Elolvastam Krusovszky Dénes Levelek nélkül

című regényét. 

Moly adatlap

Amennyi kritikába, véleménybe beleolvastam, elég vegyes volt a fogadtatása. Nekem inkább tetszett, mint sem, de tény, hogy azért is elsősorban pozitív az összbenyomásom, mert a szereplők, a világ, a nyelvezet annyira otthonos számomra (ahogyan az korábbi, Akik már nem leszünk sosem című regényében is), még olyan furcsa felvezető esetében is, mint hogy egy libatelep teljes libaállománya elpusztul, majd váratlanul -- tavasszal! -- lehullanak a fák levelei. Mindezek egy kelet-magyarországi kisvárosban történnek, és cserkészbecsszó, igyekeztem nem belemagyarázni, de bakker, ez is Hajdúnánáson játszódik, mint a másik regénye, csak itt még Hajdúvágásnak sincs átkeresztelve, se sehogyan nevesítve. Persze az otthonosság-érzést ez is erősítette. Az is, hogy a főszereplő nagyjából velem korú (igaz, férfi), középiskolai magyartanár.

Kedvenc idézetek:

"Mindeközben valahol talán még imponált is neki, hogy ez az aszkétaküllemű tiszt azt feltételezi róla, hogy olyan pedagógus, akihez egy megtévedt diákja segítségért fordulhat. Ez a szerencsétlen    Szemán, mibe keveredett, gondolta, és ilyen kevéssel az érettségi előtt. Mindezzel együtt, ha elképzelte, hogy hirtelen odaállna elé a fiú, rögtön összeugrott a gyomra. Hiszen eddig legfeljebb irodalmi művekről beszélgettek egymással, és arról is milyen színvonalon, te édes jó isten, most meg arról kellene győzködnie, hogy ne rontsa el az életét."

Ezen konkrétan felcöccögtem a villamoson:

"Vanekék biztos kiröhögik őket a hátuk mögött. Folyton kiröhögik egymást az emberek, egy nagy hahotázás az egész ország, aztán mégis mindenki olyan búval baszott."

És főleg ez:

"Én csak azt tudom... És ha engem kérdeztél, figyeljél rám, légy szíves. Azt tudom, hogy ez nem így működik. Nem az az élet, hogy hátrafelé lesegetünk, meg sajnáljuk, hogy valami így volt régen, és nem úgy. Nincsenek ilyen hurkok az időben, nem lehet semmit visszacsinálni. Tulajdonképpen visszafelé nézni se lehet, mert egyszerűen nincs ott semmi. Nincs semmi, érted? Csak ez az élet van, hogy most itt ülünk." 

Az tuti, hogy A fiúk országa novelláskötetet is be fogom valamikor szerezni, és mivel Krusovszkynak vannak gyermekverses kötetei, így azokat is.  

Ezt már régen ki akartam rakni ide,

mert időnként rácsodálkozom, hogy milyen tehetséges ez a csávó, bár a zenéi jó részét képtelen vagyok végighallgatni. Ellentmondás? Persze, az. De az is tény, hogy ez egy "éneklős" dal, nem olyan elektronikus izé, amire csak a számat húzom (mert öreg vagyok és sznob).  

Nyilván nem véletlenül, a semmiből ugrott be ez a szívszorító ballada, szóval küldöm mindenkinek, aki szereti, meg annak, aki magára ismer, hogy valószínűleg miatta jutott eszembe. 

[Az első tippem az volt, hogy biztos én kombinálom túl, de a tagnapi bejegyzés egyértelműé tette. Baszki, miket produkál az élet...] 

Pickwick nr 6: Waar kon je jou als kind voor wakker maken?

 Azaz: Mire tudtál felkelni gyerekként?

Volt egy kis zöld vekkerem, csak annyira nevetségesen gagyi óraszerkezete volt, hogy ha beállítottam reggel hatra, akkor este hatkor is csörgött. Nem lehetett felhúzni/kinyomni, szóval beállítani, mikor ébresszen, és mikor ne... Ha elutaztunk, ki kellett venni az elemet, különben napi kétszer egy percen keresztül vertyegett a szomszédok nagy örömére. Ennek ellenére szerettem, mert tök felnőttes volt a saját ébresztő.

