Ajjj, elkövettem valamit,

amit nem nem kellett volna. Nem is értem magam, korábban meg is ígértem magamnak, hogy erre a dologra különösen figyelek. 

A szituáció a következő volt. Egyik reggel kapkodva készültünk, még egy kis sminket fel akartam dobni, Lujza persze ott nyüzsgött a lábam alatt az íróasztalomnál, mivel ott van az asztali tükröm és teljes sminkkészletem*. Lujzát minden érdekli, így az is, hogy mi az eget csinálok. Kérdezte is, mire a következő mondat bírta elhagyni a számat:

- Sminekek, hogy szép legyek. 

Mikor kimondtam, máris megbántam, visszaszívni persze már nem lehetett. Nem, nem gondolom, hogy végleges hibát vétettem, de ezekre a dolgokra nagyon oda kell figyelnem. Ugyanis másnap, szintén a kétperces "sminkrutinom" után Lujza helyeslően bólintott, hogy "anya szép". 

És tudom, hogy az ő kis fejében ez még mást jelent, meg smink nélkül is szépnek lát, mint minden kisgyerek az anyukáját, de nagyon nem szeretném, ha később azt gondolná, hogy ő is olyan dolgoktól lesz szép, mint a smink, vagy a menő ruhák. Persze, lehet értelmesen sminkelni, igen, oda kell figyelni az öltözködésre, jó, ha az embernek van stílusa, és ezek nem ördögtől való dolgok. De egy kislány esetében különösen vékony jég megtalálni a helyes ösvényt, s ezen nem segít a saját kesze-kusza hozzáállásom a nőiességhez. Viszont szeretnék tudatosabb lenni, hogy Lujzának már egészségesebb önképe, önbecsülése és általánosságba véve jobb nőképe legyen. 

* teljes sminkkészlet: 1 db mono szemhéjpúder nude gold árnyalatban; 1 db fekete szemceruza; 1 db - véletlenül vásárolt, de bevált- barna szempillaspirál

Shitcunami round II.

A másik dolog, ami betett Zebu idegrendszerének (és az enyémnek is, csak én Lujza miatt kábé homokba dugtam a fejem és napi szinten nem foglalkoztam a dologgal), szóval az egész történet egy évvel ezelőtt kezdődött azzal, hogy kitaláltuk, hogy a hátsó (Nénike felőli) és az egyik oldalsó szomszéd (Boszorkány) felé csináltatunk egy lemezkerítést. Azt az ocsmány fajtát, tudjátok, ami ápolni ugyan nem ápol, de eltakar. Mondjuk legalább fahatású, hogy az illúziója meglegyen az igényességnek. Gondoltuk, elől majd lesz egyszer igazán szép kerítés, a kertbe jó lesz ez: gyors és relatíve olcsó megoldás. 

Na, hát ebben tévedtünk iciri-picirit. 

Jól indult pedig, szimpatikus volt a kivitelező, írtunk szerződést is. Persze előleget kért anyagköltség címen. Ennek nyilván nem örültünk, de normálisnak tűnt. Kérdeztük, a hideg nem akadály-e, az volt a válasz, hogy nem, amíg nincs tartós eső/hó/fagy. Az első ütem (előző kerítés lerombolása) szépen meg is történt. Aztán következett a beton alap kialakítása. No, itt kezdett döcögni a történet. A maximum három napos meló szépen húzódott, valami sosem volt (ember, alapanyag, autó stb). A legszarabb nem is ez volt, hanem hogy nem tudtuk, aznap jönnek-e dolgozni, vagy sem. Ez december közepe-vége volt. Ott álltunk, a két szomszéd felé nyílt tereppel. Az volt a "szerencse", hogy egyiknek sincs kutyája (harmadik szomszédéknak, Tündéréknek kettő is van). Így is ciki volt az egész helyzet, de különösen kényelmetlen lett volna, ha azért kellett volna megkötve tartania hetekig a kutyáját bárkinek, mert nincs kerítés. No, mindegy. 

Hosszas hasztalan telefonálgatás után Zebu elérte a fickót (az egyik munkásának is megszerezte a számát, tőle is próbált infót szerezni), a gyerek kórházban, az autó lerobbant, a telefon bedöglött stb stb stb. De januárban készen lesz. A tartóoszlopokat el is jöttek berakni. Csak hát még meg kellene venni a lemezt. Újabb előleg. Remek. De még mindig bíztunk benne, kifizettük. 

Sejtitek, ugye?    

A "mázlink", hogy számlát adott róla. Az más kérdés, hogy végül semmire se mentünk vele. Se pénz, se lemez.

Röviden: másik vállalkozó, ha jól emlékszem, február elején befejezte a kerítést. Kettő nap kellett neki hogy a betonkoszorú legvégét befejezze (kijavítsa), a lerakott oszlopokat ellenőrizze (javítsa), a lemezkerítést megvegye, felhegessze. 

Persze Zebu nem akarta hagyni, hogy az előlegünkkel az első számú versenyző lelépjen. Egymillió forintról beszélünk. Ügyvéd, nyomozás, mit lehet tenni. 

Szintén röviden: egy évbe került kideríteni, ki a fickó, minden adatát beszerezni, ami alapján perelhető. Már a behajtási szakaszba jutottunk, mikor mondta az ügyvéd, hogy még alá kell írni egy papírt Zebunak, mert nyilván nincs semmi vagyona a fickónak, ami a behajtás alapján képezhetné. Csak a háza. Ahol a két gyerekével él. 

Elindíttattuk az eljárást. 

Aztán Zebu csak nem bírt aludni. Nem beszéltem neki róla, de engem is nyomasztott a dolog, amúgy kábé ugyanazok jártak a fejünkben:

- az utcára teszünk két kisgyereket

-  nyilván nem kerülnek utcára (most ezt nem részletezem, megoldották volna rokonoknál stb)

- kétségbeesésében az ember idióta dolgokat tud csinálni. mi lesz, ha az a nyomorult:

- megöli magát

- minket kezd fenyegetni, megtámadni stb.

- de basszus, egymillió forintról van szó, aminek rohadtul lenne helye a családi kasszában

- ugyanakkor nem pusztulunk bele a hiányába

- ugyanakkor nem akar az ember balek lenni

- már azok vagyunk, úgyhogy mindegy...

A lényeg: elsősorban Zebu mentális egészsége érdekében és attól való félelemtől, hogy kerítéses barátunk ide jön balhézni ("és mégis hogyan foglak titeket megvédeni?" - kérdezte tőlem Zebu), úgy döntöttünk, visszavonjuk a keresetet vagy mit, leállítjuk a behajtást. Igen, balekok vagyunk, elúszott egymillió, a rohadék biztos röhög a markába. Azért remélem, okoztunk pár álmatlan éjszakát neki (nem valószínű).

Tanulság nincs sok, talán annyi, hogy oké, küzdjön az ember az igazáért, de ne minden áron, meg persze hogy csak több helyről leinformált embert engedjünk be a házunkba. Meg jobb baleknak lenni mint idegösszeroppanást kapni. 

Azóta Zebu alszik, eszik. 

Szóval így jártunk, de nekem Zebu egészsége fontosabb, mint az a kurva egymillió.  

  

Indokolatlanul vidám tartalom,

mert újra átjött a Boszorkány szomszédunk cukker kamasz macskája látogatóba:

Megtekintette az ablakban haldokló virágokat és az ősszel készített falevél-rókákat, majd...

idegállapotba hozta Kórászt. Engem az hozott idegállapotba, hogy mi az égtől ilyen mocskos már megint az ablak. 

(A teraszon lévő macskmaászókát eredetileg kidobásra szántuk, erre másnap Cicó - Lujza nevezte el így - megjelent, s olyan cukin játszott rajta, hogy egyelőre kint hagytuk. Kórász ennek korlátozott mértékben örül, s az ennek alatt elsősorban Cicót értem. Mi meg próbáltunk családilag visszafogott mértékben olvadozni Cicó miatt, nehogy Kórász megsértődjön, de mi cuki már! (Nyilván Kórász a leggyönyörűbb macska a világon, ezt számára is egyértelművé tettem, miután Cicó balra elkódorgott más leánymacskákat csábítgatni.)

Írok már "az ügyekről" is,

egyrészt, hogy értsétek, miért alakult olyan rapszodikusan a blogvember, másrészt maradjon fenn magamnak "dokumentumnak", hogy hetek/hónapok/évek múlva tudjunk azon nevetgélni* Zebulonnal, hogy miken mentünk át. 

