Elolvastam Murakamitól a Norvég erdőt,

már jó ideje írni akarok róla, csak sose jutok odáig, meg egy darabig vártam, hátha valami értelmes gondolat kialakul bennem az olvasottakkal kapcsolatban. Nem azt mondom, hogy nem tetszett, mert nem volt rossz, lekötött, volt kedvem újra és újra folytatni a történetet, de nekem kicsit olyan kusza volt, meg nem is értem teljesen, mit akart mondani az egész történet. Vagyis ésszel értettem, de érzelmileg nem érintett meg sajnos. Pedig az alapfelállás adott lett volna ehhez: 

A regény elején kiderül, hogy elbeszélőnk, Vatanabe Toru elveszítette legjobb barátját, Kizukit, aki öngyilkos lett. Kizuki barátnőjével, Naokoval egymásba kapaszkodva próbálják feldolgozni Kizuki elvesztését. Közben elkezdik az egyetemet, ahol Toru új emberekkel ismerkedik meg. 

Na, de a kuszaság: az elbeszélőnk például ugye a főszereplő (a cselekmény elején végez a középiskolában, kezdi az egyetemi éveket), és a narráció során párszor utal rá, hogy amit elmesél, az vagy 15-20 évvel korábban történt, de ennek később semmi jelentősége nem lesz, talán egyszer-kétszer sejlik fel, hogy az elbeszélő mesél valamit, ami a sztori szempontjából a jövőben fog megtörténni. Jó, persze az emlékezés, meg a gyászmunka miatt teljesen releváns ez a perspektíva, de lehetett volna benne több is. 

Kicsit minden sok volt benne: 

Állandóan mentek a városban (Tokio), városok között. Eskü a kiadó helyébe mellékeltem volna egy térképet a fő helyszínekről. De ezek komolyan állandóan buszoztak, vonatkoznak, gyorsvonatoztak, ilyen megálló, olyan megálló, ilyen városrész, olyan városrész.

Kicsit sok volt benne az evés, s különösen az ivás. Mindig részletesen megemlítve, ki mit eszik, iszik. Már bosszantott, hogy mennyit zabálnak meg vedelnek egy-egy alkalommal. 

Kicsit sok volt benne az öngyilkosság. A legfőbb bajom mégis az volt, hogy nem teljesen értettem meg a mögöttes okokat. A halál és a főszereplő gyásza érdekesen jelent meg, de mondjuk az egészen tetszett, hogy nem direkt módon volt az arcunkba tolva, mégis érződött a gyászmunka. 

Kicsit túl sok volt benne a szex. A főszereplőnk, ahhoz képest, hogy átlagocska fiúcskának írta le önmagát, sorba dönti meg a nőket, ráadásul a felbukkanó főbb női szereplőket is szépen sorban egymás után. (Egyet kivéve, de azt is megdughatta volna.) Japánoknál amúgy is olyan érdekes az egész testiség-szexualitás, már amennyit én láttam belőle egy nagyon speciális kulcslyukon keresztül (yaoik, animék világa), s pont ez a furcsa hozzáállás volt, amire anno rá is untam, s itt is kicsit feltűnt. Nem tudom pontosan megfogalmazni, talán az, hogy a szexuális vágyra úgy tekintenek, ami a férfiak esetében természetes, a nőknél meg nem. Vagy nem is tudom. Meg néha a szex itt is úgy jelent meg, mintha valami kiskamaszok beszélnének róla. Értem én, hogy Midori karaktere ilyen furán szexmániás volt, meg a szereplők huszonpár évesek, és én is biztos ilyen magasröptű beszélgetéseket folytattam a fiúbarátaimmal akkoriban, hogy vajon ki hányszor veri ki a fiúkoliban, de úgy tűnik, én már öreg vagyok ehhez.  

Kicsit túl sok volt benne a zenei utalás (a címadó is egy The Beatles dal), mondjuk ez csak azért volt rossz, mert nem ismertem a felsorolt dalokat. Most épp egy youtube-on talált playlist szól, nyilván egy csomót ismerek, csak nem az én fiatalkorom zenéje. Mondjuk pont a The Beatles az, mert imádtam, de Billy Joel vagy Stan Getz csak névről ismerős, nem szoktam (volt) hallgatni őket.   

Viszont volt, ami kevés volt. De mi is? Tudom, már! Kicsit olyan érzelem-mentes volt számomra. Szépen, részletesen le volt írva minden cselekmény: a busz száma, a városrész neve, a csaj ruhája, milyen a melle, meg az, hogy mit ettek és ittak, de ez mégse segítette, hogy el tudjam igazán jól képzelni, s egyik szereplő majdnem olyan volt, mint a másik, s elsősorban a főszereplő semleges, leíró viszonyulása miatt.     

De amúgy a nyelvezete, stílusa kifejezetten jó, meg, mint írtam, a gyász megjenítése is "tetszett" (ez hülyén hangzik így). Sok érdekeset megtudtam, nekem például kimaradtak a japán diáklázadások, azok a részek nagyon tetszettek, meg ahogy a főszereplő az egészet interpretálta. 

Lehet, hogy nem jókor kapott el. Lehet, hogy hamarabb kellett volna olvasnom, húszas éveim elején, vagy később. Előbbi lehetetlen, utóbbi megvalósítható: ötvenévesen még újraolvashatom. Addig hallgatom a zenéket.