persze ennek megvan az oka, de tény, hogy eddig nem mertünk nyaralni menni Lujzával. Mikor picike volt, akkor a 10 perces Nyakasfalván belüli autózást is úgy üvöltötte végig, mintha nyúznánk (mondjuk az első öt hónapban az alvást leszámítva mindig így üvöltött szegény), aztán mikor végre tudott már rendesen ülni a gyermekülésben, akkor elkezdte élvezni az utat, tudott nézegetni. Hosszú távra azért továbbra sem merészkedtünk el vele.
De az van, hogy idén három (!!!) éves lesz, mások meg a féléves gyerekkel mennek a Balatonhoz/Korfura stb., úgyhogy rá kellett venni magunkat, hogy kimozduljunk a komfortzónánkból, s elhagyjuk a megyét (Frodó úr!).
Amúgy nyáron egyszer ugye átruccantunk Tirpákfalvára, megtekintettük a jegesmedvét, meg Lujza kedvenceit, a gyémántgalambokat (ne röhögjön senki, létező faj). Mármint ott helyben derült ki, hogy a világ legérdekesebb állatai ezek a szaros-tollas, szürke kis jószágok. Mi a hómackó és a cápa (meg az egész ócenáriárium) miatt vittük a leányt, de ha egyszer ezt bámulta teljesen megbabonázva hosszú percekig, akkor ezt:
Oda egy óra volt az út, végignézelődte, visszaúton aludt, úgyhogy ezen felbátorodva most hétvégén dupláztunk, s C-re mentünk (2 óra autóútnyi idő), az ottani rokonokhoz, mert ezer éve rágják a fülünk, mikor megyünk már. Ideje volt. Péntek délután indultunk, vasárnap délután jöttünk.
És nagyon jól sült el, pont beszéltük Zebulonnal, hogy jobb volt ide menni, mint random nyaralásra hármasban, mert annyi érdekes ember, állat, dolog és élmény érte Lujzát, amit máshogyan nem tudtunk volna prezentálni neki.
Kezdve azzal, hogy újra találkozhatott a legközelebbi gyermekkorú rokonaival, a másod-unokatestvéreivel (5 és 8 évesek), akikkel nem egyszerűen csak játszott, de a két fiú szabályosan összeveszett, hogy ki ülhet Lujza mellett étkezésekkor. Az esti fürdés hármasban a kádban meg hatalmas habos móka volt, két rokonlátogatás között autóban kézen fogva utaztak és így tovább.
Lujza meg - hála az apja rutinszerűen előadott esti meséinek, amiben "Valika" elutazik C-re, és már nem fél B. bácsitól (Zebu nagyhangú mackó nagybátyjától) - valóban nem félt B. bácsitól, sőt, érkezéskor konkrétan akkora csicsergést vágott le neki az útról ("a bölcsiből egyből ide jöttünk, csak felvettük mamát"), hogy mind csak lestünk, utolsó napon még az ölébe is beleült (nem mi erőltettük!) és kacagott.
Látott kutyákat, macskát, birkát, kismotorozott pumpapályán (kölcsönkapott bukósisakban és járgánnyal), felemelték emelődarus kocsival (Zebulonnal csak ötször kaptunk szívrohamot az alatt a kettő perc alatt, bezzeg ő végig vigyorgott, s az első szava a földet éréskor az volt, hogy: "Megint!").
Mindenki ámult, milyen kis nyitott, beszédes, és mennyire jól viselkedik pl. az asztalnál. Tényleg nem volt semmilyen hiszti, és úgy láttam rajta (remélem, valóban így volt), hogy rettenetesen élvezte az egész kalandot, jól szórakozott a rengeteg emberrel, akikkel összefutott. Ha nem tévedek, dédit nem számolva 11 közelebbi-távolabbi rokonnal volt szerencséje találkozni szűk 48 óra alatt.
A vendéglátóink a szokásos módon nagyon jófejek és kedvesek voltak, csak a szokásos módon túlvállalták magukat, így káosz és anarchia uralkodott, mondjuk 15 embert koordinálni, akiknek a napirendje legalább négyféle, az tényleg nem könnyű. Mi kellő rugalmassággal, de ragaszkodtunk Lujza napirendjéhez, főleg a délutáni alváshoz, mert annyira hozzá van szokva, hogy nem bírta volna nyűglődés nélkül az esti programot.
A második gyerek vállalásához nem jött meg a kedvem. A kutyatartáshoz se.
Ha már háziállat: szegény Kórász péntek délben kapott enni, és vasárnap estig éhezett, mert a megbízott etetői (Pierrék) nem bírtak bejutni a házba. Tanulság: a pótkulcsot mindig le kell ellenőrizni + érdemes betanítani-letesztelni az emberi erőforrást is.
Szerencsére ezt a kalandos hétvégét mind túléltük.
Jöhet Korfu!
(Vicceltem.)
