Egész jó kis karácsony volt ez,

az emlékek rögzítése végett álljon itt ez a túl hosszúra sikerült bejegyzés. 

A fát már 23-án délután feldíszítettük közösen, Lujza imádta rakni a kis gömböket, meg rendezni Kórászt, hogy ne pofozza le a már felaggatott díszeket. Aztán sütöttünk linzert, Lujza szaggatta, meg miután kisült-kihűlt, ragasztotta össze anyum sárgabarack lekvárával. Nagyon szereti, ha feladatot kap, kis sztahanovista. 

A 24-ét csendesen itthon töltöttük, nyulat sütöttünk tört krumplival, és Lujza ette magától (itthon átmegy kisbabába és sokszor etetni kell, gondolom a bölcsis önállósodás helyrebillentése végett van ez). Szundi után meg sétálni mentünk, majd jött a Jézuska. Lujza zseniálisan, faarccal bontogatta az ajándékait, amit kinyitott, arra kb. csak rápillantott, majd dobta el, s vette elő a következő csomagot... De azért örült is a "főajándékának", ami egy játék étkészlet volt (2-2 mélytányér, lapostányér, pohár, kés-villa-olló-kanál), egyből el is kezdett teríteni, meg etetni minket. A második legnagyobb sikere az új csatoknak lett. A zoknikat és body-kat rezignáltan vette tudomásul, persze az is tény, hogy csak a bontogatás kedvéért csomagoltam be őket. És ennyit kapott... Gondolkoztam rajta, hogy szegény gyerekünk, ennyi ajándékot hozott neki a Jézuska, de aztán meg úgy voltam vele, hogy ácsi, még "két oldalról" úgyis kap, meg ne erről szóljon már a dolog.   

25-én Zebulon családjához mentünk, az ott szokásos ételeket végigettük, Lujza imádta a halászlevet (amúgy is leveses típus, mint az anyja), de a sült pulykát is eszegette. A család ezen oldalával úgy szólt a megállapodás, hogy mindenkinek a saját kívánságlistája alapján 4000 forint értékben veszünk csokit, kekszet stb, és ennyi lesz. Egymás között tartottuk is, persze dédi vett külön mindenkinek apróságokat (Báty puha papucsot, Pierrék és mi Zebuval összepasszoló páros kávésbögrét kaptunk). Mi meg a nassolinavalókon felül hívtunk elő képeket Lujzáról, meg anyósomék egy Lujzás naptárat is kaptak. Lujza evés és ajándékbontás után már annyira feloldódott, hogy itt is dirigálni kezdett, előbb mindenkinek aludni kellett ("Apa! Csukd be a szemed! A másikat is!!!"), aztán mindenkinek enni adott. Ja, amúgy persze ajándék is jutott neki. Megkapta élete első barbibabáját (Zebu azóta eldugta valamelyik szekrény mélyére), meg olyan kis horgászós játékot, tudjátok, ami forog körbe, a halak nyitogatják a szájukat és ki kell őket fogni. Nem rendeltetésszerűen játszik vele (ahhoz amúgy szerintem kicsi is még), de tetszik neki. Meg egy kirakót, ahol az állatot és az eleségét kell összepárosítani. Elvitelre kaptunk tiramisut (a nyers tojás és a kávé miatt titokban toltuk be Zebulonnal, mikor Lujza már aludt.)

26-án délelőtt erőt vettem magamon és elmentem a templomba. Nem örültem, hogy pont az fog prédikálni, akinek a keze vastagon benne van abban, hogy nem szeretek már templomba járni, de az az igazság, hogy amúgy a Jóisten lelkésznek teremtette (és csak egy halvány "USA ijen=rósz" megjegyzése volt, meg a szokásos református lelkifurka-keltés, bár lehet ez minden felekezetre jellemző). Délután a Médeaoldali nagyszülőkhöz mentünk (magyarul az én szüleimhez), itt szintén a szokásos zseniális karácsonyi menü várt (gesztenyeleves; baconbe tekert pulyka tejszínesen, aszalt gyümölcsökkel és körtével összesütve krokettel; bejgli, hókifli, pogácsa, "csíkos keksz", mézes; elvitelre töltött káposzta; Lujza menüje palócleves volt, meg betolt egy almát később). Lujzának rettentően tetszett, hogy a fán van gyertya, meg hogy ő fújhatta el az alsó ágakon lévőket. Elénekeltük közösen a kiskarácsony-nagykarácsonyt, ami szintén nagy sikert aratott nála, még tapsolt is, meg esti altatónak azt kérte... Nővéremtől mindenki könyvet kért (és kapott), így bezsebeltem az új Krusovszky regényt, beállt a sorba az olvasandó könyvek közé. Mi csokikat, meg Lujzás képeket és naptárat adtunk, retttttentően kreatív, de hát biztosra borítékolható az öröm. Lujza egy halom ajándékot kapott, szintén minden külön csomagolva, hogy legyen mit bontogatnia: két kis téli dekorfigura, dekor hóember, nemezmacska (eszme értéke felbecsülhetetlen: anyum nemezetle), kettő könyv és egy kiskonyha, ami bár műanyag (szembe menve az "elveimmel"), de legalább kicsi, s jól kiegészíti a tőlünk kapott {sznobizmus bekapcsol} natúrfa tányérkészletet {sznobizmus kikapcsol}. Zebulonnal anyuéktól egy-egy csokit kértünk, s nagyjából be is tartották, nekem anyu vett még egy álomszép öröknaptárat, amit 2025-re már félre is tettem, s kicsit bánom, hogy belefogtam a {sznobizmus megint be} saját bullet journalba {sznobizmus ki}. 

