Vonnegut mestertől. Vegyes érzések kavarognak bennem, még ülepednie kell az olvasottaknak. A téma sötét és végtelenül szomorú. Gyűlölöm a háborút és megvetem az erőszakot, szóval egy nyíltan háborúellenes regény elég jó kiinduló helyzetben van nálam. Viszont értek meglepetések, mivel a regények és filmek, sorozatok cselekményének nem igazán szoktam előre utánaolvasni (ez de szép…), sőt, kifejezetten szeretek teljesen “vakon” belekezdeni valamibe.
Szóval, azt tudtam, hogy háborús, azt viszont nem, hogy “sci-fi-elemek” (időugrás, űrlények) is lesznek benne, és nem is teljesen tudtam jól reagálni rá. Most így utólag kezdem már jobban elfogadni. (Milyen jófej vagyok.)
Még két negatívum, hogy egy idő után fárasztott az írásmód, főleg a sok “így megy ez”, bár tény, hogy adott egy keretet az egész történetnek (ez nem jó kifejezés rá, majd javítom, ha eszembe jut kifejezőbb). A másik pedig, hogy a főhős annyira antipatikus volt, ami már zavart.
A humor viszont tetszett, ami azért elég fekete volt - milyen is lehetne egy ilyen téma esetén. Szintén szerettem, hogy - és erre viszont ez lesz a jó szó - >üdítő< volt olvasni, gyorsan is haladtam vele és szívesen is vettem esténként a kezembe. Ez különösen felerősödik a mostani olvasmányom ( Szilágyi István: Kő hull apadó kútba) fényében, aminek csak az első fejezetét olvastam el, de az már látszik, hogy nem 4 hónapos babák anyukáinak írta a szerző, mert annyira kell >koncentrálni< a szövegre, komolyan >fárasztó< olvasni. De érdekes, nagyon érdekes, úgyhogy folytatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése