de már egész világos. Magzatpózba kucorogva aludtam, a szemüvegem valahol messze. Ő meg az ágy végében ült, a hátát félig a ruhásszekrényemnek támasztotta, félig a falnak, egyik lábát felhúzta, azon nyugtatta a kezét, a másikat felém döntötte. Ha kinyújtottam volna a lábam, meg tudtam volna bökni. Nem engem nézett, az ijesztő is lett volna, hanem maga elé meredt, másol járt, körbevette valami fekete szomorúság, de nem láttam pontosan, mert ugye a szemüveg... Nagy nehezen megfordultam a picike ágyon, "kezdem kinőni" fut át az agyamon. Mikor nagy nehezen végezek a művelettel, a fejem az ölébe hajtom, az arca még mindig messze van ahhoz, hogy tisztán lássam a vonásait, de azt érzékelem, hogy végre rám fókuszál és egy kis félmosoly megjelenik a szája szegletében. Felemelem a kezem, a mutatóujjam hegyével végigsimítok a homlokától az orra hegyéig. Amennyire látom, már rendes, kétoldalas a mosolya.
- Mi van, kislány? - kérdi
- Azon gondolkodtam, hogy olvasnod kellene.
- No, és mit?
Felülök, mert zavar, hogy nem látom az arcát, hogy nem tudok a szemébe nézni. Vékony az arca, erős az arccsontja, enyhén mosolyog, de a mosolyában bánat bujkál, a szeme is szomorú, szép mélykék szemek.
Összevonom a szemöldököm, tudom, hogy valami nem stimmel, alaposan megnézem az arcát. Túl erősek a vonásai, kicsit szlávos. És azok a szép kék szemek... Az nem lehet, hogy kék...
.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.
Felébredtem, Zebulon békésen szuszogott mellettem. Nem a gyerekkori ágyamban, ami már meg sincsen, hanem itthon, a miénkben.
Mobil elő, 3:25. Remek. Visszafekszem. B. jön a nappali felől, hallom, ahogy felugrik az ágyra, mindig purran olyankor egy kicsit. A három kilója a lábfejemre gömbölyödik, a súlya megnyugtat.
Én meg azon gondolkodom, hogy olvasnom kellene valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése