Péntek van, de most jutottam el oda, hogy az előző, igen mozgalmas hétvégéről írni tudjak.

Pünkösdi hosszú hétvége volt, de csak röviden írok róla. 

Pénteken Nővérem átjött nagynéniskedni, addig elkészítettem a kedvenc süteményem, ezúttal eperrel, mert most volt a nagy "leérés". Baromi menő a érzés, hogy Lujza hetek óta (május elejétől) minden nap a bölcsiből hazaérve, a kapun belépve elkiáltja magát: "Szedjünk epret!", s Zebu már hozza is a kis tálkát, aztán guggolva keresik a szép, piros szemeket. Eleinte nekünk nem is jutott, mert Lujza lelegelte azt a pár korai szemet, de az utóbbi napokban bőven jutott nekünk is - meg persze Lujza is kissé ráunt jódolgában. Ezért is döntöttünk úgy, hogy süti-feltét legyen belőle akkor pénteken. Kicsit azért túltoltuk, annyira teletettük friss eperrel a nyers joghurtos tészta tetejét, hogy sütéskor kissé beesett. Nem nézett ki jól, de amúgy isteni finom lett. Lujza meg kinagynénizte magát alaposan. 

Szombaton délelőtt főztünk. Ezzel amúgy továbbra sem vagyok megbékélve, mert minden menő gyerekprogram szombat délelőtt van, de pénteken nem fér valahogy bele a napba, úgyhogy ez van: a szombat délelőtt a kötelességé. Délután viszont 

Vasárnap délelőtt a szokásos "nagyjátszi" programon voltunk. Lujza olyan bátor volt, hogy kipróbálta egyedül a toronyban lévő nagyobb csúszdákat is, ahol eddig csak Unokatesóval (Zebulon c-i rokona) csúszott. Az egyenes szakaszúval nem is volt gond, Zebulonnal mindig arra tereltük, hogy csak ott csússzon, de a játszizás végefelé kitalálta Lujza, hogy a kanyargós csúszdán is szeretne menni egy kört... Mire felocsúdtam, már ült oda, úgyhogy rohantam le a torony lépcsőjén, hogy alul várjam. Mire leértem, már csak az ordítást hallottam: jól bevágta a kis homlokát a kanyarban... Szerencsére egy kis összebújás után és hazainduás előtt még volt kedve az egyenes csúszdán lecsúszni ("háromszor!"), így pozitív emlékkel búcsúztunk a "nagyjátszitól". 

Délután meg a főnek a terére mentünk ki, mivel neves sportesemény zajlott. Kicsit gúnyolódom, de amúgy tényleg baromi profi volt a szervezés (amennyit láttunk belőle), s hihetetlen, hogy egy picike sport és egy (nemzetközi összehasonlításban) picike város ennyi és ennyiféle embert bevonzott. Lujza eleinte annyira ledöbbenve nézte az "arénát", hogy kicsit megijedtem, hogy nem érzi jól magát, próbáltam magyarázni neki az eseményeket, de olyan zaj volt, hogy a fülébe se akartam üvöltözni állandóan. Így utólag azért kiderült, hogy nagyon is tetszett neki, csak hát annyira belemerült a megfigyelésbe, hogy minden mást kizárt. Játszottak férfiak és nők is váltva, ez külön jó volt, meg persze a csapatcserék közben táncoslányok is voltak, amire a helyszínen közölte Lujza, hogy neki "nem tetszik, inkább a bácsik játszanak", de otthon azóta is lelkesen ugrál és engem is ugráltat a szobában, mondván, hogy mi vagyunk a táncoslányok. Meg persze lelkesen dobálja a labdát, ahogy a bácsiktól és nénikről látta. Persze két meccs között nyaltunk egy fagyit is, közben ámultam-bámultam az embereken. Minden bőrárnyalat, minden szubkultúra, minden életkor megfordult a szemünk előtt. Ráadásul az utolsó meccsen, amit megnéztünk, beült mellénk vagy 30-35 egyiptomi srác, s olyan lelkesen szurkoltak a csapatuknak, hogy Lujza inkább őket nézte a kosarasok helyett. 

Pünkösd hétfőn délelőtt meg H-ra autóztunk ki, van ott egy jó kis hely, ahol állatokat gyógyítanak, az volt az úti cél. Tartottunk tőle, hogy nem fogja érdekelni Lujzát, vagy pont hogy megijed a beteg állatoktól, de most az egyszer jól jött az a Bogyi és Babca mese, amiben a kanárinak eltörött a szárnya, mert Lujza teljes természetességgel kezelte az egész kórházas-lábadozós eseményt. Meg persze volt ott is csúszda-hinta, ami még a beszélő varjúnál (hollónál?) is nyilván érdekesebb. Azért a szabadoneresztési happeninget  nagy kegyesen megtekintette velünk Lujza (egy felépült szárnyast visszaengedtek a természetbe), és az összes bátorságát összeszedve (és egy kislányt utánozva) második próbálkozásra meg merte simogatni a szelíd, vak macskabaglyot is. 

Hétfő délután meg Zebu anyukáját köszöntöttük születésnapján, ott volt Báty és Pierre is (Ben a saját anyukájának segített be), szóval nagy volt Lujza boldogsága (mi furikáztuk Pierre-t). Lujza annyit evett az epres-mascarponés sütiből, hogy már aggódtunk, megfájdul a hasa, de nem fogott ki a vas-sütipocakján a mennyiség. Lujza mostanában szeret bekéredzkedni dédi házába, be is ment Zebu anyukájával, aztán nemsokára a preparált galambbal a kezében jött ki... A galamb dédipapa igen sikeres versenygalambja volt egykor, ezért lett szegénykéből szobadísz elpusztulta után. De az igazán groteszk (és vicces) az volt, ahogyan Lujza szorongatta szegény preparátumot a nyakánál. Mégpedig azért, mert így látta délelőtt: ahogyan a gondozó is gyengéd határozottsággal fogta a madár nyakát, pont úgy tartotta Lujza is a galambot. Azért miután kiimádkoztam a kezéből (el kellett játszani, hogy meggyógyult és szabadon engedjük), jó alaposan kezet mosattam vele. 

(Pár napja amúgy kis kiütések vannak mindkét kézfején, egyelőre nem jöttem rá, mitől.)