Naszóval, Lujza hajlamos nekimenni dolgoknak,

amivel sokáig úgy voltam, hogy jajjj, hát két éves... jajj, hát három éves.... jajj, hát négy éves. De azért mégis bosszantott mindig is. Csak ugye referencia híján nem tudtam eldönteni, mennyire életkori dolog vagy mennyire baj. Bölcsibe-oviba senki se jelezte, hogy ezzel gond lenne.

Aztán szembejött egy rövid gyereknevelős videó valamely'k platformon, hogy a hasonló helyzetek jelenthetnek akár ADHD tünetet is. 

No, mondom, király, mi a franc az az ADHD?! Körülöttem a kollégák gyakran puffogtatnak ilyen szavakat, hogy SNI, meg auti, meg BTMN, meg hasonlók, de az én területeimtől annyira, de annyira távol állnak ezek a témák, hogy az alapdolgoknak is utána kellett néznem. 

Szóval, irány a Google, néhány szakmai oldalt találtam, köztük kis tájékoztatófüzeteket (ingyenesen letölthető pdf-ek), gondoltam, ez elég is lesz indulásnak. Mappába rendeztem későbbi olvasgatás céljából. Annyin már megakadt a szemem ekkor is, hogy idegrendszeri fejlődési zavar, meg genetikai öröklődés. Juppp. 

Aztán persze az algoritmus tette a dolgát és a U2b elkezdte tolni nekem a "12 dolog, ami jelzi, hogy ADHD-s vagy"-típusú videókat, amiket *nyilván* figyelmen kívül hagytam, mert ne akarja már nekem megmondani "a gép", hogy engem mi érdekel. Aztán egyik unalmas pillanatomban megláttam egy videót: "10 jele annak, hogy NEM vagy adhd-s." Na jó, mondtam magamban magamnak, legyen, röhögök majd egy jót biztos. 

Hát, nem röhögtem. Csúsztam egyre lentebb a székben. 

Namármost, röviden-tömören, ezermegegy podcast meghallgatása és 2-3 (szak)könyv olvasása után SEM okés az öndiagnosztizálás. De olyan 95%-ban biztos vagyok benne, hogy adhd-s vagyok. 

Naggggyon durván összeállt sok dolog, leesett pár tantusz, volt buszon sírás, miközben a fülemben a szakértő bácsi beszélt, voltam már elkeseredett, meg dühös, meg most épp egész optimista. 

Napok óta (hetek óta? időérzékelés, mi az?) azon lamentálok, hogy van-e értelme felnőtt diagnosztikának, meg amúgy mire kell az nekem. Éves várólista van és sok pénzbe kerül (állítólag, mindenhol ezt olvasom-hallom), és aztán kapok egy papírt. Minek? Lobogtassam? 

De persze a motiváció mögötte az, mint az adhd-s felnőttek jelentős részének: Lujza. Mármint másoknak persze nem az én gyerekem a motiváció, de nekem nyilván ő. Éppen az örökölhetőség miatt. Ha én az vagyok, és ő is az (ez persze nyilván külön diagnosztikai kör, most még kicsi hozzá), akkor tudjam minél jobban támogatni. 

A másik, ami birizgálja az agyam és a furán működő idegrendszeremet, az, hogy *mi van még*. Mert az adhd szinte sosem jár egyedül, igen barátkozós fajta. És ha van még valami, akkor azt tudjam, pláne ha azt is kezelni kell. Auti szerintem nem vagyok, depresszió hullámokban szokott lenni, nem lepődnék meg rajta, szorongáson szintén nem,  bipolár nem hiszem, de ha igen, akkor derüljön ki időben stb. Amúgy az adhd miatt olyan szempontból nem aggódom, hogy az összes létező életmódbeli technikát alkalmazom, amit segítségül ajánlanak. Az külön mókás volt, mikor kivettem az adhd coach könyvet - sasszeműek kiszúrhatták az éves listámban - és MINDEN egyes dolgot csinálok, amit javasol. Nyilván nem véletlenül vagyok ott ahol, meg végzek olyan munkát, amit, maszkolásban díjnyertes lehetnék, meg van tudattalanul is támogató közegem stb. 

Ja, támogató környezet: amúgy tutitutituti, hogy anyum ÉS könnyen lehet, hogy apum IS adhd-s, nővéremet azóta is figyelgetem. Na, és ez a harmadik oka annak, hogy diagnosztikában gondolkodom, hogy ne csak sejtés legyen, hanem akkor tényként tudjam. 

No, nem is lett olyan hosszú, most így sikerült leírni. Pedig ugye ennek a bejegyzésnek a megírását is hetek óta ha-lo-ga-tom. De már legalább értem, miért. 

Ez volt az egyik első videó, amit meghallgattam, ha érdekel titeket a téma, nagyon jó kis összefoglaló. Igen, ezen bőgtem a buszon.