és így a tizenkettedik huszonnyolcadik szülinapomon érzem, hogy lassan - végre - átkattan az agyam a valós életkoromra. A harmincas évtizedet szkippeltem, sebaj. Mondjuk a konferenciálé felé haladva a vonaton megkérdezte tőlem a mellettem ülő hölgy, hogy vizsgára készülök-e. (Báááár, ugye bármikor lehet tanulni, ugye, Miss?)
A konferenszién valóban sok volt az uncsi AI-elem, de nem véletlen, hogy a legkreatívabb poszter címet olyat nyerte el, aki valóban formabontó és ötletes volt. (A mi poszterünket egy olyan kolléganő készítette, akinek kifejezetten jó a szépérzéke, de be kell vallani, baromi unalmas poszter lett.) A diasorokon is ott díszlett imitt-amott az AI keze nyoma, de engem alapvetően az ötlettelen slideok annyira nem zavarnak, ha a mondanivaló érdekes.
Estig tartott a szakmai móka, aztán öreg valós korom ellenére csatlakoztam a valóban fiatalokhoz, és bevetettük magunkat a fővárosi rengetegbe. A legjobb környék legjobb kocsmáját sikerült megtalálni, de hé, nem késeltek meg minket a kiskosztümünkben! A legszendébb kolléganőnk meg olyan részegre itta magát gintonikkal, hogy a vécében ordítozta, hogy "a faszooooom". Néztünk is a többiekkel, hogy ez meg micsoda, mert rá *nagyon* nem jellemző a káromkodás (a törzsközönségnek a szeme se rebbent, biztos cifrábbhoz vannak szokva), de a mosdóból kilépve, kifinomult kollegina elismételte a korábbi mondatát, s helyreállt a világ rendje: "leesett a földre a nyakpasszooooooom!"
Itthon az ünneplés elég szolidra sikerült, mivel ugyan családi utazás volt betervezve (lefoglalva szálloda, minden), de Lujza szegény lebetegedett. Most kezd már helyrejönni, de borzalmasan bágyadt, gyenge volt. Szóval kirándulás és várnézés helyett bóbiskolás és mesedélután volt az utóbbi hat napban. Szerencsére kezd magához térni. (Nem a hányás-hasmenés ijesztett meg, hanem a gyengesége, álmossága, erőtlensége.)
Cicanaptáron mi is hajtottunk, éljen, itt a nyár.