Lujza mindkét nagyszülői házban remekül érezte magát, de mindkétszer összeszorult a szívem (már megint), amiért ő az egyetlen gyerek a sok felnőtt között. Zebu is mondta, hogy mikor egyik nap a Brekeke tónál sétáltunk, akkor is úgy sétált Lujza, mint egy öregember, nem mint egy gyerek. Ebben persze az is benne van, hogy Zebuval mi se vagyunk (meg a családból senki) olyan, aki nagyon vidám, harsány, extrovertált, seggén nem megülő típus. A legközelebbi ilyen Zebu unokatestvére, ő kétgyermekes anyaként is olyan, mint egy túlmozgásos kölyökvizsla, míg Zebu, Báty és Pierre már gyerekként is arról voltak híresek, hogy "olyan jó gyerekek". Mármint ha vendégségbe mentek, ültek az asztalnál és néztek ki a fejükből. Lett is belőlük három komplexusos, szorongásos felnőtt, de nicsak, ki beszél! Lujzára is az jellemző, s ez olyan egy éves korától már nyilvánvaló volt, hogy nagyon szeret messziről megfigyelni, megvizsgálni, elemezni dolgokat (embereket, helyzeteket), ezt azóta a bölcsis nénije is megerősítette. Mi ilyenek vagyunk, nyilván ő is ilyen lesz, s ez jól is van így.

Ma délelőtt állatkertbe mentünk, s elmondhatom, hogy alaposan kihasználtuk az éves bérletünket, sajnos nem jegyeztem fel, összesen hányszor mentünk oda 2023-ban. Lujza ezt a mai alkalmat is élvezte, most talán kicsit jobban, mint a tavaszi és őszi látogatások során. Szundi (és sötétedés) után meg a belvárba mentünk sétálni, megnézni a fényeket, s burgerezni (Zebu már otthon kifundálta, hogy a Zing fog minket terelni, én meg persze egyből ráharaptam a "menjünk be?" felvetésre.) Lujza itt is fantasztikusan viselkedett, türelmesen várakozott, édesen ette a hasábburgonyáját, s persze mindenkit megfigyelt. Ahogyan Zebuval mi is: imádjuk nézegetni az embereket, s kommentálni őket (néha gonoszkodva, néha érdeklődően, hogy vajon ki kinek a kicsodája). Holnap délelőttre megint találhatunk ki értelmes programot, amiben van sok szabad levegőn levés és elegendő mozgás, délután meg újból anyumékhoz megyünk. 

Áldott és/vagy boldog Karácsonyt

kívánok mindenkinek Ady Kis, karácsonyi énekével (másik kedvenc gyermekkori karácsonyi versemmel)

Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnap után az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.

Szeretném az Istent
Nagyosan dícsérni,
De én még kisfiú vagyok,
Csak most kezdek élni.

Isten-dícséretre
Mégis csak kiállok,
De boldogak a pásztorok
S a három királyok.

Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.

Uj csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Urnak szerelmemet
Szépen igazolnám.

(Így dúdolgattam én
Gyermek-hittel, bátran,
1883
Csúf karácsonyában.)

Sok könyves-olvasós face- és insta és reddit oldalt követek,

s sok remek ötletet adnak, meg hát motiváció céljából nézegetem őket, de azt is be kellett látnom, hogy sokszor inkább frusztrálnak, főleg mikor látom, hogy más 50, 100, 150 könyvet olvasott el egy évben. De hogy legyen valami értelmes célom 2024-ben*, így elkezdtem összeállítani egy 12-es listát. 12 könyv, 12 hónap, töretlen optimizmus. Viszont már így a tervezési szakaszban is nagyon jófej vagyok magammal, s igyekszem nagyon rugalmasan kezelni ezt az egészet mind a könyvek számát, mind a sorrendet, mind a kinézett könyvekhez való ragaszkodást tekintve. Ha a fele sikerül, boldog leszek. 

Node, itt a lista.    

1. Druckerman: Nem harap a spenót (anyum adta kölcsön, olvasás folyamatban)

2. Samarago: Az elefánt vándorútja (Nővérem kölcsönzése, illetve az ő kedvenc írója. Már a polcomon várja sorát)

3. Murakami: Norvég erdő (Ajándékba kaptam anyumtól, a polcon várakozik)

4. Ali Smith: Tavasz (Nővéremtől kaptam ajándékba, a polcon várakozik)

5. Krusovszky: Levelek nélkül (az Akik már nem leszünk sosem-et szerettem, így ezt kértem nővéremtől karácsonyra)

6. Marton Krisztián: Bőgőmasina (A főszereplője egy félvér meleg srác. A könyv írója meg egy félvér meleg srác. Magyarázzam tovább? Könyvtárban nincs, könyvesboltban még nem láttam, de beszerzem valahogyan)

7. Vivian Fable: Halkirálynő (Peti "ajánlásával". Könyvtárból tervezem kölcsönözni)

8. Khaled Hosseini: Papírsárkányok (Peti idézőjel nélküli ajánlásával. Szintén könyvtárból)

9. Pachmann Péter: Misu háborúja (Saját érdeklődés, könyvtár)

10. Danyi Zoltán: A rózsákról (Saját érdeklődés, könyvtár)

11. Fekete István: Őszi vásár (Novelláskötet, Máté emlékére, könyvtár)

12. Galvada: Együtt lehetnénk (Galvadától olvastam régen, tetszett, könyvtárból tervezem beszerezni)

 

* Tudom, ilyen bejegyzéseket december utolsó napjaiban és január legelején illene írni, de én ma voltam szabin úgy, hogy Lujza még bölcsiben volt.

Kinéztem magamnak egy olyan idősávot karácsonykor,

ami semmilyen családi programmal nem ütközik, ámde tartanak benne istentiszteletet a telepi templomban. Aztán majd meglátjuk. Mondjuk motiváltabb lennék, ha nem az lenne a lelkész, aki, de bízom benne, hogy a kinézett sáv kellően NEM főműsoridős ahhoz, hogy a "fő"lelkész hirdesse az igét (bár nyilván ott lesz, ez náluk munkaköri kötelesség). 

Vajon kibírják buzizás* nélkül az ünnepi prédikációt, vagy lesz az is? Hátra kellene ülnöm, hogy ki tudjak sunnyogni, ha békesség helyett agyvízfelforrást érzékelek. Vagy poénra kellene vennem, és készíteni egy vallásos eseményeken bevethető karácsonyi bullshit-bingót. (Árulhatnám is, tuti lenne rá kereslet, még a végén meggazdagodnánk belőle.) 

*behelyettesíthető: migránsozás, zsidózás, ukránozás, liberálisozás... nem tudom, mi most a menő szitokszó kálvinista körökben.  

