mivel szabadságon voltam az egyik nap. Ennek, mármint a szabadságomnak a sztorija annyi, hogy felkértek egy nap egymás után 3 vizsgára, ami elvitte volna a teljes munkanapom, emiatt a munkahelyemen (aka Cég), szabadnapot vettem ki, hogy tudjak dolgozni a másik "munkahelyemen" (az idézőjel oka az, hogy a munka 90%-áért a kutya se fizet), azaz a Toronyban. Szuper.
Na mindegy, kivettem a szabadnapot, erre a Toronyban rájöttek, hogy mégse terhelnènek le ennyire, elég egy vizsgát vállalnom. Azt végül letudtam reggel, és a rám szakad szabadidőben nem voltam hajlandó dolgozni (nyilván lett volna mit), hanem kitaláltam, hogy én most szórakozni fogok.
Szórakozni a szabadnapomon, bakker, szórakozni akartam, úgyhogy mit néztem meg, na mit? Hát a Mind idegenek vagyunk [All of Us Strangers] című filmet. (Miután észrevettem, hogy elérhető streemingen.)
Már megjelenéskor (2023-ban) kinéztem magamnak. Melankolikus melegfilm, gondoltam, jó lesz, meg hát ugye Andrew Scott a főszereplő, akit a Fleabag és a Black Mirror epizód miatt imádok.
A szórakozás részről csak annyit, hogy a film a következő témákat dolgozza fel: gyermekkori trauma, gyász, magány. Csupa móka és kacagás. Ráadásul naaaaagyon lassú. Szerintem az első fél órában alig szólalnak meg benne eleve, és rohadt nyomasztó atmoszférája van.
Andrew Scott rajongóknak kötelező darab, a párját alakító Paul Mescal szintén nagyon jól alakít, a szülők is zseniálisak (Jamie Bell és Claire Foy).
Szokásos módon SPOILERES folytatás. Akinek felkeltette az érdeklődését a bevezető, ne olvasson tovább, mert cselekményleírás következik.
Szóval van a főszereplőnk, akit Andrew Scott alakít. Korán kiderül, hogy író, és hogy válságban van, amit a monitoron lévő kurzorvillogás jelez, aztán az is kiderül, hogy a szüleiről próbálna írni, akiket tizenpár évesen vesztett el autóbalesetben. Eredetileg ő is az autóban ült volna, végül nem így lett. Így ő él, a sztori idején ráadásul már a negyvenes éveiben jár, de elég nehezen él együtt a szülei halálával, még abszolút nem ért véget a gyászfolyamat. Viszont reméli, segít majd az emlékezés, ezért hogy írni tudjon, korabeli zenéket hallgat, családi fényképeket nézeget, sőt, ellátogat egykori lakóházukba is. No de ezelőtt még kiderül, hogy tökegyedül él egy újépítésű lakóházban. Vagyis nem tökegyedül, mert egy fals tűzjelzés miatt rájön, hogy az egyik alsó szintre beköltözött egy srác. A srácnak is új ez az infó, gyorsan be is csönget főszereplőnkhöz, és igen rövid smalltalk után nyíltan felkínálkozik engyempentyemre, amit főhősünk visszautasít, ennek ellenére a srác még kétségbeesetten próbálkozik, hogy legalább dumáljanak akkor, van piája is (és lenget egy félig teli szakésüveget). Hősünk félénken hárít, ajtó bezár.
Aztán másnap elmegy vonattal a külvárosi szülői házba, sétálgat a környéken, mikor egy jóképű harmincas pasi távolról leinti, hősünk megdelejezetten követi, harmincas csávó még italboltba betér, mikor kijön, közli főhősünkkel, hogy muszáj volt vennie egy üveg italt, alkalomhoz illik... Kettesben mennek tovább, vissza a szülői házig, aztán hamar kiderül ám a turpisság: harmincas csávó főszereplőnk apja, feltűnik az anyja is, úgy terelgetik be az otthonukba, mintha csak elcsatangolt volna a fiuk.
Amúgy ez tök érdekes volt a filmben, hogy egyáltalán nem volt tiszta, hogy ezt milyen szinten képzeli el a főszereplőnk: hallucinál a helyszínen, igazából el se megy, csak a fejében játssza le a jeleneteket, vagy ugye van olyan értelmezés (podcastben hallgattam, hogy az eredeti japán regényben ez konkrétan kiderül), hogy a szülei szellemekként jelennek meg, s úgy lépnek interakcióba a főszereplővel. Én amúgy egy darabig meg voltam róla győződve, hogy a vonattal terápiára megy, és a pszichiáterével elevenítenek fel dolgokat, és ezek a jelenetek ezeknek az üléseknek a kivetülései.