Mert persze az első óra, amire kelni szoktam volt, az anyumék klasszikus fehér orex (?) órája volt, no, azt be lehetett állítani normálisan. 

Amúgy csak mellékesen: én inkább koránkelő típus vagyok, jobban bírom, mint sokáig fent lenni, egy időben gyerekként rendszeresen tornáztam is reggel, plusz ugye reggeli-mániás vagyok, szóval nem egyszerűen az van, hogy megéri korán kelni, mert akkor rendesen tudok reggelizni, hanem egyenesen azért kelek fel, hogy reggelizzek. Tényleg nagyon szeretek reggelizni. Reggelizés is life. 

Arra nem emlékszem, mióta kelek a telefonra, gondolom, mióta van ilyen funkció a telefonokon. Most nincs is ébresztőóránk, az enyém hatkor berreg (állandóan némítva vagyok, még az ébresztő/emlékeztető is rezeg csengés helyett), Zebuloné hétkor szól, amúgy totál nem értem, miért akkora van neki beállítva, akkor már rég fent vagyunk. Elalvás ellen? 

Én reggel elaludni nehezen tudnék, fogalmazzunk úgy, hogy eléggé éber alvó vagyok, és mikor Lujza ébredezik, már hallani szoktam, meg hát persze szól is (anyaaaaaa!!!), ha nem talál engem ott a szobájában (elnézést, az ő szóhasználatával: "a mi szobánkban"). Ilyenkor - jellemzően hat előtt - átmegyek, viszem a telefont is, az ágya ("ágyunk") szélére teszem, még összebújunk szundizni, aztán mikor érzi a remegést, már mondja is: "szólt az óra!" (Annyira összekötötte már, hogy a mobiltelefont és az órát keveri is, vagyis nem teljesen érti még a különbséget.)

Még egy cuki gyerekszáj, ha már ez a téma: a mai reggel pont nehezebben indult, óraátállítás, hosszú hétvége, első bölcsis nap mind közrejátszhatott, hogy Lujza nyűgösebben ébredt. Mondta is: "Még lent vagyok!" (= még nem vagyok fent)

A nemzetközi konferenciára való jelentkezés legnehezebb része

 vállalható fényképet találni magamról.

Aranyköpések

Mozgalmas napok-hetek vannak mögöttünk, sok névnap-szülinap, családi banzáj. Hétköznapokon Lujza gyűri a bölcsit, és meg gyűjtöm az aranyköpéseit. Például, mikor a tavasz érkeztét a fürdőszobában rajzó hangyák is finoman jelezték (Zebulon agyérgörcsöt kapott, annyira rá tud pörögni erre a dologra, gyorsan lehangyairtózott kívül-belül), no de tehát mikor megjelentek a hangyák, Lujza kijelentette, hogy akkor hívni kell a hangyaszerelőt. (Ősszel volt nálunk szakember.) 

De az is cuki volt, mikor odarongyolt az alvó Kórászhoz, majd visszaszaladt hozzám ezzel: Megcsodáltam, milyen szép! 

Mikor nem akar bölcsibe menni, mindig mondjuk neki, hogy mi se szeretnénk dolgozni, de muszáj, hogy legyen pénzünk, mert abból tudunk gyümölcspürét meg zabszeletet venni (legmeggyőzőbb érv evör!) Meg is maradt ez neki, mert mikor legutóbb elővettem a vasalódeszkát egy "na, most vasalok" felkiáltással (a felkiáltás Zebulonnak szólt, hogy addig kösse le Lujzát), visszakérdezett az édes kislányhangján: Hogy legyen pénzünk? (Valid lenne, ha szépen vasalnék, de okádék módon vasalok.)

Múltkor meg BenEflektéknél voltunk, megetettük a kutyát, majd Pierre magyarázni kezdte, hogy most már be kell zárni a kutyust a hátsó kertbe, mert aludni fog. Erre Lujza erélyesen rászólt a kutyára: Aludni fogjál! 

De az is haláli volt, mikor szépen kiokfejtte, miszerint: Mikor kisbaba voltam, te kismama voltál, mikor nagy baba voltam, te nagymama voltál. És milyen logikus már!