Próbálj jó szülő lenni, s alvást tetteni,

miközben épp szénné röhögöd magad, mert altatós játék közben a téged alakító lányod határozottan felszólít hogy: "Álmodj rendeset!"

Anyai ágról harmadik generációs értelmiségi vagyok,

(mármint harmadik generációs diplomás - ne keverjük a kettőt), apa árgól "csak" második. Apum nehezen is küzdött meg azzal, hogy munkáscsaládból bekerült egy nagyon elit baráti körbe, volt is kemény kisebbségi komplexusa, az alkoholizmiusát is részben erre lehet szerintem visszavezetni, no mindegy, szóval én afféle (kis)polgári neveltetést kaptam, anyum is erre szocializált, ám néha, mikor ideges volt, előjött a beszédéből a hajdúsági parasztlány, s csodák csodájára, ha ideges vagyok, az én dialektusomon is erősen hallani a szépséges nagyalföldi tájat. És honnan jutott mindez eszembe? Mert legutóbbi Miért-tel kezdődő kérdésemre Lujza a világ leggyönyörűbb, ízes hajdúsági tájszólásával felelt:

- Azír'!

10 film*, hogy jobban megismerj:

1) Érkezés. Vannak azok a filmek, amiknek a végén egy olyan "nagy csavar" van, amitől újraértékeled a látottakat. Van, amikor ez erőltetett és béna, de van, amikor valóban odavág. Számomra ilyen volt például a Hatodik érzek, a Bújócska vagy a fent említett Érkezés, utóbbi talán kevésbé sötét, mint a másik kettő. Azért is jó film, mert először sci-fi, másodjára (vagyis ha már érted, mi történik), akkor dráma. Meg persze a feminista énemnek is hízeleg, hogy nő a főhős, ráadásul "saját jogon" és klasszikusan “női jellemző(k)” miatt hős. Arra gondolok, hogy Louise Banks nem egy fizikailag erős amazon, azaz nem egy férfias(nak tartott) tulajdonságot lepleznek el egy csinosan lebegő miniszoknyával. Fő karakterünk egy nyelvész professzor, akit arra kérnek fel, hogy próbáljon kommunikálni a földre érkező idegenekkel, nyilván empátiára is nagy adagban van szükség e helyzetben, plusz a békés megoldásra való törekvésre (ezek lennének az inkább női jellemvonások). Már eleve az is milyen menő, hogy egy bölcsész kezébe helyezik az emberiség sorsát (túlzok: nyilván teljes tudományos gárda dolgozik együtt elméleti fizikustól kezdve biológusokon át), ráadásul a kiinduló probléma (hogy az égbe lehet beszélgetni egy vadidegen értelmes fajjal) és a probléma megoldása során felmerülő nyelvi relativizmus miatt is izgalmas. Tényleg szuperlatívuszokban tudok csak beszélni erről a filmről. Viszont mióta Lujza megvan, azóta nem néztem újra. Ez nem véletlen. 

2) A Gyűrűk Ura és Trónok Harca univerzumok. Igen, ez egybevont kategória, bár mindkettő világ megérdemelné, hogy külön is írjak róluk. Most nem teszem, mert ami miatt felsoroltam őket az ugyanaz: emlékeztetnek rá, hogy jó gyereknek lenni, jó (tan)meséket hallgatni. Na jó, a GoT esetén inkább fiatal felnőtteknek szóló történetről van szó. Viszont emlékszem, a rajongók által amúgy sokat szidott Hobbit trilógia első részének mozis élményére. Egyik legjobb mozis élményem volt, mert a döcögős kezdés után teljesen beszippantott a történet, és valóban kisgyereknek éreztem magam, tényleg szájtátva néztem a vásznat, s ilyen a LotR 2. része (A két torony) óta nem történt velem (s azóta se). A LotR és a GoT (meg a fantasyk nagy része) hosszas elköteleződést kíván, nem adják könnyen magukat, ezer meg egy szereplő van, bonyolult szálakat kell követni, sokszor félmondatokból, utalásokból lehet kirakóst játszani, lehet egyszerre szurkolni mindkét (mindsok) félnek. A LotR-ben hagyományosan jó fiúk-rossz fiúk felosztás van, de szerintem ez is szerethető. A GoT-ban árnyaltabb a szereplők jelentős része, s az esetek többségében megismerjük az egyértelműen negatív karakterek mozgatórugóit is. Hosszú utazások ezek, de megéri kivárni "a koronázást" (a GoT végéről inkább nem nyilatkozom). De hogy a GoT-ból is hozzak idevágó példát: azért az az önfegyelem, ahogyan G. R. R. Martin évtizedeken keresztül megrajzolt és a háttérben lebegtetett egy totál marginális mellékkaraktert, hogy az aztán olyan megrendítő módon váljon hőssé, mint az a bizonyos "Hold the door!"-jelenet... (aminek nézése közben, mikor végre leesett, aminek le kellett esnie, ugyanúgy - mint az Érkezés fordulópontján - visítottam egy hangos-döbbent "baszkiiiiiiii"!-t, szóval ez az önfegyelem és előre tervezés nagyon zseniális.  

3) Good Will Hunting. Ez az a film-típus, aminek a kulcsjelenete (Nem a te hibád!) a szívünkbe mar és keserédes karomnyomai örökre ott maradnak. (Sokaknak talán hasonló mondat lehet a Kapitány, kapitányom!)

4) Easy A. Nagyon nehéz jó romkomot készíteni, YA kategóriában pláne, s finnyásan válogatós is vagyok e műfajban, ám mivel egy részem örökre csitri tizenéves lány marad, meg persze Emma Stone miatt is, meg az okos, vicces forgatókönyv okán a Könnyű nőcske ott van a kedvenceim között. Tetszik benne a szülő-gyerek kapcsolat, a tanár-gyerek kapcsolat, meg Emma Stone (vagy ezt már említettem?). 

5) Grand Budapest Hotel. Wes Anderson filmjeit bírom, nagyon egyedi a hangulatuk és humoruk. De ez is kiemelkedik közülük, s mikor a moziban ment a vége főcím, s kiírták Stefan Zweig nevét, akkora “Ahaaaa!”szakadt ki belőlem, hogy megremegett a vetítőterem üvege. Nevetséges nosztalgia él bennem egy történelmi korszak után, amiben sosem éltem és józan paraszti ésszel végiggondolva nem is szeretnék. Valahogyan mégis megtalálnak ezek a történetek, amiket Zweig, Anderson vagy épp Ishiguro (Napok romjai) mesélnek egy nagyon más világról, ami olyan egyszerűnek és tisztának tűnik, pedig ugyanolyan bonyolult és mocskos volt, mint a XXI. századunk. 

6) Tudatlan Tündérek. Özpetek jó érzékkel tud hangulatokat megragadni és azokat filmvászonra varázsolni, s különös tehetsége van a egyedi hangú énekesnők kiválasztásához is. A nőképével egyébként nem teljesen értek egyet, szívesen és igen hevesen vitatkoznék is vele, különösen a legfrissebb filmje, a Nouvo Olimpo kapcsán, de nem tudok olaszul, s mind tudjuk, hogy ez az egy dolog akadályoz meg abban, hogy Frezanra zúdítsam a véleményem. A Tudatlan tündérek (La Fate Ignoranti) kicsit szebben bánik a nőkkel, eltekintve attól a kiindulóhelyzettől, hogy egy megcsalt nej az egyik főszereplő, aki özveggyé válva próbálja megtalálni férje titkos szeretőjét. Nagyon finom és kedves film abban az értelemben, hogy sok apró történetet mesél el a fősodor mellett, pár mondattal atmoszférát teremt, néhány jelenetben egy rövidfilmnyi történetet felskiccel, s tudja, mit bízzon a néző képzeletére, mit mutasson meg. Az olasz nyelvet meg - bár mondtam, nem beszélem, de - imádom hallgatni, gyönyörű, vétek szinkronosan nézni ezt a filmet!

7) Én, a robot. Különvélemény. Oké, ez megint kettő, de mindkettő sci-fi (regényfeldolgozás). Az első írója Asimov, a másiké Philip K. Dick. Itt említeném meg, hogy ezeket nem olvastam. Asimovval volt egy próbálkozásom, de nem rántott be, azért majd még adok neki egy esélyt. (Az Érkezés alapjául szolgáló Életed története című novellát például olvastam, és szintén nem estem hasra tőle. Értitek ugye? A film jobban tatszett, mint a könyv! Ez baromi ritka dolog!) Szóval, arra kellett rájönnöm, hogy sci-fit olvasni nem szeretek, de nézni nagyon. Nagyon szeretem az egész műfajt, de különösen, ha az adott film okos is. Ehhez nyilván jó alapanyag kell, s bár beletört a bicskám, azért azt tudom, hogy Asimov, Dick (vagy Chiang) azért az írott műfaj királyai. Sajnos a kiváló alapanyag nem biztosítja a jó filmes megvalósítást, s sokan ekézik is a két említett filmet, ám én nagyon szeretem őket. Jó izgulni rajtuk, jó megérteni a karakterek mozgatórugóit, együtt nyomozni a futurisztikus környezetben.

8) Érdemes megkapaszkodni, felsorolás következik: Éjszakai ragadozók, Éjjeli féreg, Ellenség, Fogságban, Forráskód, Túl a barátságon, Donnie Darko. A közös pontra már mindenki rájött, s számomra a közös pont és a magas minőség miatt kedvencek. :)

9) Kisasszonyok (1994-es verzió). Ez a romantikus énem kedvence, s ez is én vagyok: álmodozó, naiv, szentimentális, optimista. Újságot és színdarabot író kamasz lányok? Viszonzatlan szerelem? Tanulás iránti vágy? Mi közöm nekem mindehhez? 

10) Ötödik elem és Bérgyilkos a szomszédom. Közös pont Bruce Willis, de most inkább a műfaj miatt raktam őket egybe. Ezek azok az (akció)vígjátékok, amiket ha bármikor elcsípek a tévében, ott ragadok előtte (az első reklámblokkig). Rengetegszer láttam egészben-részletekben mindkettőt, imádok röhögni mindkettőn. Lehet bugyuta a humorom, de tényleg nagyon szeretem őket.  

11) The Fall (A 2006-os kalandfilm). Mese a mesében. Ezért találták fel a mozivásznat. Isten ezért teremtette Lee Pace-t (meg Tranduil szerepére, természetesen). 

*Hahahahaha, jól átvertem mindenkit, nem is tíz film volt!

Ajjj, elkövettem valamit,

amit nem nem kellett volna. Nem is értem magam, korábban meg is ígértem magamnak, hogy erre a dologra különösen figyelek. 

A szituáció a következő volt. Egyik reggel kapkodva készültünk, még egy kis sminket fel akartam dobni, Lujza persze ott nyüzsgött a lábam alatt az íróasztalomnál, mivel ott van az asztali tükröm és teljes sminkkészletem*. Lujzát minden érdekli, így az is, hogy mi az eget csinálok. Kérdezte is, mire a következő mondat bírta elhagyni a számat:

- Sminekek, hogy szép legyek. 

Mikor kimondtam, máris megbántam, visszaszívni persze már nem lehetett. Nem, nem gondolom, hogy végleges hibát vétettem, de ezekre a dolgokra nagyon oda kell figyelnem. Ugyanis másnap, szintén a kétperces "sminkrutinom" után Lujza helyeslően bólintott, hogy "anya szép". 

És tudom, hogy az ő kis fejében ez még mást jelent, meg smink nélkül is szépnek lát, mint minden kisgyerek az anyukáját, de nagyon nem szeretném, ha később azt gondolná, hogy ő is olyan dolgoktól lesz szép, mint a smink, vagy a menő ruhák. Persze, lehet értelmesen sminkelni, igen, oda kell figyelni az öltözködésre, jó, ha az embernek van stílusa, és ezek nem ördögtől való dolgok. De egy kislány esetében különösen vékony jég megtalálni a helyes ösvényt, s ezen nem segít a saját kesze-kusza hozzáállásom a nőiességhez. Viszont szeretnék tudatosabb lenni, hogy Lujzának már egészségesebb önképe, önbecsülése és általánosságba véve jobb nőképe legyen. 

* teljes sminkkészlet: 1 db mono szemhéjpúder nude gold árnyalatban; 1 db fekete szemceruza; 1 db - véletlenül vásárolt, de bevált- barna szempillaspirál

Shitcunami round II.

