Instán boldog boldogtalan

megosztja, milyen zenéket hallgatott mostanában (éves lista készítéséhez nincs meg korán? Halo, hátra van egy teljes hónap!)

Na mindegy, meghallgattam Liftes öt kedvenc dalát 2023-ból. Még mindig nem műfajom az elektronikus zene.

Ellenben mókás, hogy Zebu mutatott egy új dalt egy új bandától, és persze, hogy azokat, akiket én is pár hete “fedeztem fel”. 

(Edit: telefonról pötyögés javítása - ugyanitt: mi az égnek szedi szét az igekötőt és az igét még mindig? Nem igaz, hogy nem lehet megtanítani az autocorrectnek ezt a dolgot)

Rájöttem, hogy van ez blogom,

amit ugyan nincs időm rendesen írni, s így egy csomó komoly, engem érdeklő napi kérdést és eseményt nem tudok rajta rögzíteni, csak zavaros regényrészleteket és bugyuta eszmefuttatásokat, ennek ellenére is olvassa vagy öt ember, és most ennek az ötnek érdekelne a véleménye a következőről.

Lujza októberi születésű, így nem vonatkozik rá a 3 éves kori kötelező beóvodázás. Ugyanakkor, ha szeretnénk, vihetjük. A dilemma a következő:

- szeretnénk, ha Lujza évvesztes lenne (azaz később az iskolában a legidősebbek között lenne, s nem ő lenne a legkisebb”.

Node! Hol “ismételjen” évet? 

1) maradjon a bölcsiben még egy évet 

2) ovi kiscsoportban 

3) ovi nagy csoportban 

Bölcsi melletti érvek es ellenérvek 

+ Szeretjük, ismerjük, meg vagyunk vele elégedve 

- Jövőre csecsemős lesz a csoport, más nevelőkhöz kerülne, rosszabb esetben maradna a 10 hónapos babákkal. 

- Nem marad rajta kívül más, mindenkit visznek oviba, a többi szeptemberi-októberi gyereket is. 

+ mivel még nem egymással, csak egymás mellett játszanak, nincs erős kötődés a gyerekek között, könnyebben elfogadja, ha a kis barátai mind mennek oviba, míg ugyanez nagy csoportosként (szerintem) rosszabb.

Ovi melletti érvek es ellenérvek 

- Magas csoportlétszám (28 fő vs 6-12 fő)

+ Az “idősebb” gyerekek húznák felfelé (beszédkészség, szobatisztaság stb), lenne elég kihívás, nem unatkozna. 

- Félek, hogy akkor már nem lenne olyan egyszerű “elintézni”, hogy ismételjen 

- Nagyobb törés lenne neki a kis barátait elveszteni 

Reggeli rant, hogy kiadjam magamból

. 

Egyik régi PhD-s társammal összefutottam egy amúgy is zsúfolt üzletben a minap, s leálltunk beszélgetni. Namármost (sic!). Nekem eleve stresszhelyzet a vásárlás, nézelődés, de ez az én nyomorom, küzdök, birkózok vele, néha egész jól elboldogulok. Viszont az az érzés, hogy útban vagyok, az számomra nagyon (a kelleténél jobban) nyomasztó érzés. Rühellem, ha kerülgetni kell engem, vagy ha azt érzem, feltartok valakit. Ami fura volt, hogy exkolléganő teljesen rálazult a beszélgetésbe, totál nem érdekelte, mi van körülötte, én szóltam neki vagy háromszor, hogy lépjünk már arrébb. Az egészséges viselkedés szerintem a kettő között lenne, legalábbis az tuti nem normális, hogy lever a víz ilyen szituációkban. 

Ezt a pár napja keletkezett emléket egyébként az juttatta az eszembe, hogy most a munkába menet láttam egy csajt a villamoson, aki a világ legtermészetesebb módján állt be az ajtóba úgy, hogy se jobbról, se balról ne lehessen megkerülni, s láthatóan nem zavarta, hogy nem tudnak fel-leszállni tőle. Ezeknek az embereknek nincs semmi kontrollja a környezetükre vonatkozóan? Lehet az meg a másik véglet, hogy én meg tudom, hogy a néni, aki ott ül nem messze, a következő megállóban le fog szállni. De annyira könnyű minimális  nonverbális jelből leolvasni ezeket, elképesztő számomra, hogy más körül se néz, és nem, szerintem ez sem normális, mert az ember társas lény. 

"Bódó!", állapítaná meg Lujza,

ezt a sok dolgot látva. Mostanában kicsit valóban bordó-piros túltengésem van, annak ellenére, hogy nem kifejezetten szeretem ezt a színt, s nem is illik hozzám: se a külsőmhöz, se a személyiségemhez. De amikor pénztárcát vettem, nem volt szimpatikus kiosztása, csak ennek a meggypirosnak. Mikor sürgősen el kellett költeni a ruhapénzt, csak ez a mélybordó nadrág volt jó rám - bocsi, a képen nem látszik annyira, mint ahogyan a koncepciót kitaláltam. Mikor meg a kinyiffant telefonom helyett tegnap újat kellett venni, csak ilyen színű volt. Nincs ugyan a képen, de bordó még a sálam is, azt ajándékba kaptam Pierréktől, meg bordó a sapkám (na, az mondjuk tetszett). Az italom színe is szándékos: "immun iron", írja a doboz, én meg remélem, a szervezetem is acélos lesz tőle: a bölcsőde nagy része beteg, Lujza tartja a frontot a többi kemény(tök)maggal. 

A piszkozatok között volt, miszerint:

Elkezdtem olvasni a Zöldlámpát Mettyú Megkenegetitől*. Van benne pár aranyos anekdotikus történet, de nem vagyok tőle elájulva. Nekem ez az "anyám a késsel kergeti a konyhában az apámat, aztán a konyhában szexeltek, ők így szerették egymást" nem annyira jön be. Vagy én nem nagyon értem, mi lenne ennek a mondanivalója, vagy nem tudom. Ahogyan az "apám kiprovokálta a verekedést, majd ő és a bátyám félholtra verték egymást, aztán onnantól apám felnőtt férfiként kezelte a bátyómat" történetvezetésből sem jutott el az én agyamig, hogy most itt mi a tanulság. Biztos kulturális különbség. (Ez amúgy egy inside joke azoknak, akik olvasták a könyvet.)

*Jó, leszek annyira igényes, hogy ránézek a borítóra, hogyan írja a nevét, akkor is, ha otthon Zebulonnal tényleg Megkenegetiként hivatkozunk rá: Matthew McConaughey

Amúgy azóta befejeztem, a véleményem nem változott: volt benne néhány kifejezetten jó anekdota, tanulság, poén, jó világszemlélet, de azért ez klasszikus konyha-filozófia volt. Ennek ellenére nem bántam meg, kellően megható, kellően vicces, kellően könnyed volt. Pláne ahhoz, hogy este tízkor agyilag zokni módon olvassak. 

Hm... hmmm!... Hmm?... Hmmmm!!!!

Kábé ilyen hangokat adtam ki blogolvasás közben, Zebulon meg annyit látott, hogy laptop az ölemben, jött is egyből a megjegyzés:

- Ilyen jó a regényed? 

Magam is megleptem, mekkorát nevettem ezen, mert bár a lelkiállapotom az olvasottak hatására nem volt épp rózsás, de vicces volt elképzelni, hogy a saját írásom értelmezése közben adom ki ezeket a hol kérdésekkel teli, hol megvilágosodott hümmögéseket. Persze Zebu is levágta, hogy nem a saját írásomat olvasom, de azért míg kuncogtam, nyomta tovább a sódert, mintha én beszélnék:

- Hű, micsoda fordulat, erre nem számítottam! Nem is emlékeztem, hogy ilyen jól írok! 

[Zebu nem olvasta egy írásomat se, vagyis "A" regényembe egyszer beleolvasott, de csak ezt a sokatmondó és irodalmi Nobel-díjért ordító párbeszédet - s azt is véletlenül:

"(...)

- Kérsz egy sört?

- Én vagyok a sofőr. 

- Estig kimegy.

- Nem, kösz. Nem játék, főleg ha a húgom is a kocsiban van.

(...)"

Ennek ellenére múltkor azzal húzott, hogy mikor adjuk már ki, és leszünk kőgazdagok. Cute.]

Egy utastársam hátha örült,

vagy legalább magában elmosolyodott a párás üvegre rajzolt rókám okán. 

(Kevés dolgot tudok magabiztosan rajzolni, a róka közéjük tartozik, még Alvin tanított meg rá ezer éve, amikor ő és neje voltak a legjobb “párbarátunk”, és napi szinten találkoztunk.) 

Nem panaszkodás,

de a 3bit mióta 5bit (mármint mióta 5 részes)? És ti hogyan ejtitek ki a nevét? Én sztríbit-nek mondom, kicsit levegősen ejtett t-vel (ami keleti országrészben szocializálódva igen nagy teljesítmény!) Amúgy nem bites-nak kellene lennie? Csehországban gyártják, úgyhogy majdnem mindegy is, csak csokievés közben is hülyeségeken kell agyalnom. (FYI: ez egyik kedvenc csokim.)

Jelentem,

- még nem dőlt ránk a ház. 

- Zebu stabilizálódott valamennyire, többek között azért is, mert kitaláltuk, hogy 

- főzünk együtt hétköznap is (eddig csak hétvégén főztünk), így jobban lekötjük az energiáinkat és nem marad idő beforogni. Lujzával is jobban telik az idő, én se csak tunyulok, és Zebu is tervezhet menüsort és bevásárlólistát. A szorongásos betegségek egyik rákfenéje ugyanis a jövő (mániákus) tervezgetése. Ha van egy közeli és könnyen megvalósítható cél, ami ha mégsem (úgy) teljesül, annak sincs tétje (pl. makaróni helyett rakott krumpli lesz az ebéd), az jó módszer az ezredik vészforgatókönyv túlpörgetése ellen. 

- görcsöl a hasam, s félek, visszakúszik az életembe az endometriózis. Foglaltam időpontot ahhoz a dokihoz, aki 1) endometriózissal műtött (még rezidens volt akkor), s aki 2) az ügyeletes volt, mikor harmadik trimeszter elején epegörcs után másodjára (vagy harmadjára?) mentem vizsgálatra jelezni, hogy valami nem oké, s egyből vágta, hogy ez terhességi epepangás, s nem a magnéziumadagot növelte, hanem elküldött vérvételre, majd megfelelő gyógyszert írt fel, s 3) ő volt akkor is pont bent, mikor Lujza kipottyant. Három a magyar igazság, egy magánrendelős harmincezres rákszűrés meg a ráadás. 

- már csak egy fogorvost kellene leakasztanom, aki rendbe teszi a lassan három éve totálisan elhanyagolt fogaimat. Mármint szoktam fogat mosni, csak tudom, hogy van lyukas fogam, minimum kettő, de Lujza mellett - fogorvos hiányában - lusta voltam nekikerekedni. (A régi fogorvosom, gyerekkori jó barátom elköltözött a fővárba.)

- a telefonom kezdi feldobni a talpát, ami nagy baj, mert most kezdtünk extra spórolásba Zebuval (erről talán majd írok külön), s lenne jobb helye annak a pénznek, amibe egy szifon kerül. Úgyis szifon márkájú telefont veszünk, mert az egész családnak az van, nekem sose volt android telefonom, ugyanis egy gyönyörű Nokia volt az első okostelefonom, amin windows (!) oprendszer volt... Ahhh, de szerettem azt a telefont! Édes, sárga kis Nokiám. 

- Lujzával nagyon jól telt a hétvége, csak kisebb hisztijei voltak (pl1: menni kellett fürödni, pedig még olvasni akart, de már igazából azt se akarta, mert fáradt volt; pl2: a törölközővel együtt tettem fel a pelenkázóra, s nem az apja terítette le a törölközőt a pelenkázóra, s tettem aztán rá Lujzát. Tragédia, kérem. Hívja valaki a gyermekvédelmet! Viccen kívül, kicsit féltünk a hétvégétől, mert a hétköznap esték azért elég harcosak. A bölcsi eléggé leszívja lelkileg, mármint szerintem annyira megkönnyebbül, mikor érte megyek, hogy kijön belőle az egész napi feszkó, s elég sokat nyíg, meg mindenen behisztizik, olyasmiken, mint amiket fent felsoroltam, csak még apróbb dolgokon. Ennek ellenére iszonyat ügyesen beszokott a bölcsibe, önálló, ragozva beszél, énekel, mondókázik. És mikor mondom Zebunak, hogy fáj a hasam, majd Lujza odarohan, s nyújtózkodva elkezdni simogatni a hasam a kis kezével... az fantasztikusan aranyos dolog, s a legjobb görcsoldó. 

Néhány bejegyzést megírtam előre,

mert nyilván számítottam rá, hogy lesznek rohanós napok blogvemberben, de arra azért nem számítottam, hogy azokat se lesz időm posztolni, mert épp esik szét az életem. 

Vagyis csak a házunk, amibe egy éve élünk. A helyzet súlyosságát még nem tudjuk, lehet 1-3 millióval megússzuk. Lehet 10-15 millióval. Lehet költözés lesz a vége (előbb-utóbb az lesz, Zebu utál itt élni.) 

Ja, és hello szorongás! Egyből éreztem Zebun “a szagot”. Újra elkezdte szedni a gyógyszereit, mivel nem bírt aludni, se enni. Dögöljön meg minden rohadt mentális betegség! 

Az elefántcsonttorony büféjében

minden kétszer annyiba kerül, mint két éve, de legalább a felére össze is ment minden adag. Így praktikus módon az ember drágán maradhat éhes. 

Egyre többet és egyre ügyesebben beszél Lujza,

de nyilván nem tisztán. Így aztán kuncoghatok magamban, mikor az apjával Bogyó és Babócásat játszik, s mondogatja neki, hogy "apa cicafiú, apa cicafiú!" (csigafiú)

(Idén) utoljára a halloween-ről, s ezzel tényleg befejeztem,

hogy a ló túlsó oldala meg az, mikor vallásos Facebook csoportban megy a “köszönöm Istenem, hogy megvédtél ettől a bűnös szokástól, azok ott meg faragják a tököt és majd jól elkárhoznak,  bálványimádók! Bezzeg én (a jó keresztény) tudom, hogy csak Te szabadíthatsz meg, az Úrjézuskrisztusnevébenámen!”

Ilyenkor elgondolkozom, hogy kell-e nekem ez. (Mármint ez a fajta vallásosság, nem a hit.)

Még egyszer a Halloween-ről,

csak mert úgy felbosszantottam magam egy bejegyzésen pár nappal ez előtt.

Egy általam instán követett "tartalomkészítő" (jobb híján nevezem így, influenszernek túl értelmes) posztolt egy kb. ötoldalas, lapozós bejegyzést arról, hogy ő személy szerint nem szereti a halloweent. Illetve ezt csak az első oldalon írta le, mert az összes többi slide (vagy mi, nem ismerem a szakszavakat) arról szólt, hogy "jajj, de ezzel senkit se akarok megbántani, meg tök oké, ha te szereted, meg jajj, én csak leírtam, mit érzek." 

Baszki, ne már.

Nem azt írta, hogy aki ünnepli a halloweent, az a pokolra jut, meg idióta, meg dögöljön meg. Csak annyit írt, hogy ő nem szereti. Mégis utána négy "oldalon" keresztül magyarázkodott miatta. 

Baszki, de komolyan. 

A sok túltolt woke-shit ellenére (vagy pont azért?) ott tartunk, hogy nem írhatja le valaki teljesen semleges és tisztelettudó, másokat nem bántó módon az, hogy mit érez (hovatovább: mit gondol!), anélkül, hogy ne tenne hozzá háromszor annyi "apróbetűs megjegyzést"? Sőt, ez nem is apróbetűs, mert majdnem ez a hangsúlyosabb, szemben az eredeti gondolattal. 

