Nomen est omen

Tudom, hogy a Győző álnév, korábban is sejtettem. Így hát felvetődik bennem, hogy mikor nevet kellett választanom egy kulcsfontosságú mellékszereplőnek (aki, ahogyan folyamatosan formálom a cselekményt, egyre kevésbé mellék...), akkor

A) működött a tudatalattim és előhívott egy elnyomott/elfelejtett információt

vagy

B) sikerült ennyire beletenyerelnem a névválasztásba? (Ugye mind jól ismerjük az alaptételt, hogy nincsenek véletlenek...)

-.-.-

A névadással amúgy is mindig bajban vagyok, mert oké, hogy az én fejemben öt éve XY néven él egy szereplőm, megszoktam, hogy magamban így hívom, de attól még másoknak az hangozhat idegenül, bugyután stb. Olyan is van, akinek azért változtattam a nevén, mert van a környezetemben olyan nevű ember, az meg milyen már, hogy a főgonosz a férjem nevén fut? (Nincs Zebulon nevű szereplőm és nincs főgonoszom, de a lényeg érthető.) 

Mondjuk nem tudom, miért zavarnak ezek a dolgok, más úgysem fogja olvasni.

Mindegy, engem ez most zavar, így szépen végigjavítgattam az egész szöveget, még úgyis nagyon sovány. (110 oldal, de sosem fogok végezni vele, és a mennyiség amúgy is csak egy dolog. Mikor fogok még belekezdeni a minőségi munkába? Ezek még csak vázlatok, beszélgetés-foszlányok, cselekmény-darabkák... Zebu állandóan faggat, hogy mikor küldhetjük a nyomdába. Egyem meg, sosem tudom, hogy viccel-e, vagy tényleg nem tudja, hogy a fióknak önmagamnak írom?)

Máté neve továbbra is marad, dacból nem változtatom meg, amúgy is egy balett-táncosról van szó, semmi egyezés nincs, igen, persze, a gyerekei iránti rajongás az egyezés, de a többi nem. (Ennek ellenére mióta megtudtam, hogy hazudott nekem egy dologról, azóta szadista módon szegény kis táncosomat büntetem.) 

 PS: Boldog névnapot minden "igazi" Győzőnek!  

Hétfőn

Covid szűréssel fogom kezdeni a napot, mert a petesejtleszívás kisműtétnek számít, így előtte kötelező. Nincs tünetem, úgyhogy bizakodó vagyok, hogy negatív lesz. (A leszívás időpontja nyilván nincs még meg.)

Közben Ben viszont beteg volt a héten, lázzal, gyengeséggel stb. Vele nem találkoztunk, de Pierrel igen, kicsit izgultam emiatt, de Ben negatív tesztet produkált. Zebuék bátyja legyőzte a rákot és szépen erősödik, de nem lenne jó semmivel sem megfertőzni (sima influenzával vagy egy cifra fosós-hányóssal sem. Semmivel), nekem meg a leszívás-beültetés miatt lenne fontos, hogy egészséges legyek, mint a makk.

Pont ezek miatt, s a biztonság kedvéért a negatív teszt ellenére sem jött még Ben a mai vasárnapi ebédre, pedig Bátyót köszöntöttük. De így is kiderült, hogy mióta Ben beteg, Pierre minden este alapos talpmasszázsban részesíti, ezen felbuzdulva anyósomat is megmasszírozta hát- és talpügyileg, Zebulon meg kinyenyerészte, hogy ha már így benne van, nekem is csinálja meg a talpam (talán mert sejtette, hogy ha nem az öccsével csináltatja, akkor majd neki kell). Szóóóóóval, kaptam én is egy talpmasszázst! Amúgy durva, hogy mennyire nem bírok lazítani, Pierre-nek vagy háromszor-négyszer is rám kellett szólnia, hogy ne feszítsem a lábam... Múltkor viccelődtem ezen egy kolléganővel (aki pszichológus), hogy nálam genetikailag kódolt a folytonos aggódás, no de persze én a szocializációs hatásokban igazából jobban hiszek, és anyumból kiindulva minden érthető, nyilván tőle tanultam ezt az állandó "idegállapotban levést". 

Jógázni kén'.     

Nézem a Halloween-es posztokat,

és arra gondolok, hogy mennyire nem jelent nekem semmit ez az ünnep így ebben a formában. Mondjuk a tökfaragás az jó móka, az pont bejön, majd mi is fogjuk csinálni a gyerekkel (most épp napi kettő hormont kell szúrni), de csak mint egy kellemes őszi program, függetlenül mindentől. Meg persze a halottak napja az más, múlt héten is voltunk kint a temetőben, gyerekes módon szeretek mécsest gyújtani, még ha a kicsiket el is fújja a szél, a nagyokat meg elviszik. (Zebu papájának a sírjáról elvitték a művirágokat. Művirágokat, bakker, a művirágot. Úgy elbeszélgetnék egyszer egy ilyen emberrel, hogy mi van a fejében.) De ezt a beöltözős cuclit nem értem. A horroros ijesztgetésért sem rajongtam soha, sem a filmvásznon, sem a valóságban. Kezdek rájönni, hogy egy tök beszari alak vagyok. :D 

Ez a blog rólam szól,

úgyhogy magamról fogok most írni.

