hogy hatalmunk van felette, mondjuk ez a racionális agyamnak nagyon ezoterikus blabla, pedig teljesen keresztényi gondolat, mindegy is, három perces google kereséssel nem találtam normális filozófiai forrást, pedig ez a névtudás-bortoklás témakör állandóan ott lebeg az agyam hátsó felében, mert annak idején rettenetesen zavart, hogy nem tudom Máté nevét (és abban sem voltam biztos, hogy a keresztneve tényleg Máté volt-e). Nyilván azért is zavart, mert amennyiben igaz, hogy ha tudom valakinek a nevét, akkor birtoklom, abban az esetben fontos, hogy tudjam a nevét, hiszen akkor... birtoklom? Azóta rájöttem, hogy jobb bizonyos dolgokat elengedni.
Meg arra is rájöttem, hogy ha tudom is valakinek a nevét, akkor sem történik semmi.*
Múltkoriban meséltem, hogy lelestem az egyik "állandóm", az "idős úr" nevét a személyijéről, mikor jöttek az ellenőrök. Na, képzeljétek, nem hogy nem birtoklom, se hatalmam nem lett fölötte, de még nem is láttam azóta! Tiszta rejtély. Előbb azt hittem, beteg, vagy szabadságon van. De már hetek óta semmi. Vele párhuzamosan egy másik állandómnak, Gregornak is nyoma veszett. Gregort én kereszteltem el így pár napja, mikor hazaúton eszembe jutott, hogy milyen régen láttam. Passzol hozzá, mert egy hatalmas, tényleg nagydarab, izmos negyvenes férfi, s különös ismertetőjele az ápolt, erős, fekete szakálla és a baromi menő bőrdzsekije. Mint egy Gregornak. Mindig abban a megállóban várja a - feltehetőleg távolsági - buszát, ahová az én városon belül közlekedő járatom először megáll. És mindig a második ajtó környékére pozicionálja magát (ahol "idős úrral" ugyebár egymás mellett álldogálunk), így a kinyíló buszajtón keresztül rend szerint alkalmam volt megfigyelni Gregor egyedülálló sármját. Komolyan olyan, mintha egy görög istenség lenne. Van ez a regény, amit a fiókomnak írok (pontosabban a felhőnek), na, mintha egyenesen abból lépett volna ki: az én fejemben is létezik ugyanis egy Gregor - bár ő eredetileg Georgio néven fut, ami ugyebár egy másik keresztnév, de a György nevet kerülöm, a Gergellyel meg nincs bajom, szóval valószínű Gregorrá lesz átnevezve, ha már így kipattant ez a név az agyamból az elveszett görög félistent hiányolva. [Pont az ő narrációja még nem került vissza piszkozatba. Most már ezt is tudjátok: az elbeszélő(m) egy hatalmas, de tényleg nagydarab, izmos, negyvenes férfi, akinek különleges ismertetőjele az ápolt, fekete szakálla (és biztos van pár menő bőrdzsekije is).]
Hol tartottam? Ja, hogy szőrén-szálán eltűnt "idős úr" és Gregor is. Arra gyanakszom, hogy a beosztásuk változhatott meg. Tovább van világos, lehet egy órával később várnak a buszra, akkor, amikor én már rég hazavittem Lujzát a bölcsiből. Ősszel majd újra találkozunk. Legalábbis, ebben szeretnék hinni.
Node! Ez az egész azért jutott eszembe, mert ugyebár április végén a buszmegállóban egy hetven plusszosnak titulált hölgy meg engem lesett meg: pontosabban, hogy milyen könyvet olvasok. És őt viszont azóta rendszeresen látom! Annyira rendszeresen, hogy
1) rádöbbentem, hogy bőven nincs még hetven éves, ötvenes évei vége felé járhat, mea culpa, mindenkit megvezettem, bocsánat.
2) egyik nap az Elefántcsonttorony folyosóján futottam össze vele, totál ledöbbentem, mert nem számítottam rá
3) azóta azt is gyanítom, hogy a könyvtárban dolgozik, de lehet pont annyira könyvtáros, mint idős úr rádiós, a fantasztikus megfigyelőképességemre és ösztöneimre kár lenne hagyatkozni.
Elég is ennyi agymenés mára, vagy ahogyan gyerekkoromban írtam barátnőimnek a levelek végén: zárom soraim.
*Ennek ellenére bizonyos valakinek a szép nevét meg mégis baromi jó érzés tudni. Ennyi ellentmondást! Felrobban az agyam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése