No, hazaértünk a lakodalmi uzsonnából,

ami végül ebéd lett és ahol tényleg nem volt alkohol, nem is hiányzott. Volt helyette rizs, merthogy Ben (Eflekt) kifőzött egy teljes kilós csomagot. Tizenegyen voltunk. Egy hétig rizst fognak enni, cukik. 

Összességében jó volt a hangulat. Pedig Pierre beszaratott minket, hogy a Nővér meg a Nagymama nagyon hirtelen természetűek, szóval vigyázzunk arra, mit mondunk. Amúgy nem volt velük baj, Ben tesója is jófej volt. Férjet, gyereket persze nem hozott, de legalább eljött és normális volt, Öcsivel szemben is. A Nagymama meg kifejezetten szórakoztató jelenség.

Ben-Anya meg kezdetektől imádja Pierre-t, most is írt egy kis üzenetet kettejüknek, fel is olvasta mindenki előtt, tele jókívánsággal, Ben majd' elsírta magát (cukiiii). Ben-Anya és Pierre-Anya eddig is szerveztek már közös programot, szóval ők persze, hogy jól kijöttek. Az igazán mókás a két nagymama egymásra találása volt.

Zebulon hozta a formáját, kis mókamiki.  

Amúgy tök büszke vagyok magamra, mert az evészet és az evészet utáni közös beszélgetős program alatt legalább öt teljes mondatot én is elmondtam, volt köztük vicces is.  

"Ha megszólalnál, kiderülne, hogy érdekes személyiség vagy" foglalta össze Zebulon hazafelé az autóban a nap egyik tanulságát.  

A nap másik tanulsága az, hogy bár D. számomra sokszor egy túl nagyra nőtt falunak tűnik, mégis nagyváros a környező településekhez képest, és ez az emberek attitűdjében nagyon megmutatkozik. Az, hogy mindenki állandóan azzal van elfoglalva, hogy mit csinál a szomszéd, a rokon, a munkatárs stb. és a saját cselekvését is az határozza meg, hogy vajon mit fog gondolni a szomszéd, a rokon, a munkatárs, azért elég gáz... És klasszikus kisvárosi-falusi jellegzetesség. Szeretem a "nagyváros" által biztosított arctalanságot. 

A harmadik tanulság viszont az, hogy persze mi, "nagyvárosiak" ugyanúgy ítélkezünk. Csak mi nem mondjuk ki hangosan. 

Jó látni

 a neved a bemásolta szó mögött. 

Out of the home office

Mennyit tud alakítani egy magassarkú! Tök hosszúk a combjaim. 

Az elefántcsonttoronyban meg elkezdtek fűteni, így most meleg van és égett porszag.

Pablo valahogy így néz ki,

mint Louis Hofmann. Igen, ez a típus az egyik gyengém. Vöröses haj, szép arccsont...  

^^

 

 

Ben Eflekt,

így fogom hívni itt Pierre (Öcsi) férjét. Régóta gondolkodtam egy jó blognéven, semmi értelmes nem jutott eszembe. Pedig ez annyira adta volna magát! Zebulontól állapította meg még ezer éve, mikor Öcsi bemutatta nekünk, hogy úgy néz ki, mint Ben Eflekt (sic!).

kép forrása, a képen Ben Affleck

  

Néha hülyülünk is ezzel. No, szóval, Ben és Öcsi most hétvégén fogják tartani a bejegyzési uzsonnájukat (aka lagzi), jön mindkét oldalról a szűk család. A két nagyi, szülők, tesók. 

És kicsit félek, hogy nehogy seggarc legyek. A nővérével. Aki a szertartás hírére és az örökbefogadási tervekre úgy reagált, hogy "azt hittem, a négy fal között marad". Aki nem engedi, hogy ha Ben megy hozzájuk látogatóba, vigye magával Öcsit. Mert a gyerekek... 

Kíváncsi vagyok, az uzsonnára hozza-e férjet és a gyerekeket. Arra tippelek, hogy nem. Pedig Ben unokahúgával (ovis) szívesen lepacsiznék. 

Mesélte Ben, hogy múltkorában, mikor egyszer köszönt el tőle, megkérdezte a kiscsaj, hogy haza megy-e, mondta Ben, hogy igen. "Pierrehez?" kérdezte, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Mert a gyerekek nem hülyék. 

Azt meg Pierre mesélte, hogy mikor múltkor mégis összefutottak úgy, hogy a gyerekek is ott voltak, a kiscsaj hozzá külön odament elköszönni. Nagy faghag lesz, ha felnő. Máris imádom. Anyját kevésbé.    

De bunkó sem akarok vele lenni. Nem tudom, milyen egy kisvárosban felnőni, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol melegnek lenni mást jelent. De azért elgondolkodtató, hogy az anyja elfogadja, a nagymamája elfogadja... 

Mindegy, nem leszek vele bunkó úgysem. Mert azzal Bent is bántom, őt meg nem akarom. Ezért nem mondta ki Zebulon se a vasárnapi ebédnél, amire gondolt, mikor a fiúk a nagy port kavart mesekönyvről újságolták, hogy megrendelték maguknak ők is. Hogy a nővérének sem ártana egy példány.     

Jó lenne kikérni Saint-Exupéry véleményét arról a kérdésről,

hogy ki a felelős azért rókáért, aki nem szándékosan lett megszelídítve.  

Kapcsolódó hír

(Utánanéztem az idézetnek, rosszul emlékeztem gyerekkoromból, mert a megszelídítés a rózsára vonatkozott, épp a róka tanítja erre a kisherceget. Nem baj, én akkor sem rózsaszál vagyok, hanem egy kis róka, aki a kert hátuljában talált ételre azt hitte, neki tették ki, pedig Cili cicának, és így véletlenül odaszokott. Megszelídítődött.)

Oké, ma már többször nem nézem meg,

hogy van-e kint magyarázat, úgyis tudom (sejtem, képzelem) az okát. És úgyis minden nap ugyanúgy fogok reggel-este ránézni, hogy van-e (új) poszt. 

Örülnék neki, ha lenne, de még jobban örülnék, ha végre boldog, kiegyensúlyozott bejegyzések születnének egy boldog, kiegyensúlyozott embertől. Ahhoz meg idő kell. (És kevesebb alkohol, no, de nem az én dolgom anyáskodni egy felnőtt ember felett, amúgy is van sajátja.)

Mindenesetre a pozitív gondolatok távküldése beindult. :)

Két hétig alig volt valami munka,

már-már kínos volt a gép előtt ülni, meg írni a hét vége felé a státuszjelentést a semmiről. Erre persze most ránk szakad az ég, meg fogunk pukkadni Kolléganővel. Nem baj, szeretem a munkám, szeretem a szakmám, ezért tanultam, erre születtem. Majd ezt mondogatom Kolléganőnek is holnap, amikor megmutatom neki azt a káoszt, amivel ma szembesültem, és amit nekünk szépen ki kell simogatnunk - rövid határidővel. 

Máténak

neveztem el az egyik szereplőmet, de sokat gondolkodom rajta, hogy át kellene keresztelni, mert semmi mátés nincs benne. 

De van! Az, hogy imádja a gyerekeit. Lehet ez pont elég. 

Az új regényt amúgy is direkt úgy kezdtem el írni, hogy ne legyen Hozzá köze, aztán persze mindig azon kapom magam, hogy ott rejtőzik egyik-másik karakterben. Szépen szétosztva. Így ezzel a történettel hátha nem akadok meg, mint az előzővel. 

Tegnap olvastam egy msn-beszélgetésünket 2006-ból. Szelektív az emlékezet, nekem az teljesen kiesett, hogy wéem kinyenyerészte tőlem a kézirat elejét. Egy fényképet kértem tőle cserébe. Lezajlott a vásár, a képét azóta is féltve őrzöm, megígértem neki, hogy nem mutatom meg senkinek, Zebu nem is látta, nem is örülne neki, ha látná. Mert a hülyéje persze, hogy félmeztelen képet küldött magáról. A történetem tetszett neki, erre sem emlékeztem, kérte a folytatást. Mást is kért, boldog befejezést. Azt is megígértem, aztán nem tartottam be, mert egy idő után nem tudtam tovább írni. Zavart, hogy nagyrészt az életét kopizom. Kopizom. Kopi. 

Direkt jó, hogy az újban a Karakter Máté nem wéemes, csak az apaság szempontjából. És bár kicsit csalás, mert ez már egy új történet, nem az, aminek az elejét ő is olvasta, és amire az ígéretet tettem. De a boldogságot megkapja tőlem. Kopizás nélkül, mégis Kopistul. És nem csak névnapra. 

  

Nem szeretek vásárolni,

ruhát különösen nem. Pedig konfekcióméretem van, szóval viszonylag hamar megtalálom, amit szeretnék. No, mindegy, nem az én világom a plázázás meg shoppingolás. 

De néha fel kell frissíteni a ruhatárat és ez a blogra is igaz. Ezért az új külső. A csodálatos Jordi Labandát a szintén elképesztő Pascal Campionra cseréltem, mindketten kiváló illusztrátorok, de az a Jordi-féle lilát már untam. (Amúgy is a kielégítetlenség színe. Állítólag) Próbáltam valami komolyabbat, kevésbé csajosat választani (ezért a szürke kockás háttér), de szembe jött a Pascal kép a fekete macskával. Túl cuki volt. Emlékeztet a Kórászra, B.-re. 

Most egy darabig ez lesz, ha túlságosan idegen marad, akkor keresek mást. A kék szín még furcsa, de ez passzolt. Egyelőre ez is marad.