foglalkozhatnék azzal is, hogy ovisok mikor, mit, miért, hogyan nasiznak. Mekkora jó kutatási téma! Mondjuk már alapszakon is azzal volt megáldva az egyik tanárom, hogy a kajálással sokkal többet kellene foglalkoznia a társadalomtudományoknak, például hogy milyen emlékeket tudnak előhívni bizonyos illatok, ízek. Hiszen mindenki emlékszik az menzás teára, a dédi galambpaprikására, anyu leveseire, a nagyi "aranygaluskájára" (ami minden volt, csak aranygaluska nem, és azóta sem sikerült senkinek sem rekonstruálnia a családban, pedig bármi is volt, isteni finom volt!) stb.
Az én életemben a legfontosabb étkezés a reggeli. Imádok reggelizni. Elborzadva néztem múltkorában egy videót, ahol 8-12 éves forma gyerekeket kérdeztek, mit szoktak reggelizni, és többen is azt válaszolták, hogy túrórudit vagy műzliszeletet és az is kiderült, hogy kb. suli felé, út közben tolják be a kocsiban. És ők a stabil középosztálybeli gyerekek. Sírok. Nincs annál jobb, mikor egy sietős hétköznap összedobsz egy vajas-sonkás-paprikás szendvicset, egy virslit vagy egy rántottát, a ráérős hétvégi reggeleken meg bacon-ös tükörtojás dukál, jó sok salátával, friss kenyérrel. Vagy valami jó kis kenőke: padlizsánkrém, avokádókrém, tepertőkrém, ezeket este is el lehet készíteni, szóval hétvégének sem kell lennie hozzá.
Apum már kiskoromban megállapította rólam, hogy nagy ínyenc vagyok, egyszerűen az alapján, amilyen precizitással a tízórais szendvicsemet készítettem (még az egyetem alatt is mindig vittem magammal tízórait, hiába a normális reggeli, s úgy voltam 49 kg), és hát ez persze az ínyencségem igaz is, szeretek enni, s míg én inkább étkezek, addig Zebu zabál - állítólag az ízeket is érzi, pedig én csak annyit látok, hogy minimális rágással nyeli a falatokat. Pontosan dupla olyan ütemben eszik, mint én, mert mikorra ő végez, én akkor járok a felénél a kajának (kivéve levesek, mert azokat én is ész nélkül tolom, imádom a leveseket).
A különleges, ismeretlen ételeket is szeretem, vicces belegondolni, hogy ötödik osztályos lehettem, mikor Olaszországba utaztunk a kórussal és rengeteg olívabogyós kaja volt és mennyire el voltunk tőle borzadva, most meg már szeretem, s általánosságban is sokkal nyitottabb vagyok új dolgok kipróbálására - bizonyos keretek között: denevért például, köszönöm, nem kérek. Zebu meg kifejezetten válógatós kamasz volt, pont mint a testvérei. Nem irigylem az anyukáját, aki egy süteményt háromféle módon készített el, hogy mind a három fiú hajlandó legyen belőle enni: az egyik ki nem állta a mazsolát, a másik a diót, a harmadik a krémet... Aztán normális felnőtt lett mindegyik, Zebut meg noszogatni se kell, hogy gasztro-túrára menjünk.
Jaj, de hiányzik már egy jó kis budapesti gasztro-körút! Egy Pizzica (az ottani pizza hasonlít legjobban a Rómában kóstolt csodához), egy Hummus bár (azok a hajszálvékony padlizsáncsíkok!), és már vagy tíz kávézót-cukrászdát kinéztem. Már ha túlélik a járványt...
Na, megyek, eszek valamit. [Lemértük, még nem híztam, bár még most nem is szabad. A 2-3 mm-es pedig már almamag nagyságú]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése