Kicsit kezd elegem lenni abból,

hogy mostanában  az "általam felfedezett"  (értsd: nem Zebulon vagy más mutatta, hanem a U2b algoritmus :D), megismert és megkedvelt énekesnők mind férfiak.

Viccelek, teszek rá, hogy mi az énekes neme, de azért ezen meglepődtem. Mondhatni, kábult és zavarodott lettem:

Igen, igen, igen, megnéztem a The Boyfriend sorozatot a Netflixen, a fenti nóta kábé ezerszer csendült fel közben. Bár nem vagyok a "valóságshow" műfaj nagy rajongója, de tetszett, hogy ezt Japánban forgatták, bíztam benne, hogy legalább kulturálisan érdekes lesz. És az volt. Már az alapkoncepció aranyos, hogy az összeköltöztetett srácoknak dolgozniuk kell (egy kis pop-up kávézót kell menedzselniük), emellett viszont rövid időre el-eltűnt egy-egy szereplő, mert a civil munkáját végezte, az egyikük például séfként dolgozik (mikor épp nem valóságshowba küzd meg a túlzott népszerűséggel). Másik klasszikus vágókép: a fiúk takarítás közben beszélgetnek. :) Ez mind annyira jellegzetesen munka-központú japán dolog. 

Amin még nagyon röhögtem (utólag kibeszéltük Pierrel, hogy ezen ő is jót nevetett), hogy közéletről vitatkoztak. Érvek, ellenérvek. Türelmesen meghallgatva egymást. Jó, az egyik szereplőnek rosszul esett az, hogy nem értettek vele egyet, de ennyi, nem volt tányérdobálás, ordítozás. Ha konfliktus volt, megbeszélték. És így is tudott izgalmas és szórakoztató lenni a dolog. 

Az is érdekes volt, hogy a napi kajapénz beosztását hogyan vitatták meg. Volt köztük egy testépítő, akinek meghatározott (nagy) mennyiségű csirkét kellett naponta megennie, ami viszont elvitte a költségvetés nagy részét. No, itt is kompromisszumot kellett kötni, az is vicces volt, hogy felnőtt férfiak a csirke árát tárgyalták ki. Mikor a testépítő srác kiszállt a játékból, búcsúzás közben meg is jegyezte az egyik fiú (aki legtöbbet nyúzta a hús miatt), hogy "de már megvettük holnapra a csirkét!", persze közben könnyezett. És atya ég, komolyan fent van U2b-on a nagy csirke-vita!

Persze az egész nagyon durván meg volt írva és vágva, meg nyilván itt is a dráááááma volt a lényeg: ki kibe esett bele, ki kinek értette félre egy félmondatát, ami miatt reménytelenül reménykedni kezdett, ki hogyan viselte a visszautasítást, ki hogyan gyűjtötte össze a bátorságot meglépni a nagy vallomást és így tovább.  Viszont SPOLER (!!!) végül csak egy pár alakult ki (elvileg ők mai napig együtt vannak), meg még egy, de azt inkább érzem szerkesztői kényszernek/ a srác megfelelési kényszerének, lévén ő volt a legnépszerűbb, mindenki őt akarta (a séf srác, Kazuto), nehogy már egyedül távozzon... Na, ők végül a való világban nem jöttek össze.  

Szintén tetszett, hogy a testiség marginálisan jelent meg. Volt egy tengerpartos "csapatépítő" viszonylag az elején, ahol villantak a kockák, de amúgy inkább a visszafogottság volt jellemző mind öltözködésben, mind viselkedésben. A teljes sorozat ideje alatt 3 szájrapuszi csattant el, azt a három csókot is ugyanaz a pár szolgáltatta, és hiába volt a csapatban egy stripper srác (aka a csirkés), ő volt az egyik legszégyenlősebb. Illetve volt elvonulós randi kettesben, amikor az egyik srác kicsit nyomulósabb volt, ami el is vette a séf fiú kedvét az ismerkedéstől.   

Ami megdöbbentő volt számomra, hogy az a fickó, akit én a legvonzóbbnak tartottam (Taeheon), azt senki érdeklődését nem keltette fel. Sajnos nem derült ki mi volt a fő visszatartó tényező: az életkora (35 év körüli, míg a többség meg huszonpár éves volt), vagy a származása (koreai). Lent a képen sárga ingben középen. Szóval érdekesnek tartom az egész rassz-kérdést, mert amennyire tudom, a japán elég zárt kultúra, és persze a fiatalok ott is biztosan nyitottabbak, és tényleg érdekel (nyilván sosem fogom megtudni), hogy a etnikai-nemzeti különbség mennyire befolyásolta a szereplőket abban, hogy kit tartottak vonzónak. Na mindegy, az én ízlésem az enyém, de Pierrel egyetértésben értetlenül álltunk azelőtt, hogy hogyan nem repült rá mindenki Taeheonra. (Ami külön azért is érdekes, mert Pierrel alapvetően inkább nem egyezik az ízlésünk férfiak terén.)

