Elmesélek mostan nektek valami nagyon cikit,

komolyan szégyellem is magam miatta, de hát ez van, ilyen vagyok. 

Korábban is írtam róla, hogy mennyire megnyugtatnak engem az ismerős arcok. Ugyanazok a fejek a reggeli villamoson, ugyanazokkal az emberekkel várni a délutáni buszt hazafelé. Mivel a bejárós napjaimon nagyjából ugyanakkor indulok és végzek, nyilván folyton összefutok hasonló időbeosztású és hasonló útvonalon  közlekedő emberekkel. Én persze imádom nézegetni őket, mindenkiben meglátni valami szépet, különlegeset, elképzelni, mivel foglalkoznak, ilyesmik. Külön vicces, mikor összetalálkozik a tekintetem egy másik emberrel, és tudjuk egymásról egy szemvillanás alapján, hogy ugyanolyanok vagyunk. Múltkor egy hetven pluszos, de nagyon fiatalos hölggyel jártam így. Olvastam a buszt várva, felpillantottam, észrevettem, hogy mosolyogva néz. Mikor legközelebb felnéztem, már nem ott állt, mint korábban - arrébb táncikált (irigylésre méltó ruganyossággal), egészen pontosan mellém. És leplezetlen szemtelenséggel leleste a könyvborítóról, hogy mit olvasok. Mosolyogva bólintott magában (nyugtázta gondolom, hogy "jó könyvet olvasok", biztos ő is bírja Murakamit), nem szólított meg vagy ilyesmi, nézegette tovább a következő embert, mintha valami kiállításon lenne. Ne értsétek félre, semmi nyugtalanító nem volt a viselkedésében, nem olyan őrült néni típus volt, a legtöbb embernek szerintem fel se tűnt. Na mindegy, vele még emlékeim szerint csak egyszer futottam össze. 

Viszont vannak "állandóim". 

Mint az "idős úr". Ötvenes évei végén, hatvanas évei elején járhat, őszes a haja, van egy gondozott bajsza, amúgy simára borotválja az arcát. Klasszikus "bácsis" oldaltáskája van, és ennek a megjegyzésnek fényében, kélek, különösen ne haragudj meg rám Rás, de mindig te jutsz eszembe róla. Olyan típus, mint te, ennyiről van szó. Biztos ezért találtam ki, hogy "idős úr" minden bizonnyal rádiózik, ha nem is bemondó/műsorvezető, de technikus. Kész hülyeség, nem?  Vadidegenek foglalkozását találgatni. Sebaj, az én agyam így van összerakva. Mikor megérkezem a buszhoz (ez egy nagy csomópont, rengeteg busz indul innen és rengetegen várakoznak), mindig keresi a szemem, hogy a "helyén" van-e, mivel mindig ugyanott áll meg. Tegnap például nem láttam, egészen rossz érzés volt. Ő is észre szokott venni engem, bólintani ugyan nem szoktunk (még) egymás felé, de érezni azt, hogy mikor körülnéz, kin siklik át a szeme, és kit lát meg. Nem ő az egyetlen, akit "kedvelek" (van olyan "állandóm", aki kifejezetten ellenszenves), de ő azért különleges, mert vele ugyanazzal a busszal szoktunk menni és ugyanazon az ajtón szállunk fel, magunk elé engedve a tömeget, mivel mindketten viszonylag korán leszállunk, ő eggyel hamarabb, mint én. 

Múltkorában is így volt, egymás mellett álltunk a nagy üvegajtónál, mikor felhangzott a "jegyeket bérleteket" mondat. Gyorsan előkapartam a személyimet, mivel ilyen huszonegyedikszázadi nő vagyok (és mert lusta voltam a lejárt fényképes igazolványt megcsináltatni), a szemem sarkából láttam, hogy "idős úr" is így tett, neki is online jegye van, micsoda modernség! És hát - most jön a ciki rész - szóval nem tudtam suttyomban nem leolvasni a nevét a szig kártyájáról. Pedig előbb rászóltam magamra (magamban), hogy ez nem helyes, de hát akinek ilyen sasszeme van (kérni kellene időpontot szemészetre, mert megint romlott  a dioptria), az akaratán kívül (hehehe) is látja, amit lát. 

Otthon nyilván rákerestem face-en, meg google-lal, de nem sokat találtam tíz perc alatt, s annyiban is hagytam. Egyrészt nem vagyok valami vérbeli stalker, másrészt mert illúzióromboló lenne az igazat megtudni. 

Erről jut eszembe: megnéztük a Szarvasbébi című Netflix sorozatot, lehet írok majd róla.