A másik dolog, ami betett Zebu idegrendszerének (és az enyémnek is, csak én Lujza miatt kábé homokba dugtam a fejem és napi szinten nem foglalkoztam a dologgal), szóval az egész történet egy évvel ezelőtt kezdődött azzal, hogy kitaláltuk, hogy a hátsó (Nénike felőli) és az egyik oldalsó szomszéd (Boszorkány) felé csináltatunk egy lemezkerítést. Azt az ocsmány fajtát, tudjátok, ami ápolni ugyan nem ápol, de eltakar. Mondjuk legalább fahatású, hogy az illúziója meglegyen az igényességnek. Gondoltuk, elől majd lesz egyszer igazán szép kerítés, a kertbe jó lesz ez: gyors és relatíve olcsó megoldás. 

Na, hát ebben tévedtünk iciri-picirit. 

Jól indult pedig, szimpatikus volt a kivitelező, írtunk szerződést is. Persze előleget kért anyagköltség címen. Ennek nyilván nem örültünk, de normálisnak tűnt. Kérdeztük, a hideg nem akadály-e, az volt a válasz, hogy nem, amíg nincs tartós eső/hó/fagy. Az első ütem (előző kerítés lerombolása) szépen meg is történt. Aztán következett a beton alap kialakítása. No, itt kezdett döcögni a történet. A maximum három napos meló szépen húzódott, valami sosem volt (ember, alapanyag, autó stb). A legszarabb nem is ez volt, hanem hogy nem tudtuk, aznap jönnek-e dolgozni, vagy sem. Ez december közepe-vége volt. Ott álltunk, a két szomszéd felé nyílt tereppel. Az volt a "szerencse", hogy egyiknek sincs kutyája (harmadik szomszédéknak, Tündéréknek kettő is van). Így is ciki volt az egész helyzet, de különösen kényelmetlen lett volna, ha azért kellett volna megkötve tartania hetekig a kutyáját bárkinek, mert nincs kerítés. No, mindegy. 

Hosszas hasztalan telefonálgatás után Zebu elérte a fickót (az egyik munkásának is megszerezte a számát, tőle is próbált infót szerezni), a gyerek kórházban, az autó lerobbant, a telefon bedöglött stb stb stb. De januárban készen lesz. A tartóoszlopokat el is jöttek berakni. Csak hát még meg kellene venni a lemezt. Újabb előleg. Remek. De még mindig bíztunk benne, kifizettük. 

Sejtitek, ugye?    

A "mázlink", hogy számlát adott róla. Az más kérdés, hogy végül semmire se mentünk vele. Se pénz, se lemez.

Röviden: másik vállalkozó, ha jól emlékszem, február elején befejezte a kerítést. Kettő nap kellett neki hogy a betonkoszorú legvégét befejezze (kijavítsa), a lerakott oszlopokat ellenőrizze (javítsa), a lemezkerítést megvegye, felhegessze. 

Persze Zebu nem akarta hagyni, hogy az előlegünkkel az első számú versenyző lelépjen. Egymillió forintról beszélünk. Ügyvéd, nyomozás, mit lehet tenni. 

Szintén röviden: egy évbe került kideríteni, ki a fickó, minden adatát beszerezni, ami alapján perelhető. Már a behajtási szakaszba jutottunk, mikor mondta az ügyvéd, hogy még alá kell írni egy papírt Zebunak, mert nyilván nincs semmi vagyona a fickónak, ami a behajtás alapján képezhetné. Csak a háza. Ahol a két gyerekével él. 

Elindíttattuk az eljárást. 

Aztán Zebu csak nem bírt aludni. Nem beszéltem neki róla, de engem is nyomasztott a dolog, amúgy kábé ugyanazok jártak a fejünkben:

- az utcára teszünk két kisgyereket

-  nyilván nem kerülnek utcára (most ezt nem részletezem, megoldották volna rokonoknál stb)

- kétségbeesésében az ember idióta dolgokat tud csinálni. mi lesz, ha az a nyomorult:

- megöli magát

- minket kezd fenyegetni, megtámadni stb.

- de basszus, egymillió forintról van szó, aminek rohadtul lenne helye a családi kasszában

- ugyanakkor nem pusztulunk bele a hiányába

- ugyanakkor nem akar az ember balek lenni

- már azok vagyunk, úgyhogy mindegy...

A lényeg: elsősorban Zebu mentális egészsége érdekében és attól való félelemtől, hogy kerítéses barátunk ide jön balhézni ("és mégis hogyan foglak titeket megvédeni?" - kérdezte tőlem Zebu), úgy döntöttünk, visszavonjuk a keresetet vagy mit, leállítjuk a behajtást. Igen, balekok vagyunk, elúszott egymillió, a rohadék biztos röhög a markába. Azért remélem, okoztunk pár álmatlan éjszakát neki (nem valószínű).

Tanulság nincs sok, talán annyi, hogy oké, küzdjön az ember az igazáért, de ne minden áron, meg persze hogy csak több helyről leinformált embert engedjünk be a házunkba. Meg jobb baleknak lenni mint idegösszeroppanást kapni. 

Azóta Zebu alszik, eszik. 

Szóval így jártunk, de nekem Zebu egészsége fontosabb, mint az a kurva egymillió.  

  

Indokolatlanul vidám tartalom,

mert újra átjött a Boszorkány szomszédunk cukker kamasz macskája látogatóba:

Megtekintette az ablakban haldokló virágokat és az ősszel készített falevél-rókákat, majd...

idegállapotba hozta Kórászt. Engem az hozott idegállapotba, hogy mi az égtől ilyen mocskos már megint az ablak. 

(A teraszon lévő macskmaászókát eredetileg kidobásra szántuk, erre másnap Cicó - Lujza nevezte el így - megjelent, s olyan cukin játszott rajta, hogy egyelőre kint hagytuk. Kórász ennek korlátozott mértékben örül, s az ennek alatt elsősorban Cicót értem. Mi meg próbáltunk családilag visszafogott mértékben olvadozni Cicó miatt, nehogy Kórász megsértődjön, de mi cuki már! (Nyilván Kórász a leggyönyörűbb macska a világon, ezt számára is egyértelművé tettem, miután Cicó balra elkódorgott más leánymacskákat csábítgatni.)

