Néha úgy érzem, gyászolni sincs időm,

pedig maholnap aktualitása van, és van is kire emlékezni, de állandó pörgés van, és estére meg teljesen kipurcanok. 

És most elnézést mindenkitől, aki közeli hozzátartozót veszített el - vagy kerek évfordulója van egy szerette elvesztésének -, de a folyamat része, hogy kiírjam magamból a saját bánatom. Tehát. 

Jó sok évvel ezelőtt, olyan 2011 körül elpusztult Zebulonék egyik kutyusa, s a társa olyan elkeseredett vonyítást rendezett napokon keresztül, hogy Zebulon nagypapája elhatározta, csak kellene még egy kutya, hátha attól megnyugodna. Egyébként is mindig kettő kutyusok volt, valahogy így alakult, ez volt a megszokott. El is kísérte őt a teljes csapat a helyi ebtelepre (menhely, de hát tudjuk, mennyi pénzből gazdálkodnak). A helyszínen én nyilván kettő perc alatt sírni kezdtem, rosszul viselem az olyan helyzeteket, mikor kiszolgáltatott helyzetben lévőkkel találkozok (nem véletlen, hogy nem lettem szociális munkás: ott cselekedni kell, nem sírdogálni). Azért akkor a könnyeimen keresztül is észrevettem egy kutyát. Csak álltam a ketrece előtt, és azt éreztem, hogy én akarom ezt a bohókás, szőrös szörnyet. Nem tudom, hogy végül miért, de Zebu nagypapája őt választotta. Lehet neki is tetszett a termete, színe, barátságos viselkedése. Megtartottuk a menhelyes nevét: Fanni. 

Így került a fajtatiszta husky, Jenny mellé egy kócos korcs. Egyből jóban lettek - miután Jenny tisztázta, hogy ő a főnök, Fanni meg elfogadta ezt. 

Az emberekkel is jó kapcsolata lett. Anyósomat szerette persze a legjobban, hiszen alapvetően ő gondozta, de azért kimondatlanul az is benne volt a levegőben, hogy Fanni kicsi bizony az én kutyám. Mindenkit kedvelt, de hozzám eléggé húzott - s én is őhozzá. Kész vicc, hogy közös képünk alig készült. Imádtam fésülni (anyósomnak és nekem hagyta magát), jó volt vele sétálni az erdőben, jó érzés volt, ahogy a lábamhoz simult, még akkor is, ha Zebulon állandóan károgott, hogy tiszta szőr leszek. Volt bekészített téli és nyári "kutyázós mackóm" a fiúk szobájában (igen, ez olyan régen volt, hogy akkor még mind a szüleinkkel éltünk), azt kellett mindig felvennem, ha kimerészkedtünk az udvarra, mert alapos dögönyözés nélkül úgysem úsztam volna meg a kintlétet. 

(A képen épp szabályszegőként farmerben kutyáztam az akkor még fitt és fiatal Fannival. Látszik, milyen okos, értelmes, igaz?)

 

Zebulon ugyebár - ez régi olvasóknak valamennyire evidencia - az a típusú macskás ember, aki a kutyákat kifejezetten nem kedveli, mindig forgatta a szemét, mikor Fannival épp egymásra találtunk, aminek rend szerint rengeteg rám tapadt levedlett szőr, átható kutyaszag és két széles vigyor volt az eredménye. De még Zebulon is azt mondta, Fanni volt a legjobb kutya, akivel valaha találkozott. Szelíd volt, barátságos. Annyira, hogy simán belenyúlhattam a táljába, miközben evett (egyszer abszolút nem gondolkozva megtettem ezt, utólag esett le, hogy ez azért annyira nem volt okos dolog, de valami koszt vagy valamit szedtem ki, Fanni meg még csak rám se mordult, türelmesen megvárta, míg a már megkezdett ételében babráltam)

(Klasszikus Fanni-póz: felhívás has-simogatásra)

Idő közben Jennyi is elpusztult (ő leginkább Báty kutyusa volt), de ekkor Fanni is úgy reagál, mint egykor Jenny: panaszos sírással. Szóval megint jött új kutya, menhelyi, Lara névre hallgató. Lara is cuki, de sosem kedveltem annyira, mint Fannit, hiába egyik kedvenc fajtám vére (foxi) csörgedezik az ereiben. És már azóta is jó sok idő eltelt. 

Fanni öreg volt már, nem látott jól, megkoptak a fogai és megsüketült. A szelíd, barátságos természete viszont végig megmaradt. Lujzára is mindig annyira figyelt, olyan óvatosan vette ki kezéből a szertartásosan átnyújtott háztartási kekszet! (Az anyósoméktól való hazaindulás része - volt -, hogy kiszámoltak három darab kekszet: egyet Lujza elmajszolt a konyhában, kettőt meg kivitt a kutyáknak.)

(Mindig úrihölgy volt, sosem nyalta meg az arcom - ekkor sem)

(Pocakban Lujza, kezemnél Fannika.)

Az utóbbi hetekben látványosan beteg volt, csak feküdt a földön, nem evett, nem bírták becsalni a házikójába se. Zebulon, Pierre és Báty egymástól függetlenül háromszor "ordította le" anyósomékat, hogy miért nem hívnak már orvost, altassák már el, ne szenvedjen - végül anyóson intézkedett, Zebulon meg ment segíteni. Végül ő temette el a kert végében. 

Holnap lesz az első alkalom, hogy mikor megyünk, ő már nem lesz ott. És előre félek tőle, mert tudom, hogy sírni fogok. Pár hete vettünk egy zacskó kutyafogkefét (speciális rágcsa). Gáz lenne egy darabot a földbe rejteni, oda, ahol el van temetve? Tudom, butaság, de ne menjen már üres pocakkal az örök vadászmezőkre! 

Lujzának Zebulon mondta el, csak annyit, amennyit kell: Fanni kutya öreg volt már, elpusztult, nincs többé. Lujza bólintott, és mondott valami teljesen adekvát választ (ha jól emlékszem, azt mondta: "ó, de kár"), aztán ment tovább nevetgélve játszani, ahogy egy normális három éves.  

Új kutya nem lesz: Lara nem vonyít vigasztalanul. A körforgás leállt. Lara is öreg, s ha már ő se lesz, anyósomék nem fognak új kutyát befogadni. Olyan tökéletes kutyát úgysem találnának, mint Fanni volt.  

Tegnap voltunk kint az atlétikai pályán,

Lujza le is futott három kört (!!!), ami ugye 1200 méter. Most meg félek, hogy nehogy megártson neki, de annyira élvezte, meg annyira akart még egy kört (meg még egyet). A harmadik kör végén, mikor beért a célba - nyilván elsőként, odáig volt, hogy "ő nyert" -, leszólított minket egy hölgy, hogy ő még ilyet nem látott, és megadhatja-e egy edző elérhetőségét, aki ovisokat is edz. Elkértük, bár a komoly edzés megkezdésével ráér Lujza ovi végén, iskoláskorban. ("Mondjuk, ha azt szeretnénk, hogy világbajnok legyen, akkor kezdheti most is" - jegyezte meg viccesen Zebulon az esti szülői kupaktanácson.)

Én nagyon szeretném, ha atletizálna, jó alkata van hozzá, mindkét oldalról kapta a futó-géneket (jó, Zabulonnál rezisztens), és számomra kicsit fájó pont, hogy gyerekkoromban teljesen kimaradt a sport (ugye a kispolgári neveltetésbe a zene fért bele időben és anyagilag is), szóval szeretném, ha Lujza sportolna, a sportágak közül meg nekem a futás volt nagy kedvencem, Lujza is imádja, szóval minden adott. Csak arra kell nagyon figyelnem, hogy 1) tényleg szeresse 2) hagyjam mást is megismerni és kipróbálni pl tánc, csapatsportok 3) elfogadjam, ha mást választ 4) ne erőltetés legyen, ne verseny-istálló legyen, ne megfelelési kényszer legyen. De ez egyelőre tényleg a jövő zenéje (mármint sportja), mert most az a fontos, hogy gyerek lehessen, ameddig lehet. Ráérünk még bedobni a darálóba. 

Teljesen más: elképesztő, hogy a digitális bevándorlók közé tartozó mai egyetemista korosztály mennyire nem képes 1) szöveget alkotni (azaz átfogalmazni azt, amit olvasott) 2) nem értik, mi az a plagizálás és mi a baj vele 3) nem képesek használni a google-t. 

Zajlik, zajlik, zajlik az élet,

mindig van valami, tiszta mókuskerék ésatöbbi. 

Munka munka hátán: az október nagyon tevékeny lesz szakmai szempontból. Eleve ez (és a november) a leginkább munkás hónap: már mindenki hazajött a nyaralásból, beindulnak a projektek, de még nincs karácsony... Ráadásul októberben van a "Éves Nagy Tudományos Konferencia", amin lesz 2 előadásom, egy poszterem, egy kerekasztal-beszélgetésem (még nem biztos, de főnököm engem nézett ki egyik nagyokos megmondóembernek, és csak abban bízom, hogy a nagy-nagy-nagyfőnök megvétózza), illetve én fogom az egyik külföldi poszter-szekciót levezetni és felkértek egy könyvbemutatóra is. Utóbbit főként azért akarom lepasszolni, mert este hattól kezdődik, s másnap és szombaton is Zebulon fog egyedül lenni Lujzával. Igen, szombaton. Mert csak az akadémiai világban olyan hülyék az emberek, hogy fizetnek azért, hogy a szabadidejükben dolgozzanak. Mindegy, még agyalok rajta, mert nem lenne szép visszautasítani, csak tököm kivan már az egésszel. Poszter készen van (mert előre le kellett adni), de a többi szakmai feladattal sehogy se állok, szóval nem hiányzik semmi plusz meló. Oké, a könyvet disszertáció formájában olvastam, mivel opponense voltam, de akkor is. (Végül úgyis mindre igent mondok majd...)

Ja, meg "ebben a tanévben" belevágtam végre csoportos angol-tanulásba. És baromira élvezem, hogy végre van kivel dumálni, mármint olyannal, aki kijavítja a nyelvtanilag helytelen dolgokat és bővíti a szókincsem. Hárman vagyunk csak a csoportban, ez is nagyon jó, a tanár jófej. Számomra kicsit meghökkentő amúgy az akcentusa, de héééé, az én akcentusommal miről beszélek? Na jó, amúgy nyilván nem anyanyelvi beszélőkhöz kell mérni (se a tanárt, se magam), de azért furcsa. Mindegy, az én szempontból most az a lényeg, hogy tudjak, merjek beszélni. Az angoltudásom - hogyan is fogalmazzak - mozaikos. Az órán merek és tudok beszélni, mert felvettem egy ilyen kézzel-lábbal attitűdöt, meg tényleg nagyon ki akarom használni ezt a lehetőséget (munkahely fizeti, online, kiscsoportos). Érdekes, mert a másik két kolléganő kicsit feszültebb/iskolásabban áll hozzá (akkor beszélnek, ha felszólítják őket, rövidre fogják míg én kb. folyamatosan pofáznék, ha rajtam múlna. Például direkt felolvasom a feladat szövegét is, mert csak pár másodperc, de a kiejtést ezzel is gyakorlom, hallom a saját hangom stb.). Szóval szerencsére merek beszélni (ez hatalmas haladás!), csak ugye a fejemben a nyelvtan az teljes káosz. Van, amit tudatosan tudok használni, van, amit nem tudatosan, de jól használok (megtanultam dalszövegből, sorozatból), de van, amiben teljesen bizonytalan vagyok. De alapvető dolgokra gondoljatok: igeidők, segédigék, ilyesmik. A tanár viszont tényleg nagyon rendes, múltkor is mondta, hogy a saját anyanyelvünk rendes elsajátítása is alsó hangon 14 év, szóval legyünk türelmesek önmagunkkal és nyugodjunk le a picsába (nem így mondta, de ez volt a mondandója lényege). Meg persze gyakoroljunk, gyakoroljunk, gyakoroljunk - azért van ő is ott.    