A sok családi ünneplés hatása lehet, hogy a kisgyermeknevelőnk azzal fogadott minket egyik délután, hogy Lujza hevesen magyarázta, hogy BenEflekt pont a névnapján (mármint a BenEflektén, nem a Lujzáén) lett beteg (így is volt), és határozottan hozzá tette, hogy A MI BenEflektünk! [Itt nyilván a keresztnevét mondta], és verte a kis mellkasát. Amúgy ezt nem tudom, honnan tanulta, de azóta én is láttam, és iszonyat cuki. 

Mondjuk itt elgondolkodtam azon is, hogy aj-aj. És most kicsit komorabb téma jön. 

Lujza számára természetes Ben létezése, mi is természetesen kezeljük. Múltkorában például úgy jártunk, hogy a nagyszülői házba mi vittük Pierre-t (Lujza odáig volt, végig csicsergett neki az autóban), haza viszont már Ben hozta, amit Lujza óriási hisztivel "vett tudomásul". Végül akkor nyugodott meg, mikor elmagyaráztuk neki, hogy azért Ben vitte haza Pierre-t, mert ők egy család. Ezt elfogadta, logikus is volt neki, meg hát az igazság is ez. Volt már, hogy máskor is szóba jött, Zebu is magyarázta már neki, hogy Pierre párja Ben, mert Lujza pont erről kérdezgette. (Hogy értsétek: nem fullba nyomjuk a woke LMBTQ propagandát a gyereknek, de nyilván szóba jön, hazudni meg nem fogunk.)

Csak hát attól félek, hogy az, hogy nálunk az egész családban ez a témakör normálisnak (és normálisan) van kezelve, attól előbb-utóbb (remélem utóbb) úgyis találkozni fog azzal a narratívával is, ami meg elítéli a melegeket. Meg biztosan lesz elszólása is, amit nem tudom, hogyan fognak tudni értelmezni és/vagy lereagálni az óvónők, tanítónők. És olyan gáz, hogy ezen egyáltalán agyalnom kell, de így is azt érzem, hogy egy "túl toleráns" buborékban élünk. Pierrék nyíltan vállalják a kapcsolatukat, nemcsak a család és barátok, de a szomszédok, munkatársak előtt is. (Csak egy példa: Pierre még a munkahelyi LMBTQ csoportba is belépett, kábé azonnal meg is bánta, de még benne van, szörnyülködve szokta mesélni, mi megy a "meetingeken", Zebulon jól körbe is röhögte, ám a lényeg az, hogy egyáltalán van ilyen csoport a munkahelyén. Oké, amerikai multi, de akkor is.) Szóval nyíltan vállalják, és tényleg semmi negatív nem érte őket, de akárhányszor felújítottak, és jöttek szakemberek, ott volt a "félelem", hogy mit fognak reagálni, mikor összeáll a kép. Általában semmit, sőt, van olyan szaki, aki azóta nálunk is járt és mivel tudta a rokoni szálat, őszinte érdeklődéssel kérdezte, hogy "mi van a fiúkkal". Így hát napi szinten az a tapasztalat, hogy az emberek elfogadók. De a kormányzati propaganda - amitől hányni tudnék - azért eléggé ez ellen hat.    

Mindig is bírtam az evangélikusokat. Azért is lehet őket bírni, mert ilyen beszédet mond a püspökük:

„Igen Tisztelt Köztársasági Elnök Úr!

Kedves Zsuzsanna Asszony!

Most, amikor ünnepélyesen hivatalba lép, hogy elfoglalja a legmagasabb állami tisztséget, arra hívom Elnök urat és mindnyájunkat, hogy álmodjunk együtt egy olyan országot és olyan Európát, amely egyre több krisztusi vonást mutat, mert a benne élők nem elvont vallási eszméket hangoztatnak, hitüket nem képmutatóan és másokat kizáró módon élik meg, hanem hitelesen követik a megfeszített és feltámadott Názáreti Jézust.

Álmodjunk együtt egy olyan országot, amelyben béke és egyetértés uralkodik. Ahol nagyvonalú a kormány és méltányos az ellenzék. Ahol nem szakadnak ketté családok és baráti társaságok csak azért, mert különböző pártokat támogatnak.

Ahol romák és nem romák együtt tudnak élni, egyik ember nem kell, hogy féljen a másiktól.

Ahol a mélyszegénységben élők felemelésén fáradoznak azok, akiknek több adatott.

Ahol ugyanazért a munkáért ugyanazt a bért kapja férfi és nő.

Ahol különbséget tudnak tenni menekültek és bevándorlók között.

Álmodjunk együtt olyan közösségeket, amelyek kiállnak a szegények és a peremre szorítottak mellett.

Egy olyan országot, amelyben nem számít érdemnek az adócsalás és az ügyeskedés.

Álmodjunk együtt egy olyan Kárpát-​medencét, ahol egymás iránti tisztelettel élnek a népek, és a kisebbségek jogai érvényesülnek határon innen és határon túl.

Ahol védelmet kapnak a családok és mindazok, akik a szeretet összetartó erejét másként éli meg

Ahol az egyházakat sem túlszeretni, sem diszkriminálni nem akarják.

Ahol nem a trón és az oltár rossz emlékű szövetsége, hanem egyenlő felek párbeszéde és együttműködése valósul meg.

Ahol rangkórság helyett a hivatástudat, uralkodási vágy helyett a szolgálat érvényesül. Ahol természetes értéknek számít a szolidaritás és az önfeláldozás. 

Istennek is van álma. Hogy lesüllyednek a hegyek és felemelkednek a völgyek annak érdekében, hogy Isten az emberhez és ember az emberhez megérkezzen. Isten álma, hogy nép a népre kardot nem emel, fegyverkezést többé nem tanul, és hogy ne beszéljünk szent háborúról, csak szent békéről.

Azért imádkozom, hiszem, sokakkal együtt, hogy Köztársasági elnök úr nehéz hivatala ellátása közben sem szűnjön meg Isten álmát álmodni és az emberek javára cselekedni a köz szolgálatában.

Erre kérek most áldást. Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, őrizze meg szívedet és gondolataidat a Krisztus Jézusban.”

forrás: evangelikus.hu

Pickwick: wat is jouw lievelingsbloem?

 Azaz: Mi a kedvenc virágod?

Nem vagyok különösebben virágos (kedvemben), de alapvetően az apró szirmú növényeket preferálom. A korall-virág nagy kedvencem: egyszerű, bájos. Pont ilyet kapott Lujza is nőnapra az apjától, amit így reagált le: 

"Nőnapom van!"

És íme:

Na, szóval olvasás.

Mindig csodálkoztam, mások hogyan bírnak tömegközlekedési eszközön olvasni, persze ehhez tudni kell, hogy jogsiszerzésig mindig émelygéssel küzdöttem a buszon. (Villamoson, vonaton nem, trolira eleve ritkán szálltam, metrón meg kisebb bajom is nagyobb annál, hogy hányjak.) 

De mikor a hetekben azon lamentáltam, hogy egyszerűen nincs szabad időm olvasni, mert este fáradtan már hulla vagyok, akkor rájöttem, hogy nagyjából összesen 1,5-2 óra megy el munkába, majd hazafelé út közben a semmivel, amikor jobb híján (felnőtt)zenét szoktam hallgatni, s persze az is jó, de lehetne akár még értelmesebben kitölteni az utazási időt. Például olvasással. Ezért kipróbáltam. És működik! Nagyon meglepődtem rajta, mert rend szerint csendben szeretek olvasni, de nem zavar a zaj, nem leszek rosszul, sőt, kifejezetten szeretek menetnek háttal ülni. De állva se okoz gondot az olvasás, mivel magasról téve a nőiességre hátizsákkal nyomulok, így van kettő szabad kezem. (Hátizsák nélkül kettő táskám lenne: egy 3 kilós laptoptáska, meg egy közepes méretű hadiridikül a sok "ki tudja, mikor lesz rá szükség" lim-lomnak, plusz még ha abba nem fér el a kaját, akkor az még megint külön szatyorban.) Szóval egy kézzel kapaszkodok, másikkal könyvet fogom, ha nincs ülőhely. 