Szóval, páran emlékezhettek arra az időszakra, amikor megszületett Lujza, és lehetett olyan 1 hónapos kábé, és kiderült, hogy rettenetesen hasfájós (vagy valami más baja volt, valószínű sosem tudjuk meg), és állandóan ordított. Nem, nem sírt. Ordított, mint akit ölnek. És folyamatosan. Anyum utólag azt mondta, néha már azt hitte, sosem fogja abbahagyni az üvöltést Lujza. Két esetben volt csendben: miközben étkezett és mikor aludt. Aludni viszont csak testkontaktban tudott, azaz mellkason. A család csatasorba állt, váltva jöttek segíteni, hogy míg valaki kisággyá alakul, addig tudjak enni-inni, aludni, hajat mosni, kakilni ésatöbbi. Amúgy frankó kis táblázat is volt, hogy mikor melyik nagymama jön, mikor ugrik be Pierre (úristen, rengeteget jött ő is), mikor nővérem. No, és ugye erre azért is volt szükség, mert Zebu összeomlott. Nem bírta feldolgozni, hogy nem tudunk segíteni Lujzának, mármint csak abban tudunk segíteni neki, hogy ringatjuk, éneklünk, ölelgetjük, de attól még üvölteni fog. Kipróbáltunk ezer egy csodaszert, tornát, diétát, fejési technikát, volt nálunk gyógytornász, szoptatási tanácsadó, vittük gasztroenterológiára, volt hasi ultrahangon. Ezek elsősorban nekünk segítettek, mert úgy éreztük, próbálunk tenni valamit. Végül persze egy dolog segített: az idő. De Zebu rettenetesen nehezen viselte, nagyon keményen előjött a szorongása. Persze számíthattunk volna rá, hiszen az egész betegség anno a munkába állása és összeköltözésünk idején bukott ki, amik szintén jelentős, sok változással és bizonytalansággal járó életesemények voltak. Egy kisbaba érkezése is ilyen élethelyzet, ha nem lett volna ez a kólika-szerű valamicsoda, lehet akkor is előjött volna a szorongás, de így nyilván hamarabb/erősebben jelentkezett minden tünet. 

Aztán a helyzet szépen lassan normalizálódott, Zebu elkezdte újra szedni a gyógyszerét, rendszeresen beszélt a pszichiáterével, egy időre Pierrékhez költözött (addig Pierre meg anyum váltva aludtak este velünk Lujzával), aztán szépen lassan teljes mértékben visszacsordogált az életünkbe (magyarul haza költözött). Rohadt szar időszak volt, de szerintem baromi jól megoldottuk, és tényleg nem lehetünk elég hálásak az egész családnak, ami védőhálóként nyílt ki körülöttünk.     

Aztán Zebu olyan jól lett, hogy idővel a gyógyszert is elhagyta. 

És akkor a mostani szarcunami: 

írom a rövidebbet: megjelentek ősszel a lakásban a hangyák. Zebu megtett mindent, amit lehetett, de teljesen bele volt pusztulva. Nyilván én is felcsesztem az agyam, mikor Lujza ágyán mászott egy példány. Szóval a Zebu elkezdte nézni, hol jönnek be, jó alaposan megvizsgálva a legkisebb hibákat és réseket. Ekkor észrevettünk egy viszonylag nagyobb rést a padló és a falicsempe között a konyha-nappali-folyosó szentháromság területén. Ez az a terület, ahol padlófűtés van. Namármost. A szorongásos betegségek szépsége, hogy egyből a legrosszabb forgatókönyv pereg le az ember szeme előtt. Ezerszer. Újra és újra. Szóval Zebu is meg volt róla győződve, hogy itt a vég, süllyed a ház, szét kell verni mindent, de 1) hol lesz erre pénz 2) hova tesz minket addig, míg minden szét lesz verve 3) az előző tulaj átvert-e minket 4) ha el akarjuk adni a házat valamikor, hogyan fogjuk tudni eladni. És így tovább. Azóta megnézte három szakember (három kicsit különböző területről), plusz Zebu a kollégáival is beszélgetett erről, s kiderült, hogy a padlófűtés esetén normális, hogy a padló-fal találkozásnál nem fuga van, hanem szilikon. A szilikon ennyi idő alatt elkophatott. Pierrék által ajánlott hidegburkolós fickó (ő volt az egyik szaki) vállalja a javítást és egyértelművé tette, hogy nem kell felverni mindent, nem fog fejünkre szakadni a tető (és az előző tulaj se vert át minket). Szóval úgy ahogy, megnyugodott. Aztán elkezdett szarakodni a padlófűtés órája, ami a nyomást mutatja, persze megint jött, hogy szivárog a padlófűtés, mindent fel kell verni stb. De szerencsére csak a túlnyomás cucc (bocsi, nem ismerem a szakszavakat) romlott el, megfelelő szaki (BenEflekt rokona - mi lenne velünk a srácok nélkül?!) kicserélte. Ez a dolog megoldódni látszik: padlófűtés javítva, padló hibáira megbízható szaki felkérte, hangyák még vannak, de valamennyire Zebu is belátta, hogy egy kertes házban nyilván lesznek hangyák. (Én pl nem tudom megítélni, mennyi hangya a normális.)

A szarcunami második hullámáról majd legközelebb. 

*optimista forgatókönyv szerint, hiszen hetek/hónapok/évek múlva minden jobb lesz. Ugye?

Igazán bizalomgerjesztő azt hallgatni a buszmegállóban,

hogyan magyaráz egyik (talán felsőbbéves) kis pilótanövendék a (talán első élő gyakorlatára siető) másiknak a magassági fokokról, s közben csak úgy puffognak a probably-k, a maybe-k és az as far as I know-k. 

Na várjál, várjál, várjál! :)

Ezeket a részeket legalább 4 éve írtam, a részek között évek is eltelnek, és nem, ez nem az a történet, amit múltkor megosztottam, ez az, ami önálló életre kelt. :) Nem, Tejfeles nem cigány, a helyszín meg a "világos" Szabolcs-Szatmár-Bereg. 

Délelőtt lejöttünk a szüleihez, egy kis faluban laknak, két éve van mosógépük. Tejfelnek öt testvére van, ő a legkisebb. A fizetéséből rendszeresen hazaküld. A szülei távolságtartók, de Tejfeles szerint kedvelnek. Ebben közrejátszhat, hogy igencsak dicsértem az apja pálikáját, ami bivalyerős volt, mégis érződött rajta a szilva, és az anyja főztjét, ami tápláló volt és ízes. Átjöttek megnézni a testvérei is, a legidősebb bátyja kézfogása satu volt, de hamar megtaláltuk a közös hangot. (Igen, a focit és az autókat.) Láttam az egyetlen nővére elismerő, csibész mosolyát is, amit Tejfelesszájúm felé küldött. Elfelejtettem már, milyen a család. Nagyon jó. Vagyis: lehet nagyon jó is. Ettől egyszerre érzem magam jól, másrészt rohadt nyomorultul. Tejfel szerencsés, igaz, tudja is. Nagyon büszke a családjára, az összetartásukra, hogy a szegénység – mit szegénység, majdhogynem nyomor – ellenére kemény munkával az összes testvére szakmát szerzett, dolgozik, családot alapított. És ők is büszkék rá. Az egyetlen diplomásra, a kicsire, aki elment szerencsét próbálni, és ki is állta a próbát.

(...)

Tejfel teste mindig megigéz. Ha objektívan nézem, nem nagy szám. De nem tudom objektívan nézni. Vékony, csontos alkata van. Szikár. Több generációnyi földművelő múlt köszön vissza inas karjaiból. Igazi magyar paraszt. Ha nem lenne ellentmondás, azt is hozzátenném: a szó legnemesebb értelmében. Dereka lehetetlenül vékony, hasa lapos, fiús. Ezt ellensúlyozza a férfiasan szőrös lába. Feneke két kis gerezd fokhagyma. Mellkasomon pihenő ujjai hosszúak. Olyan apró hozzám képest. Olyan fiatal. 

Persze nem ez az első, hogy olyan fickóba szeretek bele, aki nem az esetem… Jan, drága Jan, esetlenül sántikáló, hórihorgas holland zsiráfom! Mostanában sokszor eszembe jut, pedig Tejfel nem sokban emlékeztet Rá, sőt. Mégis, mintha távolról figyelne. Vigyázna. Őrködne. Tanítana, ahogy tanított, különösen az utolsó hónapokban. De Jan már nincs, a hamvait is széthordta a szél. Tejfel viszont most van, a hasamra csúszó keze most van. A számra tapadó ajka most van. A széles mosolya most van. S bár ellenérzés is van bennem, meg fogom adni azt, amire vágyik. Jöhet a harmadik.

(...)

Meséltem Baracknak a hétvégéről, ő persze csak egy dolgot szűrt le: a csóró falusi parasztgyerek (nem a szó nemesi értelmében) rám akar csimpaszkodni. Fél óráig szajkózta, Tejfel csak kihasznál, aztán kitettem az irodából. Nem akarok összebalhézni a legközelebbi bizalmasommal. És abban igaza van neki és Mentoromnak is, hogy Tejfel szereti szórni a pénzem. Ruhákat is vettem már neki. Sokat. Cipőt, kabátot, Lewis farmert. Parfümöket. Telefont. Érzéke van a stílusos és drága dolgokhoz, ez a házfelújításkor nyilvánvalóvá vált. Igaz, a felújítás az én ötletem volt, ám meglepődtem, mekkora lelkesedéssel vetette bele magát az egész cécóba. Falszíneket választott, csempét szemlézett, bútorokat rangsorolt, tervezett… Ráhagytam, jó ízlése van, és van miből költeni. A munkásokat is jól kezeli, jobban, mint én. Vicces látni a sok pocakos, szőrös melóst, ahogy szakadnak a röhögéstől, Tejfelesszájúm meg ott áll közöttük, középen, és csak beszél és beszél. Percek alatt eléri, hogy bárki megkedvelje. Nem manipulációval, egyszerűen ilyen. És én pont ezért szeretem. Minden pénzt megér, de hiába mondtam ezt meg Baracknak is, nem érti, csak a száját húzza. 

(...)

A háznál volt a tor, eredetileg nem akartam menni, de Tejfel anyja ragaszkodott hozzá. Egy ideig tébláboltam Tejfel vadidegen rokonai között, aztán dohányzás címszó alatt kilógtam. Hátra mentem, a kert végébe. Nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy vannak, aki még tartanak disznót. Milyen groteszk. Halotti tor. Disznótor. Ezen járt az agyam, mikor megérintette a hátam. Gyorsan megöleltem. 

Kérdésemre, hogy miért nem szólt semmit, annyit válaszolt, hogy nem akart "érzésekkel és hasonló maszlagokkal" terhelni. Hallottam a hangjában némi gúnyt és neheztelést. Megbántottságot. Megbeszéltük, hogy nem igazán erre gondoltam, és ha van valami, ami nyomja a lelkét, ha segítségre van szüksége, vagy beszélgetni szeretne, akkor nyilvánvalóan ott vagyok. Csendesen bólintott. 

- Nem mennék már vissza a házba.

Erre is csak bólintott. 

- Köszönöm, hogy jöttél.

A hangszíne most már hálás volt. A kezemet megszorító keze pedig hideg, ahogy egy tizedmásodpercre számra tapadó ajka is. 

(...)

- A rokonaim kérdezgették, ki vagy.

- Mit mondtál, ki vagyok?

- Hazudtam.

- Mit hazudtál?

- Hogy a párom vagy.

(...)

A keresztelő után Tejfel még kiszaladt a temetőbe, kérte hadd menjen egyedül. Addig az anyjáék etettek. A bátyjai is: hülye gyerekkori történetekkel – a felük kitalált volt, csak kíváncsiak voltak, mit kajálok be és mit nem. Aztán nem bírtam ki, és mikor már szétszóródtak, s nem figyelt rám senki, beosontam a szobájába. Hátha rájövök, mi annyira titkos benne. 

Nos, azóta tudom. A könyvespolca. Fél sor csillagászat. Fél sor útikalauz. Néhány filozófiai összefoglaló mű. A többi szépirodalom. Valódi szépirodalom. Legfiatalabb bátyja kapcsolt először, az ajtóban megtorpant, mikor meglátott, kezemben A gyertyák csonkig égnekkel. Kis cetlik lógtak ki belőle, az érdekesnek ítélt oldalakat jelölve, azon belül ceruzával aláhúzva a gondolatok. Szemem egy vastagon kiemelt sorra esett: 

 „Amíg az embernek dolga van a földön, él.”

- N. kérte, hogy ne gyere be ide. Ezt már bátty mondta. 

- Miért olyan nagy titok ez? Kérdeztem. Bátty összevonta a szemöldökét, keresztbefonta izmos karjait. 

Közben megjelent az ajtóban nővére is. - Szégyelli előtted. - Magyarázta. Végignéztem a polcon. Csupa értékes könyv. Mit szégyell ezen? Nővére értetlenségemet látva csak a szemét forgatta. 

- Ő nem úgy nőtt fel, mint te, nem könyvek között. Anyánk szeret olvasni, de nem ilyesmit. Sosem voltak ilyen regényeink. Senki se adott a mi kezünkbe Szerb Antalt, vagy Hrabalt, azt se tudtuk, hogy léteznek. Azt érzi, hogy hozzád képest le van maradva, hogy be kell pótolnia egy csomó dolgot, olyanokat, amiket te fiatalon már rég olvastál, amiket te természetesnek gondolsz.