Ha már "idegen kultúra": míg Taeheon számomra fel se tűnt volna, hogy nem japán, addig Alan (képen alsó sor világoskék ing, vörös haj) egyértelműen más világból érkezett. Annak ellenére mondom ezt, hogy félig japán, félig brazil-olasz a srác. Viszont annyira más vérmérsékletet képviselt a sok kimért, nyugodt fickó között, mintha valamiféle hurrikán lenne. Cuki volt, és nyilván egy tizedmásodperc alatt megkedveltem. Amúgy mozgást, beszédstílust, gesztikulációt tekintve egy az egyben olyan, mint Krisztián. (No comment...)

De amúgy az is jó volt a műsorban, hogy a pártalálás mellett más kérdések domborodtak ki, elsősorban a személyes fejlődés, kommunikáció fontossága, szülők előtti előbújás nehézségei. 

Negatívum, hogy rettenetesen meg volt vágva, ez alatt azt értem, hogy nagyon kevés dolgot mutattak meg, most sorra kerülnek ki youtubra ilyen.olyan kis videók "kimaradt" jelenetekről, nem is értem. 

Nem negatívum, csak furcsaság volt a kommentátorok megjelenése: négy japán híresség "velünk együtt" nézte a műsort, s időnként kibeszélték, mi történt. Bevallom, én ezeket a jelenteket sokszor átpörgettem, kicsit feleslegesnek találtam, de amúgy nem feltétlenül rossz dolog. Azért helyettük inkább néztem volna plusz interakciókat a "játékosok" között. 

A címet viszont nem értem, oké, az alapkoncepció az volt, hogy mindenki talál magának boyfriendet, vágom, de ennyire semmitmondó, nehezen google-özhető címet adjon valaki, és az egész Netflixből senki sem mondta, hogy legyen inkább Green Room (a hely, ahol a szállásuk volt) vagy Brewtiful U, ami meg a kis mobil kávézó neve volt, vagy kábé bármi más, na az hihetetlen számomra. 

Itt pedig egy BBC véleménycikk olvasható arról, miért fontos a "jó" meleg reprezentáció, és miért kiemelkedő ebből a szempontból a The Boyfriend. 

"Ez milyen sajt?",

kérdezte Lujza. Mondtam neki, hogy az edami, amire lelkesen közölte: "Azt reszelve szeretem!" Nővérem majd leesett a székről, annyira röhögött. 

Pont előtte nap beszéltük Zebulonnal, mikor egyszerre többféle sajt is volt nyitva, s Lujza végigkóstolgatta és összehasonlította őket (melyik milyen állagú, mennyire fűszeres, milyen színű stb.), hogy nekünk gyerekkorunkban volt "a sajt", azaz a trappista, meg persze a Mackó (ami csak többé-kevésbé sajt), meg a lapka sajt, amit valami egzotikus luxusterméknek tekintettünk (és valljuk be, szintén nem a gasztronómia csúcsa). 

Nyilván örülök neki, hogy Lujzának megadhatjuk azt, hogy nem pizzafeltéten és zalai felvágotton kell felnőnie, ugyanakkor néha az is bennem van, hogy az, hogy Zebuval mi ennyire megbecsüljük a mindennapi betevő goudát és mozarellát, abból fakad, hogy gyerekkorunkban nem ismertük (nem volt rá pénz, meg nem is volt ennyire elterjedt). Maradt felnőttkorunkra felfedeznivaló, s rá se untunk. 

Az nyugtat, hogy Zebulonnal a konyhatudományunk még mindig nem a csúcskategóriát jelenti, elég hagyományos dolgokat szoktunk enni és készíteni, a vicc az, hogy Zebulon az, aki jobban szeret főzni, én kevésbé, mégis én szoktam kísérletezni (mikor hozzáférek a fakanálhoz). 

A legfrissebb ötletem a chia mag kipróbálása volt, mert bár tele van vele a net, de sosem volt bátorságom megvenni egy teljes csomaggal. Szerencsére sikert aratva ment át a próbán, Lujza szereti, pedig a legegyszerűbb "receptet" követtem: 2 ek chia mag, 2 dl tej, 1 cs vaníliás cukor (ez tegnap kimaradt, úgy is ehető) + 1 banán karikázva tálaláskor. Zebulon még nem kóstolta, de majd legközelebb nagyobb adagot csinálok, hogy neki is jusson, meg majd más ízvariációt is beújítok. Én, a konyhatündér.  

Sarlatán

-- Megszúrta egy szúnyog a zsiráf lábát! -- mondja Lujza, és a nyomatékosítás kedvéért az arcomba lóbálja Jolánt, a plüssállatot. 

-- Adjak rá gyógypuszit? -- kérdem atyáskodva (anyáskodva?), mire Lujza felháborodott-szkeptikus fejjel csak ennyit mond:

-- Sebtapaszt!