Írok már "az ügyekről" is,

egyrészt, hogy értsétek, miért alakult olyan rapszodikusan a blogvember, másrészt maradjon fenn magamnak "dokumentumnak", hogy hetek/hónapok/évek múlva tudjunk azon nevetgélni* Zebulonnal, hogy miken mentünk át. 

Szóval, páran emlékezhettek arra az időszakra, amikor megszületett Lujza, és lehetett olyan 1 hónapos kábé, és kiderült, hogy rettenetesen hasfájós (vagy valami más baja volt, valószínű sosem tudjuk meg), és állandóan ordított. Nem, nem sírt. Ordított, mint akit ölnek. És folyamatosan. Anyum utólag azt mondta, néha már azt hitte, sosem fogja abbahagyni az üvöltést Lujza. Két esetben volt csendben: miközben étkezett és mikor aludt. Aludni viszont csak testkontaktban tudott, azaz mellkason. A család csatasorba állt, váltva jöttek segíteni, hogy míg valaki kisággyá alakul, addig tudjak enni-inni, aludni, hajat mosni, kakilni ésatöbbi. Amúgy frankó kis táblázat is volt, hogy mikor melyik nagymama jön, mikor ugrik be Pierre (úristen, rengeteget jött ő is), mikor nővérem. No, és ugye erre azért is volt szükség, mert Zebu összeomlott. Nem bírta feldolgozni, hogy nem tudunk segíteni Lujzának, mármint csak abban tudunk segíteni neki, hogy ringatjuk, éneklünk, ölelgetjük, de attól még üvölteni fog. Kipróbáltunk ezer egy csodaszert, tornát, diétát, fejési technikát, volt nálunk gyógytornász, szoptatási tanácsadó, vittük gasztroenterológiára, volt hasi ultrahangon. Ezek elsősorban nekünk segítettek, mert úgy éreztük, próbálunk tenni valamit. Végül persze egy dolog segített: az idő. De Zebu rettenetesen nehezen viselte, nagyon keményen előjött a szorongása. Persze számíthattunk volna rá, hiszen az egész betegség anno a munkába állása és összeköltözésünk idején bukott ki, amik szintén jelentős, sok változással és bizonytalansággal járó életesemények voltak. Egy kisbaba érkezése is ilyen élethelyzet, ha nem lett volna ez a kólika-szerű valamicsoda, lehet akkor is előjött volna a szorongás, de így nyilván hamarabb/erősebben jelentkezett minden tünet. 

Aztán a helyzet szépen lassan normalizálódott, Zebu elkezdte újra szedni a gyógyszerét, rendszeresen beszélt a pszichiáterével, egy időre Pierrékhez költözött (addig Pierre meg anyum váltva aludtak este velünk Lujzával), aztán szépen lassan teljes mértékben visszacsordogált az életünkbe (magyarul haza költözött). Rohadt szar időszak volt, de szerintem baromi jól megoldottuk, és tényleg nem lehetünk elég hálásak az egész családnak, ami védőhálóként nyílt ki körülöttünk.     

Aztán Zebu olyan jól lett, hogy idővel a gyógyszert is elhagyta. 

És akkor a mostani szarcunami: 

írom a rövidebbet: megjelentek ősszel a lakásban a hangyák. Zebu megtett mindent, amit lehetett, de teljesen bele volt pusztulva. Nyilván én is felcsesztem az agyam, mikor Lujza ágyán mászott egy példány. Szóval a Zebu elkezdte nézni, hol jönnek be, jó alaposan megvizsgálva a legkisebb hibákat és réseket. Ekkor észrevettünk egy viszonylag nagyobb rést a padló és a falicsempe között a konyha-nappali-folyosó szentháromság területén. Ez az a terület, ahol padlófűtés van. Namármost. A szorongásos betegségek szépsége, hogy egyből a legrosszabb forgatókönyv pereg le az ember szeme előtt. Ezerszer. Újra és újra. Szóval Zebu is meg volt róla győződve, hogy itt a vég, süllyed a ház, szét kell verni mindent, de 1) hol lesz erre pénz 2) hova tesz minket addig, míg minden szét lesz verve 3) az előző tulaj átvert-e minket 4) ha el akarjuk adni a házat valamikor, hogyan fogjuk tudni eladni. És így tovább. Azóta megnézte három szakember (három kicsit különböző területről), plusz Zebu a kollégáival is beszélgetett erről, s kiderült, hogy a padlófűtés esetén normális, hogy a padló-fal találkozásnál nem fuga van, hanem szilikon. A szilikon ennyi idő alatt elkophatott. Pierrék által ajánlott hidegburkolós fickó (ő volt az egyik szaki) vállalja a javítást és egyértelművé tette, hogy nem kell felverni mindent, nem fog fejünkre szakadni a tető (és az előző tulaj se vert át minket). Szóval úgy ahogy, megnyugodott. Aztán elkezdett szarakodni a padlófűtés órája, ami a nyomást mutatja, persze megint jött, hogy szivárog a padlófűtés, mindent fel kell verni stb. De szerencsére csak a túlnyomás cucc (bocsi, nem ismerem a szakszavakat) romlott el, megfelelő szaki (BenEflekt rokona - mi lenne velünk a srácok nélkül?!) kicserélte. Ez a dolog megoldódni látszik: padlófűtés javítva, padló hibáira megbízható szaki felkérte, hangyák még vannak, de valamennyire Zebu is belátta, hogy egy kertes házban nyilván lesznek hangyák. (Én pl nem tudom megítélni, mennyi hangya a normális.)

A szarcunami második hullámáról majd legközelebb. 

*optimista forgatókönyv szerint, hiszen hetek/hónapok/évek múlva minden jobb lesz. Ugye?

Igazán bizalomgerjesztő azt hallgatni a buszmegállóban,

hogyan magyaráz egyik (talán felsőbbéves) kis pilótanövendék a (talán első élő gyakorlatára siető) másiknak a magassági fokokról, s közben csak úgy puffognak a probably-k, a maybe-k és az as far as I know-k. 