Lujza jól van, hihetetlen, milyen szókészlete van. Az is jó, hogy egyre több mindent lehet vele megbeszélni, illetve őt is rengeteg dolog érdekel (csak jó lenne, ha nem este 3/4 9-kor jutna eszébe létfilozófiai kérdéseket feltenni). Magas is, meg jó az étvágya, szóval végre egészen emberi formája van, persze így is vékony, de azért az egészséges tartományban. Most épp táncosnő szeretne lenni és makacs módon franciául szeretne megtanulni. Egyszer elgondolkozott azon, hogy rendező lesz, de aztán nyert a tánc. A rendezés meg onnan jött, hogy nagyon vicces módon tud ez a majd' 3 éves minket, felnőtteket rendezni: tegnap anyósoméknál konkrétan az utcán körtáncot jártunk a kedvéért a szomszédok őszinte megdöbbenésére. Én ezen is szégyenkezés nélkül tudok röhögni, meg teszek rá, ki mit gondol, de mondjuk távolról nézve elég groteszk lehetett a hat felnőtt és egy picike emberke performansza a csendes kertvárosi utcában. Mindegy. Pierre kiélvezhette a nagybácsiságot, mert Lujza rákattant, vele külön is sokat táncolt, majd három könyvet is odacipelt, hogy olvassa őket el neki. Az egyik valami autós volt, életkori besorolása stimmelt, hamar meg is unta, aztán elővett egy ismeretterjesztő könyvet a tűzről (kb ilyen negyedikes gyerekeknek valót), szájtátva hallgatta az egyszerűen, de elég szakszerűen leírt kémiai folyamatokat. Végül a Nils Holgersson következett, mondván, hogy ő nagylány, nagykönyvet olvassanak neki. Persze nem értek a végére, de cukik voltak, ahogy összebújva lapozgattak. Lehet azért is volt most Pierre rákattanva, mert mikor hét közben egyszer átmentünk "a fiúkhoz", akkor inkább Bennel játszott. 

Ha már a fiúk: vettek új kocsit, mondtam már? Most kitalálták, hogy vesznek bele gyerekülést, mert mi van, ha Lujzát el kell szállítani valahova. Eléggé ráálltak erre a dologra, küldözgetik a jófogás-linkeket, úgyhogy biztos beszereznek majd egy ülést. Én nem vagyok ellene, bár inkább tavasszal-nyáron lesz majd aktuális. Na de a kocsi. Egy ezer éves Suzukijuk volt, és már féltek beleülni, vagyis inkább attól, hogy ott maradnak út közben valahol. Városon belül használták, de elindulni nem mertek vele hosszabb távra. Az előző autó megbízhatatlansága nem tett jót Pierre idegeinek sem: nagyjából hasonló szorongásos betegsége van, mint Zebulonnak, csak nála nem pánikrohamban nyilvánul meg, hanem hasgörcsben és hasmenésben. No, szóval nagyon régen voltak utoljára Bennel bárhol is, most viszont végre mennek őszölni a számunkra szokásos szerelmes Szalajkába. Nagyon-nagyon-nagyon rájuk fér már, hogy végre nem kizárólag öregemberkednek otthon (Pierre köt, Ben kirakózik), hanem kihasználják, hogy mehetnek (egészségesek, fiatalok, van pénzük). Ja, az új autó egy szép, kék Skoda Fabia. 

