Persze jó lenne először

 megtanulni írni, mert kész vicc, mennyi elütéssel dolgozom, meg hogy komment kell hozzá, hogy észrevegyem. 

Hajnalban meg már megint megébredtem, teljesen elgémberedett pózban aludtam, persze B. ott volt elnyújtózva, mint a Nagyalföld, tőle nem fértem el, ezek szerint álmomban is figyelek rá, hogy ne nyomjam össze a három kilós szőrös seggét. Ezt jó jelnek vettem. A hajnali ébredést már nem, visszaalvás közben persze fejben írtam, csak azért, hogy reggelre ne emlékezzek belőle semmire. Nem baj, ez is a része, a legjobb ötletek nyilván félálomban és a wc-n érkeznek, utóbbi szituációt már ki tudom játszani, ezért is jó a mobiltelefon, egyből lehet pötyögni. 

A hajnali fejbenírás meg persze gondolat-cunamit indított, arról, hogy nem akarok olyan anya lenni majd, aki azt hiszi, hogy az ő gyereke a legszebb, legjobb, legokosabb, legtökéletesebb, pedig elkerülhetetlen, hogy így fogom őt látni, ha már ezt a B. nevű Kórászt (éhen) is a világ legszebb és legokosabb macskájának látom. Tudom, hogy ronda fontok vannak a bundájában váratlan helyeken és amúgy is rajta van a spektrumon, de más tudni ezeket és más ránézni és olvadni. Szeretném, ha a(z ember) gyerekemnek lenne majd elegendő önbizalma, de nem lenne nagy arca, ha lenne önismerete és lenne benne kellő alázat is az állandó fejlődéshez. És ez nagyrészt rajtunk múlik majd Zebulonnal, és már várom, hogy részt vegyek ebben a kalandban, kíváncsi vagyok, milyen gyerek, milyen kamasz, milyen felnőtt lesz majd belőle.