Életemben kb. kétszer ültem lovon, egyszer egészen kiskoromban, az csak homályosan rémlik, másodjára középiskolásként Hollandiában a vendéglátó családnál, de az inkább volt egy jól megteremtett póni, mint rendes ló. Éppen csak poroszkált és én féltem, kicsit persze tetszett is, hisz ott volt alattam egy élő, lélegző lény, eltűrt magán, szép világos barna szőre volt. Az már határozottan nem tetszett, mikor ügetni kezdett, amúgy sem szerettem sosem a száguldást, illetve később megszerettem, mikor vezetni tanultam, de a volán mögött én irányítok, akkor a lovon ülve nem én irányítottam. Azt is meg kell tanulni, mint az autóvezetést, de ez ugyebár nekem kimaradt, így csak ültem a nyeregben, mint egy szalmazsák, a holland lány meg vezette a lovat. Nagyon széles háta volt, felszállni könnyű volt rá, ment lendületből, de leszállni alig bírtam, volt egy pillanat, mikor azt gondoltam, hogy na jó, akkor az életem további részét itt fogom leélni ezen a roppant zöld, holland farmon, a póniló hátán. Aztán csak levetődtem róla valahogyan.

(Vagy nem, és még most is ott ülök, a nyeregnek támasztom a laptopot, úgy gépelek).

Békés jószág volt, de ez az esemény sem szerettette meg velem a lovakat. Igazából már kislányként sem értettem, ha valaki azt mondta, hogy a ló a kedvenc állata. Mert a kutya az alap, még a macskát is meg tudom érteni, szőrös kis gombolyagok, de a lovak hatalmasak és félelmetesek, nagy barna szemük van hosszú szempillával és meg tudnak harapni. Anyu egyik ismerősét megharapta egy ló, kiharapott a vállából egy darabot.

    - Szép szeme van - mondtam.

    - Ja, mint egy lónak - felelte a biszexuális expasim.

És bakker, tényleg. Szépnek láttam, de volt benne valami fura, ami idegenné, kissé félelmetessé tette. Azt hittem, hogy az a tény zavar, hogy travi. Egy túl erősre sminkelt férfi parókában, női ruhába bújva, ánuszba tuszkolt herékkel. De exem szenvtelen megjegyzése rávilágított, hogy inkább attól éreztem furcsa ellentmondást, hogy az egész arca olyan volt, mint egy szép lóé a hatalmas barna szemek, a műszempilla és az erősre sminkelt arccsont miatt. Szép, de félelmetes.

A traviké egy másik világ. Számomra az is egy másik világ. Akinek lova van. Főleg a két véglet, a kupecek meg a zsokék.

    - Jössz este a moziba megnézni egy filmet?

    - Nem, délután kilovagolok a birtokra, utána le is kell csutakolni Fakót, meg elé kell tenni a prémium abrakot.

Nyilván senki sem beszél így, de én ilyennek képzelem magam, mint lótulajdonost, aki a fél fizetését extra minőségű tápra költi és maga gondoskodik a lováról. Abba beletartozik a ganézás is, ugye? Lenne külön lovaglóruhám, fehér nadrág sötétkék felsővel, meg kék lovaglócsizma. És lenne egy ganézós cuccom, igazából az már most is megvan, a fekete mackó ami rajtam van, jó meleg, nem fáznék benne. Fakó egyébként nyilván sötétbarna vagy fekete színű lenne, sötét sörénnyel, mert ilyen vicces lány vagyok.

Na jó, igazából nem tudom elképzelni magam így, nem csak a ganézás rész miatt.

Félek a lovaktól. És sosem lennék képes úgy felülni egy ló hátára, hogy a korábban megtapasztalt rettegés mellett ne legyen ott egy jó adag tehetetlen szomorúság is.

Jó tanács:

ne puszild meg a macskád kobakját közvetlenül labellózás után. 

Mondjuk anyósom múltkor pont dicsérte Kórász fényes bundáját, lehet ehhez a szőlőzsír is hozzájárul. (Nem.) 

A szám meg hadd legyen csak szőrös... :)

13 év

Oh, love, it changes shapes; it glows in many shades

We won't be gone as long as our echoes resonate

We need no photographs; the past's not only past

I find us everywhere and that's how the magic lasts

Dédinek volt egy mozdulata,

ahogyan a macskákat simogatta, mindig olyan furcsa módon. Már-már agresszívnak tűnt, a macska fülét teljesen hátrasimította, amitől a kis szemei is furán meghúzódtak. Találtam illusztrációt:

És eszembe jutott valahogyan a hintaágy, a kiskert, Dédi, meg a sajátos simogatás-technika és kipróbáltam a Kórászon(éhen). 