Azon már csak csendben felsóhajtok, amikor egy szaktanulmányban, aminek az égegyadta világon SEMMI köze a genderhez és a rasszhoz, leírják a szerzők, hogy ők ciszheteró kaukázusiak. 

I hope you have a great Hallowen holiday,

(sic!) írja nekem a hallgató. 

Nos, engem olyan szinten hagy hidegen a Halloween, hogy csak elképedve nézek ki a fejemből, látva a magyar polgártársaim lelkesedését. Másokat mi mozgat meg benne? Persze én eleve utalok félni, a horror műfajt se csípem, a szellemek, boszorkányok, vámpírok, zombik és vérfarkasok alapvetően szintén nem érdekelnek. Jó, az édesség-gyűjtés részét pont megértem. 

Azt viszont sajnálom, hogy tegnap nem jutottunk el a temetőbe, főleg Lujza miatt. Ez nálunk hagyomány: a november 1-i esti temető-járás, mécsesek gyújtása, pár percre megállva a nagyszülők, dédszülők sírjánál. Már Lujza elég nagy lenne, szerintem érdekelné is. Lassan úgyis ezekről a dolgokról is el kell kezdeni vele beszélgetni, mint a halál. Mármint nyilván nem leültetve, kiselőadást tartva, csak így, hogy elmegyünk a temetőbe. Meg nekem is készülnöm kell a kérdéseire. Hipp-hopp kettő éves lett, így hipp-hopp eljön a nehéz kérdések ideje is. (Szerencsére millió meg egy konyv és podcast áll rendelkezésre, amik segítenek az életkornak megfelelő szintű válasz megfogalmazásában.)

Művel megérkezett az új, bélelt overallja, így esélyes még a hétvége. Akkor már talán nem lesz lezárva a fél város a temető körül, és a tömeg nagy része is lerótta már tiszteletét, de maradt annyi későn kapcsoló/elfoglalt/tömeget kerülő, akik gyújtanak meg pár mécsest (rajtunk kívül). 

Mindeközben egyre többször szorongok azon, hogy anyum és apum mindketten 70+osok. 

Blogvember, vagy mi van,

ami azt jelenti, hogy a kihívásnak megfelelően minden nap írni kellene valamit. Majd meglátjuk. Ha olyan lesz a hónap, mint a ma reggel, akkor máris buktam a kihívást.  

Borzasztó volt a hajnal, Lujza orra dugul, horkol, köhög, de hiába fújja, nem jön semmi. Egy bő órát kínlódtunk, mire szegényke vissza tudott aludni. Reggel meg kelt a szokásos hat előtt, én meg mosott szar voltam (mondjuk azért is, mert Lujza előtt egyszer Kórász is ébresztett, mikor beledugta az orrát a számba). Szóval, ki voltam reggel égve, utalom is magam olyankor, mert egyszerűen nincs idegrendszerem Lujzához és a nyafijaihoz. 

Na mindegy, végül nem lett rakás fos a nap, hanem elmentünk a főnek a terére híres írónős szobrot nézni (meg Salvus vizet venni az ügyeletes gyógyszertárból Lujza új inhalátorába). Délutáni program meg a kerti munka volt: lehullott levelek gyűjtése, Lujza tök cukin segített (és ebéd és ebéd utáni alvás után végre én is jókedvű voltam). Aztán az udvaron játszottunk bölcsiset, ami azt jelenti, hogy Lujza bezárja magát az előkertbe (aka bölcsi) én meg elmegyek dolgozni (kettő méterre arrébb). Lujza elénekli hogy síppal-dobbal-nádihegeduvel, aztán nekem vége a munkaidőnek, o meg kiengedi magát és rohan megölelni. Én ez egymás után ötvenszer. Aztán váratlanul betoppant Pierre és BenEflekt, meg is hívtak magukhoz sütizni, úgyhogy a délután estébe hajló részét egy utcával arrébb töltöttük.

Most megyek zuhanyni, aztán nézünk valami sorát Zebuval. 

Elütésekért bocsi, idővel talán javítom, telorol így megy.