No, szóval egészen érdekes módon kezeli természetesen azt a film, hogy a negyvenes főszereplőnk beszélget a harmincas éveiben járó, teljesen nyolcvanas években ragadt mindsettel rendelkező szüleivel. Baromi érdekes a dinamika, mert van egy szülő-gyerek alá-fölérendeltségi réteg is, de a főszereplőnk már felnőttként (nemcsak fizikailag, hanem felnőtt szerepben is) mesél az életéről. És így például arról - először az anyjának, majd az apjának - hogy meleg. Ezek amúgy igazán szívszorító jelenetek voltak, hiszen nézőként sejtjük, hogy ezek a párbeszédek leginkább a főhősünk fantáziájának szülöttei: hogyan reagált volna az anyja az CO-ra (rosszul), hogyan az apja (egy fokkal jobban, de más szempontból ő is rosszul), milyen bocsánatkérést várt volna el az apjától, amiért az sosem ment be a szobájába, mikor suli után hallotta, hogy a szobájában zokog és így tovább.
A másik történetszál ezekkel a szülői látogatásokkal párhuzamosan bontakozik ki: főhősünk minél jobban fel tudja dolgozni a szülei elvesztését, minél több mindent tud "megbeszélni" velük, úgy nyílik meg egyre jobban a szomszéd srácnak, akit mégis beenged az életébe, a lakásába (és persze az ágyába is). Az intim jelenetek itt is szépek, és nem a félhomályban smárolásokra gondolok (bár megjegyzem, hogy igényesek a konkrét szexjelenetek), hanem az akciók előtti-utáni beszélgetésekre, ahogyan a két férfi feltárja egymás előtt a fájdalmait, magányosságuk különböző formáit, a barátok elvesztését, a családon belüli partvonatra kerülést és így tovább.
Ugye említettem, hogy a film eleje milyen nyomasztó? No, a közepétől ez egyre sűrűsödik, mikor már nem lehet követni, hogy mi a realitás, amin nem segít, hogy főhősünk és ifjú szerelme egy buliban tolnak valami drogot (full nem értek hozzá, szóval ötletem sincs, mit). Szóval ekkor már egészen szétcsúszik minden, képzelet, álom, valóság, idősíkok: főhősünk felébred, azt hisszük, végre minden OK, de kiderül, hogy baromira nem, még ez mindig egy (rém)álom.
Aztán mikor a szomszéd srácot is elviszi egy szülői session-re (és mivel ő nem látja a szülőket, sietve balra eltávozik), már az ősök is jelzik főhősünknek, hogy nem biztos, hogy jót tesz a sok látogatás, ideje lenne végleg búcsúzni és a jelenre koncentrálni inkább. Még elmennek egyet utoljára shakezni, a pincérnő jelzi is, hogy a családi csomag rengeteg italt jelent - és mikorra elkészülnek az üdítők, addigra a főhősünk is szembesül azzal, hogy bizony egyedül ül az asztalnál.
No, gondolta bolond kis lelkem, végre főhősünk lezárta a gyermekkori tragédia feldolgozását, megbékélt, végre az új kapcsolatra tud majd fókuszálni, nem kell többé magányosan élnie. Juhú.
Megy is hősünk, siet szerelméhez, rövid ideje tartó kapcsolatuk során első alkalommal lép a lakásába, hisz előtte mindig főhősünknél találkoztak - s ekkor jön a végső gyomros: a hősünk a fürdőszobában találja meg a halott srácot, aki feltehetően alkoholmérgezésben halhatott meg, legalábbis erre utal az üres szakés üveg. Rémlik, hogy első találkozáskor azt lengette? Igen. Aznap este meg is halt. És az egész kapcsolatuk csak a főhősünk megbomlott (?) elméjében történt meg.
Node, a fürdőszobából kilépve ott a srác szellem képében (?), és teljesen kiakad azon, hogy napok teltek el a halála óta, és senki se találta meg, se a szülei, se a testvére nem kereste, hogy az égben van ez. Főhősünk megnyugtatja, hogy de ő most megtalálta, és már minden rendben lesz. A szellemsrác kéri, hogy ne hagyja magára, s nem is teszi: magához öleli, s csillaggá változnak. (De béna ez így leírva.)
Szóóóóóval, egy jó nagy agymenés volt az egész film, de azért tetszett. Mármint "tetszett", mert nagyon szomorú volt végig, és nyomasztó, mint ahogy azt már kétszer is említettem.
Sokat gondolkoztam, hogy ajánljam-e Pierréknek, eddig nem tettem, nem csak azért, mert régen nem találkoztunk személyesen, hanem mert szerintem nagyon beforgatná őket, különösen BenEflektet, akinek már nem él az apukája (bár még a halála előtt előbújt neki és elfogadta őt). Biztos nagyon sok gondolattal tudnának azonosulni, én minden esetre a film nézése közben elég nehezen vonatkoztattam el a két szerelmes közti párbeszédek hallgatása közben attól, hogy vajon Pierrék is így élnek-e meg bizonyos helyzeteket. Ezért is volt különösen megdöbbentő hallgatni egy podcastet, amiben nem azt mondom, hogy homofóbok voltak a hostok (podcasterek? mi a jó szó rájuk?), de látszott, hogy abszolút nem beszélgettek még két kerek összetett mondatnál többet a homoszexualitásról érintettekkel. De ha rám - aki már beszélt két kerek összetett mondatnál többet a homoszexualitásról érintettekkel - így hatott a film, akkor Pierrékre hogyan hatna?
Még holnap délutánig agyalok ezen, aztán majd lehet mégis szóba hozom. Vagy nem.