Nyilván a 1-5-2 órát nem olvasom végig, de ha már a villamosút 25-30 perce szabad, az napi 50-60 perc olvasást jelent!

Nem csoda, hogy gyorsan végig rágtam magam Saramago csodálatos, frissítő és humoros regényén (Az elefánt vándorútja), majd a könyvtárból hasraütés-szerűen kikölcsönzött Ishiguro könyvön is (Ne engedj el...). Utóbbi is tetszett, bár erősen csodálkozom, hogy Nobelt kapott érte, mert pont Saramago után olvasva azért irodalmi értékét tekintve jóval alacsonyabb liga. Jó, mondjuk José barátunk is Nobel-díjas, igaz nem Salamon története miatt, de mindegy is. Ishiguro alapötlete nagyon jó, és erkölcsi-etikai szempontokból sokkal izgalmasabb, mint az ormányos útja a portugál királyi udvarból Bécsig. Utóbbi inkább egy történelmi-kulturális utazás volt, a Ne engedj el... meg egy lassan kinyíló, inkább tudományos (s kevésbé fantasztikus) bemutatása három fiatal életének, akik egyetlen egy célból jöttek a világra, ami egyben a végzetük is. Amit próbálok kinyögni: a történet és a mondanivaló Ighiguro esetében érdekfeszítőbb, de Saramago szebben ír. Olyan szépen, hogy a "semmi" is baromi érdekes lesz a tollából (klaviatúrájából? irógépéből?). 

Most nagyon lelkes vagyok, hogy végre lett időm olvasni, úgyhogy a könyvtárból is biztosan többet fogok kölcsönözni. Musso például nagyon böki a csőröm, mert a csapból is ő folyik, szóval majd kinézek egy kötetet tőle is. S persze a decemberben írt listámról is igyekszem minél több "vállalást" kipipálni. 

Sok sorozatot néztünk esténként, így az olvasás elmaradt, de erre is van megoldásom, erről majd másik bejegyzésben.

A sorozatokról röviden:

Yellowjackets - két évadot néztünk meg, hát, jobban is el lehetett volna tölteni azt az időt. A fő bajom, hogy két idősíkban zajlanak az események, a múlt egy túlélő dráma (hó társadalma stílusban: megfagyunk, éhen halunk, egymást esszük), a jelen meg egy idegesítően vicceskedő komédia. Azon kellene például nevetni, hogy megöltek valakit (ha jól számolom három embert is amúgy).

Fellow travellers - ezt egyedül néztem. Zebulonnal szerettem volna, de az első rész explicit (homo)szexuális tartalma miatt nem erőltetem, őt sem érdekelte túlzottan. Elég keveset tudtam az 1950-70 közötti amerikai politikáról, szóval érdekes volt. (Hű, mekkora álszentség! Persze, a politika miatt néztem. Nem Matt Boomer meg Jonathan Bailey miatt.) Nagyon szép érdekes szerelmi történet volt, szívfacsaró, szomorú, felzaklató.

Foundation - ezt végül elkaszáltuk a második évad első része után. Hiába Lee Pace (aki amúgy nagyon jól játszott és az ő történetrésze miatt néztük addig, ameddig), az “akciójelenetek” idegesítők, a két női vezető karakter érdektelenné válik (pedig jól indultak). Lee Pace karaktere amúgy a galaxis (univerzum?) császára, és az utódlást úgy oldja meg, hogy klónozza önmagát. Állandóan három klón létezik: egy gyermek, egy középkorú és egy idős, a középsőé a döntési jogkör, a fiatal betanul, az idős tanácsot ad. És persze felvetődnek kérdések: mi van, ha hiba csúszik a klónozásba, és módosul a génállomány, vagy mi van, ha az egyik klón gyermeket szeretne és/vagy politikai indíttatásból szükség lesz rá. Pont egy ilyen résznél hagytuk abba, az aktuális középgeneráció házasodni készül, no nem szerelemből, hanem politikai érdekből. Az is mókás, mikor kiderül, hogy minden császárnak van egy béta verziója, akit a "fagyasztóból" elő lehet kapni egy kis upgrade-re, ha beüt a gigszer és kinyiffan az aktuális klón.  