- A csillagászat más tészta. Asztronauta akart lenni kiskorában, azóta érdekli a dolog. Mindig azzal húzzuk, hogy ha űrhajós nem lett, matróz még lehet, simán eltájékozódik csillagképek alapján. Tette hozzá bátty.

Odakint ugatott a kutya, Tejjfel hazaért. Bátty kivette kezemből a kötetet, visszacsúsztatta a helyére. 

- Ne mondd el neki, kérlek. Túl büszke hozzá. Mondta nővére, s már terelt is kifelé a szobából.

- És ránk is berágna. Súgta oda bátty, s gondosan behúzta maga mögött az ajtót.

A jóleső érzés,

mikor a szemem csukva, s hallom az étkező felől Lujza elégedett csàmcsogását, majd a kis cérna hangocskáját: “kérek még!”, amit Sógorom büszke röhögése kísér, hiszen az ő süteményének van ekkora sikere, mindeközben hallom Zebulon elégedett és nyugodt szuszogását (biztos a frissen nyírt haja is hozzájárul mindehhez),majd teljesen belelazulok abba, ahogyan BenEflekt masszírozza a hátam. 

Szóval, én úgy olvasok blogokat,

bár lehet ezzel se vagyok különlegesen kaotikus, mert mindenki más is így tesz, hogy

- vagy laptopot használva a blogger Olvasnivalók oldaláról nyitogatom meg a friss bejegyzéseket, amivel annyi gond van, hogy itt kizárólag a nagyvilág számára nyitott blogok jelennek meg

- vagy szintén laptopon a blogom linkfaláról nyitogatom meg, így elérem azokat is, akikre nem vagyok feliratkozva, vagy akik zárt blogot vezetnek

- vagy a telefonom böngészőjében elmentett kedvenc weboldalakat (köztük ugye blogokat is) nyitogatom meg sorba, ahol van friss bejegyzés, azt elolvasom

- vagy - s ez a leggyakoribb - a blogger Olvasnivalók oldaláról nyitom meg a friss bejegyzéseket, de telefonról! 

Viszont emiatt kétféle formátumban találkozom blogokkal (csupaszabb, telóra optimalizált és szép színes-szagos laptopra optimalizált felülettel), ráadásul van, amit ritkán, de akkor visszamenőlegesen nagy adagban olvasok, van, amit frissen-aktuálisan követek. Szóval néha keverem, hogy akkor ki kicsoda. (Nyilván kettő perc kell beletekerni a blogba, hogy leessen, de néha hosszú az a két perc.) 

A kommentelés (is) meg, mint említettem, többnyire fejben megy, ha írok is, mindig olyan sutának érzem, mert épp kapkodok. Szerintem olyan is volt, hogy valahova odaböfögtem valami cukit, mert azt hittem, hogy oda "szoktam" beírni (azaz legalább már egyszer hagytam nyomot magam után), aztán rájövök, hogy nem, még sosem. Néhány zugban olvasott bloggertárs fejét megnézném egy-egy sebtiben hagyott kommentem után... Vagy inkább nem.   

Ez se az én világom, azért egészen hallgatható

Fun fact: mikor beírtam a keresőbe, hogy I wanna lose myself/ I wanna come alive, akkor a magyar segélyvonalak listáját dobta ki első helyen. Amire egyetlen kedves olvasómnak se legyen szüksége! :* 

Jó móka volt a blogvember,

bár ugye én napi szinten végül nem blogoltam *az ügyek* miatt, de azért talán jobban volt rajtam egy pozitív értelemben vett nyomás, hogy írjak. 

Amit viszont sajnálok, hogy a megnövekedett forgalom miatt az általam követett blogokat csak kutyafuttában, felületesen tudtam követni, és a saját blogolvasási szokásaim miatt (erről később írok) kutyulódtak-keveredtek a bloggerek a fejemben. 

Kommentelni sem tudtam, mivel telefonról nem képes bejelentkezni ez a nyominger, laptophoz meg esténként jutok, amikor ezer más dolgot kell csinálni és hiába írtam meg fejben egy-egy aranyos(nak szánt) hozzászólást, a megvalósítás kimaradt. 

No, de most már induljon a december, teljenek meg az adventi kalendáriumok (délutáni feladatom), kerüljön az asztalra az adventi koszorú, terveződjön meg a karácsonyi menü, vevődjenek meg az ajándékok, váródjon a Mikulás. Micsoda ünnepi hangulatú nyelvtani szerkezetek! :)