És bármennyire is hülyén néz ki (Zebulon úgy nézett rám, mint egy őrültre): instant dorombolás volt a reakció. Úgyhogy azóta is ápolom az ősi dédanyai hagyományokat és Kórászom lelkét.  

Fú, a héten tényleg jó sok...

... munka volt, s a jövő hét még ennél is rosszabb lesz. Székes fővárosunkba is kell majd mennem. Kolléganővel meg szétszednek minket, nem fizikailag, csak munkaszervezésileg, aminek annyira nem örülök, mert szeretek vele együtt dolgozni. Egy fészekaljból érkeztünk, meg se kell beszélnünk, hogy mit hogyan készítünk el, mégis ugyanúgy csináljuk, vagy elég egy fél mondatban egyeztetni. De tény, hogy eléggé szeparatisták vagyunk itten a világ végén.  

... édességet ettem, összességében szerintem két tábla milkát benyomtam, meg egy zacskó csipszet (egyedül!), tök gáz vagyok. És sírok, hogy 55 kilós lettem. Három teljes kilónyira a versenysúlyomtól (ami 52 volt a fényességes korszakomban). Mondjuk mozoghatnék is. A séta annak számít? Mert:

... esetben választottam a sétálást a tömegközlekedés helyett. Nem a vírus miatt, hanem a gyaloglás kedvéért. Időjárás, lábbeli és cipelnivaló függvényében 20-35 perc alatt beérek. Hát nem egy órás izzadás valami igazi sporttól, de a semminél jobb. Főleg mert rendes tempóban megyek. 

... családozás vár rám, megyünk rokonlátogatni hétvégén Zebulonfalvára, él ott két kis bogyó, egy óvodás, meg az öccse, cukik. Az anyukájuk elküldte idősebb bogyó ovis csoportképét, olyan pasisan szorongatja a  nekünk telefonon csak "legjobb barátjaként" hivatkozott kislány kezét, de olyan "én a hétfejű sárkánytól is megóvlak" módon, hogy össze-vissza olvadtam tőle. Azért sok fickónak megmutatnám azt a fotót, lehet tanulni a háromévestől. 

Majd vigyáznom kell, hogy ne idealizáljam a gyerekünket (ha végre lesz), mert úgy járok, mint apu, ugyanis

a Hét bő esztendővel (könyvtári példány) végeztem, a Gerlóczy könyv még ott van ugyan 1/4-ig elolvasva, de lassan csúszik, úgyhogy kerestem az otthoni könyvtárban (anyuéknál) még valami olvasnivalót. Apu kezembe nyomott egy Vonnegut kötetet, hogy ő ezt most olvasta újra, persze-persze nagyon amerikai, de azért jó író. Európa zsebkönyvek, ugyanaz a sorozat, amiben a kedvenc Zweigem is megjelent, szóval úgy voltam vele, hogy jó lesz, még úgysem olvastam tőle sosem, ezt közöltem hangosan is. 

Apu kétszer is visszakérdezett, hogy én még Vonnegutot soha? 

Jobb, ha nem tudja, mennyi mindent nem olvastam még. 

(Mellesleg: 30 oldal után máris imádom) 

Erről az el a kezekkel a gyerekeinktől

dologról nekem amúgy az jut eszembe, hogy mi lenne, ha jó konzervatív keresztény módjára családban gondolkoznánk?

Mert - whoa, mennyire meglepő! - a melegeknek is van családjuk. Valahova születtek, van tesójuk, unokatesójuk. A családokban meg jó esetben vannak gyerekek. Ezekre a gyerekekre sokszor ők vigyáznak. A buzi nagybácsik, a leszbi keresztanyák. 

És ha majd nekünk is lesz már végre egy hülye gyerekünk (holnap kiderül az orvosnál a menetrend), akkor szeretném, ha a a meleg nagybátyja is foglalkozna vele. Mert a nagybátyja. Mert a családunk része. Mert szeretjük, és mert előre tudom, hogy imádni fogja a kölkünket. (Ugyanúgy, ahogy a heteró nagynénik-nagybácsik is.)

Szóval nálunk a jelszó nem az "el a kezekkel", hanem a "fogjad a kezedbe" lesz. 

Megj. 1: És tuuuuuudom, hogy ez az egész alapvetően nem a meleg emberek, hanem az "LMBTQI+ propaganda" ellen szól(na), és engem is ki tud néha idegelni a túltolt bicikli, de az egész könyvdarálós sztori meg ugyanúgy nem a gyermekvédelemről szól, mint aminek próbálja beállítani magát.  

Megj. 2: Pierrék örökbefogadásának meg azért is szurkolok extrán -  amellett, hogy hiszek abban, hogy azonos nemű párok is képesek kiválóan gyermeket nevelni - (és persze ez önző dolog), hogy a gyerekünknek legyen unokatesója. Családja, vagy mi a fene.