Na várjál, várjál, várjál! :)

Ezeket a részeket legalább 4 éve írtam, a részek között évek is eltelnek, és nem, ez nem az a történet, amit múltkor megosztottam, ez az, ami önálló életre kelt. :) Nem, Tejfeles nem cigány, a helyszín meg a "világos" Szabolcs-Szatmár-Bereg. 

Délelőtt lejöttünk a szüleihez, egy kis faluban laknak, két éve van mosógépük. Tejfelnek öt testvére van, ő a legkisebb. A fizetéséből rendszeresen hazaküld. A szülei távolságtartók, de Tejfeles szerint kedvelnek. Ebben közrejátszhat, hogy igencsak dicsértem az apja pálikáját, ami bivalyerős volt, mégis érződött rajta a szilva, és az anyja főztjét, ami tápláló volt és ízes. Átjöttek megnézni a testvérei is, a legidősebb bátyja kézfogása satu volt, de hamar megtaláltuk a közös hangot. (Igen, a focit és az autókat.) Láttam az egyetlen nővére elismerő, csibész mosolyát is, amit Tejfelesszájúm felé küldött. Elfelejtettem már, milyen a család. Nagyon jó. Vagyis: lehet nagyon jó is. Ettől egyszerre érzem magam jól, másrészt rohadt nyomorultul. Tejfel szerencsés, igaz, tudja is. Nagyon büszke a családjára, az összetartásukra, hogy a szegénység – mit szegénység, majdhogynem nyomor – ellenére kemény munkával az összes testvére szakmát szerzett, dolgozik, családot alapított. És ők is büszkék rá. Az egyetlen diplomásra, a kicsire, aki elment szerencsét próbálni, és ki is állta a próbát.

(...)

Tejfel teste mindig megigéz. Ha objektívan nézem, nem nagy szám. De nem tudom objektívan nézni. Vékony, csontos alkata van. Szikár. Több generációnyi földművelő múlt köszön vissza inas karjaiból. Igazi magyar paraszt. Ha nem lenne ellentmondás, azt is hozzátenném: a szó legnemesebb értelmében. Dereka lehetetlenül vékony, hasa lapos, fiús. Ezt ellensúlyozza a férfiasan szőrös lába. Feneke két kis gerezd fokhagyma. Mellkasomon pihenő ujjai hosszúak. Olyan apró hozzám képest. Olyan fiatal. 

Persze nem ez az első, hogy olyan fickóba szeretek bele, aki nem az esetem… Jan, drága Jan, esetlenül sántikáló, hórihorgas holland zsiráfom! Mostanában sokszor eszembe jut, pedig Tejfel nem sokban emlékeztet Rá, sőt. Mégis, mintha távolról figyelne. Vigyázna. Őrködne. Tanítana, ahogy tanított, különösen az utolsó hónapokban. De Jan már nincs, a hamvait is széthordta a szél. Tejfel viszont most van, a hasamra csúszó keze most van. A számra tapadó ajka most van. A széles mosolya most van. S bár ellenérzés is van bennem, meg fogom adni azt, amire vágyik. Jöhet a harmadik.

(...)

Meséltem Baracknak a hétvégéről, ő persze csak egy dolgot szűrt le: a csóró falusi parasztgyerek (nem a szó nemesi értelmében) rám akar csimpaszkodni. Fél óráig szajkózta, Tejfel csak kihasznál, aztán kitettem az irodából. Nem akarok összebalhézni a legközelebbi bizalmasommal. És abban igaza van neki és Mentoromnak is, hogy Tejfel szereti szórni a pénzem. Ruhákat is vettem már neki. Sokat. Cipőt, kabátot, Lewis farmert. Parfümöket. Telefont. Érzéke van a stílusos és drága dolgokhoz, ez a házfelújításkor nyilvánvalóvá vált. Igaz, a felújítás az én ötletem volt, ám meglepődtem, mekkora lelkesedéssel vetette bele magát az egész cécóba. Falszíneket választott, csempét szemlézett, bútorokat rangsorolt, tervezett… Ráhagytam, jó ízlése van, és van miből költeni. A munkásokat is jól kezeli, jobban, mint én. Vicces látni a sok pocakos, szőrös melóst, ahogy szakadnak a röhögéstől, Tejfelesszájúm meg ott áll közöttük, középen, és csak beszél és beszél. Percek alatt eléri, hogy bárki megkedvelje. Nem manipulációval, egyszerűen ilyen. És én pont ezért szeretem. Minden pénzt megér, de hiába mondtam ezt meg Baracknak is, nem érti, csak a száját húzza. 

(...)

A háznál volt a tor, eredetileg nem akartam menni, de Tejfel anyja ragaszkodott hozzá. Egy ideig tébláboltam Tejfel vadidegen rokonai között, aztán dohányzás címszó alatt kilógtam. Hátra mentem, a kert végébe. Nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy vannak, aki még tartanak disznót. Milyen groteszk. Halotti tor. Disznótor. Ezen járt az agyam, mikor megérintette a hátam. Gyorsan megöleltem. 

Kérdésemre, hogy miért nem szólt semmit, annyit válaszolt, hogy nem akart "érzésekkel és hasonló maszlagokkal" terhelni. Hallottam a hangjában némi gúnyt és neheztelést. Megbántottságot. Megbeszéltük, hogy nem igazán erre gondoltam, és ha van valami, ami nyomja a lelkét, ha segítségre van szüksége, vagy beszélgetni szeretne, akkor nyilvánvalóan ott vagyok. Csendesen bólintott. 

- Nem mennék már vissza a házba.

Erre is csak bólintott. 

- Köszönöm, hogy jöttél.

A hangszíne most már hálás volt. A kezemet megszorító keze pedig hideg, ahogy egy tizedmásodpercre számra tapadó ajka is. 

(...)

- A rokonaim kérdezgették, ki vagy.

- Mit mondtál, ki vagyok?

- Hazudtam.

- Mit hazudtál?

- Hogy a párom vagy.

(...)

A keresztelő után Tejfel még kiszaladt a temetőbe, kérte hadd menjen egyedül. Addig az anyjáék etettek. A bátyjai is: hülye gyerekkori történetekkel – a felük kitalált volt, csak kíváncsiak voltak, mit kajálok be és mit nem. Aztán nem bírtam ki, és mikor már szétszóródtak, s nem figyelt rám senki, beosontam a szobájába. Hátha rájövök, mi annyira titkos benne. 