Olyan könnyű volt beleszeretnem

 ebbe a dalba, mint amilyen könnyű volt igent mondanom Zebulonnak 10 évvel ezelőtt. 

Jó, hát a lendület így 10 év házasság és októberben betöltendő 17 év együttlevés után nem ilyen sodró, mint ebben a dalban, az érzelmek is csitultak, de azért anno tényleg azt hittem, hogy impossible, aztán jött Ő. 

Amúgy most jöttem rá, hogy a házasságkötés idején épp kevésbé aktív blogger időszakomat éltem, nem is nagyon írtam a nagy eseményről. Szóval, INDULJON A NOSZTALGIAVONAT! 

Akkor már ugye nagyjából 7 éve voltunk együtt és vagy 4 éve (!) jártunk jegyben, csak korábbi években mindig elment a kedvünk az esküvősditől a lagzi miatt. Házasok szerettünk volna lenni, de felhajtás nélkül és minél költséghatékonyabban. Aztán úgy döntöttünk, hogy vállaljuk a családi sértődéseket és beleállunk egy nyilvános eskütételt követő szűk körű uzsonnába. Nagyjából húszan vettünk részt utóbbin, Zebu szüleinek udvarán felállított sátrak alatt, este tízre mindenki ágyban volt. A dekort én csináltam saját kézzel sárga-zöld színvilágban. Készítettem pomponokat, meg szerintem egész öteltes ültetőkártyákat, amik az evőeszközöket rejtették. 

Ilyen lett a terítés:

A gyűrűket anyósoméktól kaptuk, így a legnagyobb kiadás a kölcsönzött ruhám volt (100.000 HuF). Amit szerettem, mert nem gondoltam, hogy tényleg létezik az, hogy megérzed, hogy ez az "A ruha", de nálam így volt. Mondjuk ma már nem ezt választanám, és hamarabb kezdenék keresni (esküvő előtt 2 hónappal kezdtem bele, előtte non-stop tézisdolgozatot írtam), de akkor és ott ez volt a legjobb döntés. Kicsit királylányos, de nem túlzottan. Egy olyan képet találtam, ahol nem látszik a karvalyorrom és nyuszifogam (aka az arcom), épp a csokrot dobom. Bocsi a hölgyek igénytelen eltüntetésén, most ennyi telik tőlem, a lényeg (a ruha) látszik. 

A menyecskeszerkó (férjecskeruhának hívta anno Zebu a sajátját) újrahasznosított darab, az egyetlen új Zebu csokornyakkendője volt. Az én ruhám az érettségibankettről maradt meg, és fontos számomra, mert nagyon sokáig ez volt az egyetlen elegáns ruhám, amit fel tudtam venni bárhová (nem mintha sok elegáns eseményre járkáltunk volna), ez volt rajtam mindkét gólyabálon, barátaim esküvőin, a táncvizsgánkon (igen, Zebuval jártunk kezdő tanfolyamra, ugyanoda, ahol Pierre profi szinten nyomta a versenyeket -- még családi kedvezményt is kaptunk), sőt, a doktori védésemen is. Szóval sokat látott ez a kis totál műszál textildarab. Amúgy tényleg imádom, nagyon elegáns, elölről egészen visszafogott, de hátul csalafinta. 

Igen, ez a legjobb kép, amit találtam a csalafinta hátsó szabásról. Igen, képes vagyok így állni, igen, ez számomra természetes és kényelmes. Fogalmam sincs már, mi az eget néztünk a kerítés tövében. 

A kaját is okosba oldottuk meg: hidegtálat rendeltünk, illetve a közeli cukrászdában rendeltünk kettő darab sima tortát. Az esküvő szót sehol se ejtettük ki a szánkon. Zebu apukája ragaszkodott hozzá, hogy főzzön egy pörköltöt, így ráhagytuk, ahogy fent is látszik a takaros kis üst. 

Ja, fotóst nem akaratunk, az utolsó napokban (!) beszélte ránk Ellen barátnőm egy ismerősét. Szóval lett pár félprofi "hivatalos" fotónk a házasságkötő teremből, csokordobásról, csoportkép, ilyesmik, de a képek többségét a család és barátok lőtték, mint a csokordobós kivételével mind itt megosztottakat. 

Remélem átjön a képeken, hogy mennyire vettük komolyan az egész esküvő dolgot: nagyjából semennyire, az volt a cél, hogy legyünk már túl rajta. Azért a nap végére sikerült belelazulnunk, voltak pillanatok, amiket élveztünk (ajjj, nem a nászéjszakára gondolok, ti huncutok), és persze nagyon szép emlék. De koránt sem életünk legszebb napja, amiként hivatkozni szoktak rá. (Szomorú is lenne, ha az lett volna életem legszebb napja...)

Na, megérkezett a nosztalgiavonat: végálommás, leszállomás.