Poker Face - egy vicces-nyomozós sorozat egy csajról, aki tudja, ha valaki hazudik (csak a tényt, hogy hazudik, azt nem, hogy miért). Fekete komédia, de itt nem idegesítő, mert kezdetektől ilyen a hangulata. De túlzottan nem rántott be minket, öt rész elég volt belőle, az epizódok felépítése túl sablonos lett egy idő után.

Silo - végre! Végre! Egy normális sci-fi sorozat! Egy föld alatti városról szól, s a kiindulópont az, hogy nem tudjak, ki építette és  mikor  a silót, és azt sem, mi történt odakint, vagy hogy mikor mehetnek ki újra, de az tuti, hogy “nem ma” - ez egy visszatérő szöveg. Tetszett, hogy kimondják a lakosok számát: 10.000 fő, ugyanis sokszor zavar, hogy nem tudom elképzelni az utópia méreteit, jó, hogy ez itt ki van találva. Persze vertikális kasztrendszer van itt is: fent a vezetők, középosztály, alul a munkások. Van amúgy némi társadalmi mobilitás, de ritka. Gyereket csak az engedélyt kapott párok vállalhatnak, s csak egy évük van összehozni a babát, ha nem sikerült, kötelező visszahelyezni a fogamzásgátlót. A történet is ezzel kezdődik: a seriff és neje nőgyógyásznál vannak, indul a visszaszámlálás… Jók a karakterek, jó ütemben vannak bevezetve, vannak fordulatok, rejtélyek. Várjuk a követező évadot.

Fekete madár - börtönös-beépülős-sorozatgyilkosos minisorozat. Mondjuk nem ajánlom leánygyermekek szüleinek, azért én is máshogy néztem, mint ahogy Lujza előtt néztem volna. A főszereplőnk egy egykori amerikai focista, aki sportkarrierje után sikeres drogbizniszbe kezd, de a hatóság lekapcsolja, 15 évre börtönbe vágják. Persze a büntit lerövidítheti, ha beépül egy szigorított börtönbe és kiszedi a szabadulásához szükséges fellebbezését jó esélyekkel író sorozatgyilkostól, hogy hova temette el az áldozatokat. A színészek itt is baromi jók, a szociopata faszfejet alakító színésszel nem szívesen maradnék egy szobába úgy se, hogy a werkfotók alapján arany szíve van.  

Ted Lasso - hat rész után kaszáltuk, mert Zebu szerint bugyuta. Amúgy 30 perces részek vannak, vicces kis sorozat egy amerikai örök optimista férfiról (ő Ted Lasso), akit felkér egy brit focicsapat edzőnek. Kulturális különbségek, brit humor, végletekig sztereotip karakterek (egoista focista, kiöregedő, morcos csapatkapitány, hallgatag másodedző, keménynek és gonosznak tűnő tulajdonosnő, tehetséges lányfocista, vicces indiai). A humora néha tényleg fárasztó, de mondjuk a Fekete madár után nekem jól esett Ted Lasso kedvessége. 

For All Mankind - alternatív valóságos sorozat, ahol a szovjetek érnek előbb a Holdra. Baromi igényes, kiváló színészekkel (Joel Kinnamant továbbra is nagyon bírom), remek jelmezekkel, ügyesen mixelve a valódi eseményeket és a fikciót, tényleg csak jót tudok mondani a sorozatról. De két rész után rá kellett jönnünk, hogy ez minket nem érdekel. (Pedig tudjuk Zebuval, hogy most kezdődne a sorozat lényege: a második rész végén ugyanis a szovjetek újabb embere landolt sikeresen a holdon: egy nő. Nyilván az USA-nak is tennie kell valamit ez ügyben. :)) Négy évada van, tíz éves ugrásokkal az idősíkon (az első évad 1970-es évek), szóval lehet egyszer még vissza fogunk térni hozzá. 

Minden szakítás szar,

bármennyire békésen ment az elválás, vagy bármennyire az egyén döntött a különválás mellett (és nem őt "dobták"), akkor is nehéz. Pedig az a legjobb forgatókönyv, ennél csak keményebb menetek vannak. 

Bárhogyan is történt, remélem, jól vagy (jobban leszel).