Nos, azóta tudom. A könyvespolca. Fél sor csillagászat. Fél sor útikalauz. Néhány filozófiai összefoglaló mű. A többi szépirodalom. Valódi szépirodalom. Legfiatalabb bátyja kapcsolt először, az ajtóban megtorpant, mikor meglátott, kezemben A gyertyák csonkig égnekkel. Kis cetlik lógtak ki belőle, az érdekesnek ítélt oldalakat jelölve, azon belül ceruzával aláhúzva a gondolatok. Szemem egy vastagon kiemelt sorra esett: 

 „Amíg az embernek dolga van a földön, él.”

- N. kérte, hogy ne gyere be ide. Ezt már bátty mondta. 

- Miért olyan nagy titok ez? Kérdeztem. Bátty összevonta a szemöldökét, keresztbefonta izmos karjait. 

Közben megjelent az ajtóban nővére is. - Szégyelli előtted. - Magyarázta. Végignéztem a polcon. Csupa értékes könyv. Mit szégyell ezen? Nővére értetlenségemet látva csak a szemét forgatta. 

- Ő nem úgy nőtt fel, mint te, nem könyvek között. Anyánk szeret olvasni, de nem ilyesmit. Sosem voltak ilyen regényeink. Senki se adott a mi kezünkbe Szerb Antalt, vagy Hrabalt, azt se tudtuk, hogy léteznek. Azt érzi, hogy hozzád képest le van maradva, hogy be kell pótolnia egy csomó dolgot, olyanokat, amiket te fiatalon már rég olvastál, amiket te természetesnek gondolsz.

- A csillagászat más tészta. Asztronauta akart lenni kiskorában, azóta érdekli a dolog. Mindig azzal húzzuk, hogy ha űrhajós nem lett, matróz még lehet, simán eltájékozódik csillagképek alapján. Tette hozzá bátty.

Odakint ugatott a kutya, Tejjfel hazaért. Bátty kivette kezemből a kötetet, visszacsúsztatta a helyére. 

- Ne mondd el neki, kérlek. Túl büszke hozzá. Mondta nővére, s már terelt is kifelé a szobából.

- És ránk is berágna. Súgta oda bátty, s gondosan behúzta maga mögött az ajtót.

A jóleső érzés,

mikor a szemem csukva, s hallom az étkező felől Lujza elégedett csàmcsogását, majd a kis cérna hangocskáját: “kérek még!”, amit Sógorom büszke röhögése kísér, hiszen az ő süteményének van ekkora sikere, mindeközben hallom Zebulon elégedett és nyugodt szuszogását (biztos a frissen nyírt haja is hozzájárul mindehhez),majd teljesen belelazulok abba, ahogyan BenEflekt masszírozza a hátam. 

Szóval, én úgy olvasok blogokat,

bár lehet ezzel se vagyok különlegesen kaotikus, mert mindenki más is így tesz, hogy

- vagy laptopot használva a blogger Olvasnivalók oldaláról nyitogatom meg a friss bejegyzéseket, amivel annyi gond van, hogy itt kizárólag a nagyvilág számára nyitott blogok jelennek meg

- vagy szintén laptopon a blogom linkfaláról nyitogatom meg, így elérem azokat is, akikre nem vagyok feliratkozva, vagy akik zárt blogot vezetnek

- vagy a telefonom böngészőjében elmentett kedvenc weboldalakat (köztük ugye blogokat is) nyitogatom meg sorba, ahol van friss bejegyzés, azt elolvasom

- vagy - s ez a leggyakoribb - a blogger Olvasnivalók oldaláról nyitom meg a friss bejegyzéseket, de telefonról! 

Viszont emiatt kétféle formátumban találkozom blogokkal (csupaszabb, telóra optimalizált és szép színes-szagos laptopra optimalizált felülettel), ráadásul van, amit ritkán, de akkor visszamenőlegesen nagy adagban olvasok, van, amit frissen-aktuálisan követek. Szóval néha keverem, hogy akkor ki kicsoda. (Nyilván kettő perc kell beletekerni a blogba, hogy leessen, de néha hosszú az a két perc.) 

A kommentelés (is) meg, mint említettem, többnyire fejben megy, ha írok is, mindig olyan sutának érzem, mert épp kapkodok. Szerintem olyan is volt, hogy valahova odaböfögtem valami cukit, mert azt hittem, hogy oda "szoktam" beírni (azaz legalább már egyszer hagytam nyomot magam után), aztán rájövök, hogy nem, még sosem. Néhány zugban olvasott bloggertárs fejét megnézném egy-egy sebtiben hagyott kommentem után... Vagy inkább nem.   

Ez se az én világom, azért egészen hallgatható

Fun fact: mikor beírtam a keresőbe, hogy I wanna lose myself/ I wanna come alive, akkor a magyar segélyvonalak listáját dobta ki első helyen. Amire egyetlen kedves olvasómnak se legyen szüksége! :* 

Jó móka volt a blogvember,

bár ugye én napi szinten végül nem blogoltam *az ügyek* miatt, de azért talán jobban volt rajtam egy pozitív értelemben vett nyomás, hogy írjak. 

Amit viszont sajnálok, hogy a megnövekedett forgalom miatt az általam követett blogokat csak kutyafuttában, felületesen tudtam követni, és a saját blogolvasási szokásaim miatt (erről később írok) kutyulódtak-keveredtek a bloggerek a fejemben. 

Kommentelni sem tudtam, mivel telefonról nem képes bejelentkezni ez a nyominger, laptophoz meg esténként jutok, amikor ezer más dolgot kell csinálni és hiába írtam meg fejben egy-egy aranyos(nak szánt) hozzászólást, a megvalósítás kimaradt. 

No, de most már induljon a december, teljenek meg az adventi kalendáriumok (délutáni feladatom), kerüljön az asztalra az adventi koszorú, terveződjön meg a karácsonyi menü, vevődjenek meg az ajándékok, váródjon a Mikulás. Micsoda ünnepi hangulatú nyelvtani szerkezetek! :)