Néha úgy érzem, gyászolni sincs időm,

pedig maholnap aktualitása van, és van is kire emlékezni, de állandó pörgés van, és estére meg teljesen kipurcanok. 

És most elnézést mindenkitől, aki közeli hozzátartozót veszített el - vagy kerek évfordulója van egy szerette elvesztésének -, de a folyamat része, hogy kiírjam magamból a saját bánatom. Tehát. 

Jó sok évvel ezelőtt, olyan 2011 körül elpusztult Zebulonék egyik kutyusa, s a társa olyan elkeseredett vonyítást rendezett napokon keresztül, hogy Zebulon nagypapája elhatározta, csak kellene még egy kutya, hátha attól megnyugodna. Egyébként is mindig kettő kutyusok volt, valahogy így alakult, ez volt a megszokott. El is kísérte őt a teljes csapat a helyi ebtelepre (menhely, de hát tudjuk, mennyi pénzből gazdálkodnak). A helyszínen én nyilván kettő perc alatt sírni kezdtem, rosszul viselem az olyan helyzeteket, mikor kiszolgáltatott helyzetben lévőkkel találkozok (nem véletlen, hogy nem lettem szociális munkás: ott cselekedni kell, nem sírdogálni). Azért akkor a könnyeimen keresztül is észrevettem egy kutyát. Csak álltam a ketrece előtt, és azt éreztem, hogy én akarom ezt a bohókás, szőrös szörnyet. Nem tudom, hogy végül miért, de Zebu nagypapája őt választotta. Lehet neki is tetszett a termete, színe, barátságos viselkedése. Megtartottuk a menhelyes nevét: Fanni. 

Így került a fajtatiszta husky, Jenny mellé egy kócos korcs. Egyből jóban lettek - miután Jenny tisztázta, hogy ő a főnök, Fanni meg elfogadta ezt. 

Az emberekkel is jó kapcsolata lett. Anyósomat szerette persze a legjobban, hiszen alapvetően ő gondozta, de azért kimondatlanul az is benne volt a levegőben, hogy Fanni kicsi bizony az én kutyám. Mindenkit kedvelt, de hozzám eléggé húzott - s én is őhozzá. Kész vicc, hogy közös képünk alig készült. Imádtam fésülni (anyósomnak és nekem hagyta magát), jó volt vele sétálni az erdőben, jó érzés volt, ahogy a lábamhoz simult, még akkor is, ha Zebulon állandóan károgott, hogy tiszta szőr leszek. Volt bekészített téli és nyári "kutyázós mackóm" a fiúk szobájában (igen, ez olyan régen volt, hogy akkor még mind a szüleinkkel éltünk), azt kellett mindig felvennem, ha kimerészkedtünk az udvarra, mert alapos dögönyözés nélkül úgysem úsztam volna meg a kintlétet. 

(A képen épp szabályszegőként farmerben kutyáztam az akkor még fitt és fiatal Fannival. Látszik, milyen okos, értelmes, igaz?)

 

Zebulon ugyebár - ez régi olvasóknak valamennyire evidencia - az a típusú macskás ember, aki a kutyákat kifejezetten nem kedveli, mindig forgatta a szemét, mikor Fannival épp egymásra találtunk, aminek rend szerint rengeteg rám tapadt levedlett szőr, átható kutyaszag és két széles vigyor volt az eredménye. De még Zebulon is azt mondta, Fanni volt a legjobb kutya, akivel valaha találkozott. Szelíd volt, barátságos. Annyira, hogy simán belenyúlhattam a táljába, miközben evett (egyszer abszolút nem gondolkozva megtettem ezt, utólag esett le, hogy ez azért annyira nem volt okos dolog, de valami koszt vagy valamit szedtem ki, Fanni meg még csak rám se mordult, türelmesen megvárta, míg a már megkezdett ételében babráltam)

(Klasszikus Fanni-póz: felhívás has-simogatásra)

Idő közben Jennyi is elpusztult (ő leginkább Báty kutyusa volt), de ekkor Fanni is úgy reagál, mint egykor Jenny: panaszos sírással. Szóval megint jött új kutya, menhelyi, Lara névre hallgató. Lara is cuki, de sosem kedveltem annyira, mint Fannit, hiába egyik kedvenc fajtám vére (foxi) csörgedezik az ereiben. És már azóta is jó sok idő eltelt. 

Fanni öreg volt már, nem látott jól, megkoptak a fogai és megsüketült. A szelíd, barátságos természete viszont végig megmaradt. Lujzára is mindig annyira figyelt, olyan óvatosan vette ki kezéből a szertartásosan átnyújtott háztartási kekszet! (Az anyósoméktól való hazaindulás része - volt -, hogy kiszámoltak három darab kekszet: egyet Lujza elmajszolt a konyhában, kettőt meg kivitt a kutyáknak.)

(Mindig úrihölgy volt, sosem nyalta meg az arcom - ekkor sem)

(Pocakban Lujza, kezemnél Fannika.)

Az utóbbi hetekben látványosan beteg volt, csak feküdt a földön, nem evett, nem bírták becsalni a házikójába se. Zebulon, Pierre és Báty egymástól függetlenül háromszor "ordította le" anyósomékat, hogy miért nem hívnak már orvost, altassák már el, ne szenvedjen - végül anyóson intézkedett, Zebulon meg ment segíteni. Végül ő temette el a kert végében. 

Holnap lesz az első alkalom, hogy mikor megyünk, ő már nem lesz ott. És előre félek tőle, mert tudom, hogy sírni fogok. Pár hete vettünk egy zacskó kutyafogkefét (speciális rágcsa). Gáz lenne egy darabot a földbe rejteni, oda, ahol el van temetve? Tudom, butaság, de ne menjen már üres pocakkal az örök vadászmezőkre! 

Lujzának Zebulon mondta el, csak annyit, amennyit kell: Fanni kutya öreg volt már, elpusztult, nincs többé. Lujza bólintott, és mondott valami teljesen adekvát választ (ha jól emlékszem, azt mondta: "ó, de kár"), aztán ment tovább nevetgélve játszani, ahogy egy normális három éves.  

Új kutya nem lesz: Lara nem vonyít vigasztalanul. A körforgás leállt. Lara is öreg, s ha már ő se lesz, anyósomék nem fognak új kutyát befogadni. Olyan tökéletes kutyát úgysem találnának, mint Fanni volt.