nekik megvan a sajátjuk. Nekem a vidám gyerekrajzok szivárványa kell. A WWJD karkötők szivárványa. Mert arról mi, szülők, pedagógusok, keresztények tehetünk, ha a szivárványról csak egy dolog jut eszébe az embereknek. A mi dolgunk, hogy ne csak LMBTQ szimbólum legyen, hanem maradjon a gyerekek birodalmának is a része, vagy a vallási jelképek része is. 

Vagy maradjon csupán csak egy vidám, ideológiamentes természeti jelenség. 

36 éves

leszek idén. 

(Basszus, Máté!)

Elolvastam

az Ahol a folyami rákok élnek c. regényt Delia Owenstől. Még tavaly előtt vettem nővéremnek karácsonyra, akkoriban nagyon felkapott volt, hozzám most jutott el fizikailag a könyv. 

Nem rossz, egynek érdekes volt, de pl amit sokan dicsérnek, mégpedig, hogy a könyvet olvasva megjött a kedvük a lápvidékhez, nos, nálam ez nem működött. Viszont azt sajnálom, hogy nem voltak illusztrációk. Lehetett volna a főszereplő, Kay által gyűjtött madártollakról, kagylókról, növényekről néhány kép. Akár olyan stílusban, ahogy - bocsi, kisebb spoiler - Kay elkezdi lefesteni őket.

Irodalmilag közepes szöveg volt: nem fájt olvasni, de a történet volt a hangsúlyos, nem a stílus. 

A krimi-szál szerintem gyengébb volt, mint Kay felnövés-története, de a csavar működött. Még ha elég visszássá is tette visszatekintve a cselekményeket. 

Ahogy most gondolkozom, hogy mi tetszett es mi nem, azért sok dolog inkább nem. :) 

De olvasni jól esett, esténként az a 10-30 perc, mikor mennyi, nagyon kellett. 

Vár még rám  Vonneguttól Az ötös számú vágóhíd, meg Samarago Embermása, aztán be kell izzítani az apu könyvtárat. 

Én is köszönöm azt a kis kiegészítést,

Peti, hajlamos az ember egyből rosszra gondolni. 

(Mint mikor a telefonban mondják a rokonok, hogy azért nem telefonáltak pár napig, mert >nem volt semmi baj.<)  

A blogcsend oka is sokszor valami nagy baj. Vagy pedig csak annyi történik, hogy a szürkésrózsaszín szerelmes hétköznapok eseményei nem kívánkoznak a képernyőre. Örülök, ha az utóbbi. :) 

[A kommentelés technikai akadályával még mindig küzdök…]

Mióta nincs életem,

vagyis az életem erőteljesen alárendelődik L igényeinek, azóta rákaptam a zugblogolvasásra. Erőteljesen. Egoblogokat, mivel az a kedvenc műfajom. Lehetőleg tejesen anonim bloggerektől.

Régen (tényleg régen, olyan 15-20 éve) is sok blogot olvastam, de ahogyan a való életben, úgy a blogszférában is egy sajátos szivárvány színű buborék vett körül, szóval valahogy az rögzült bennem, hogy az átlag blogger huszonéves meleg srác. Női blogokat vagy kettőt-hármat olvastam (vonal alatt majd felett K, Kékleány, Leendő szociális munkás).

Most viszont a női vonal az erősebb, persze azért, mert egy ilyen buborékba kerültem bele. Válogatás nélkül kezdtem el könyvjelzőzni az elsőre nem visszataszító blogokat. Ha rátaláltam egyre, végignéztem a linkfalat és/vagy a kommentszekciót, aztán ment a könyvjelző, újabb kommentelők vagy a követők listája…

Szóval van most itten kérem mindenféle élethelyzet és korosztály, szendvicsgeneráció, külföldön élő kisgyerekes, fiatal szingli lány ésatöbbi. Aztán akiknek megfog a stílusa, azoknál maradok. Igazán jó kikapcsolódás, miközben L rajtam alszik (még mindig testen tud a legjobban aludni, így napi legalább egyszer mellkason van, hogy ne csak 30 percet szundizzon, hanem pihenjen rendesen). 

Most azzal szórakozom, hogy szinkronba hozzam a telóm könyvjelzőit a blogom RSS feedjével. A telóm kezdi feldobni a talpát, így fontos lementeni a linkeket. 

Tudom már, miért olyan groteszk

számomra, ha valaki a (pár éves) gyerekét a féjszbúkon köszönti fel: mert az baromira nem a gyereknek, se nem a gyerekről szól, hanem arról, hogy milyen jó szülő az illető, mekkora tortát, ajándékot vett stb. 

Gáz.

Na, a sok kiságyazásnak

persze rövid alvások, nyűgösség és egy kiadós anyánalvás lett a vége. Nem baj, még nincs hat kiló. Idővel ez is egyre jobb lesz. 

L a kiságyban alszik.

Ennyi a mai hír.