Ha már utazás: anyum meg befizetett élete első repülőútjára! Nővérem és a pasija elviszik az ősöket Athénba. Olyan jó! Annak is örülök, hogy nem húzódik. Ugyanis már két évvel ezelőtt is felvetődött, csak addig tökörésztünk rajta, míg elúszott a lehetőség: egyedül (mármint anyum apummal kettesben) kizárt az utazás, mi most ebben nem tudunk segíteni, maradt nővérem, neki meg korlátozott a szabadsága, plusz azért ő is erősen támaszkodik pasija segítségére (tájékozódás angoltudás, millióegy utazási tapasztalat). Apum miatt volt most kérdéses a dolog, mert persze nyilván megint iszik, vagy ha nem iszik, akkor rosszul van, mert előtte ivott, és bejelentkezett a pszichiátriára, kérdés volt, út előtt vagy után vállaljon-e egy befekvést, végül utána lesz. Így persze rossz, hogy utazás előtt milyen állapotban lesz. Van bennem félelem, hogy nehogy amiatt ne tudjanak elmenni, mert előtte való nap fullra issza magát és kórházba kerül. Abban bízunk nővéremmel, hogy talán ésszel felfogja, hogy ahhoz ez túl sok pénz (repjegyek, szállás), hogy elszúrja. De hát nem ez lenne az első eset... Mindegy, most bizakodóak vagyunk, meg optimisták, aztán hátha egy ici-picit élvezni is tudják majd a rengeteg feszültség és idegesség mellett.     

Harmadba hagytam Backman: Itt járt Britt-Marie

című könyvét, mert rettenetesen kiszámítható, idegesítő volt. Ráadásul már előre lehetett tudni, hogy majd min kell Backman szándékai szerint  elérzékenyülni, meghatódni, sírni. Az sem segített, hogy a címszereplő irritált. Értem, hogy a szerző a szokásos módon azt a sablont próbálta használni, hogy a nagyon ellenszenves főszereplőről oldalról oldalra haladva kiderül, hogy miért olyan sündisznó amilyen, feltárultak a traumái, megértjük és megszeretjük. De ez a nő egyszerűen bunkó. Full bunkó. Jajjj, szociálisan érzéketlen, vagy mi. De nem, nulla empátia. Gondolom az lenne a történet lényege, hogy megváltozik, karakterfejlődés ezerrel. 

És ez a recept nagyon bevált az esetemben a szerzőtől először olvasott regény (Az ember, akit Ovénak hívtak) olvasásakor, most azonban nagyon nem. De nagyon-nagyon nem.

Lehet az is, hogy egyszer működött, de ráuntam, vagy ráismertem a sablonra, vagy nem szeretem, ha ennyire nyíltan próbálnak érzelmileg hatni rám (kicsit ez zavart Grecsóban is). Mindegy, nem kínlódtam vele. visszavittem a könyvtárba. Ami haladás (karakterfejlődés, vagy mi): régen nagyon szégyelltem, ha félbe maradt egy könyv, személyes kudarcnak éltem meg, vagy azért, mert nem tartottam ki, vagy azért, mert mellényúltam a választásnál. Azóta azért ehhez “normálisabban” állok, egyrészt megengedem magamnak a tévedést, másrészt felismertem, hogy az olvasást nem teljesítmény-központúan kellene felfognom (kábé az élet nagy részét nem így kellene felfognom, de az alapbeállítást nehéz módosítani), hanem úgy kellene kezelnem, ami: szórakozásként. Ami jól esik olvasni, olvasom, amit nem, leteszem, máskor esetleg újrapróbálkozok. 

A Britt-Marie-val nem fogok újrázni, bocs, Friderik. A Mickey7-et viszont befaltam, tervezek írni róla, ha most nem, majd akkor, ha a filmfeldolgozást is láttam. Addig meg jöjjön a Száz év magány, ha már ott várakozik az íróasztalomon hetek óta. De legalább nem magányos: Popperrel jól összebújnak.  

Reakció hozzáadása

Elolvastam Grecsó Krisztián Lányos Apa című kötetét,

ami lényegébe véve egy tárca novella-gyűjtemény. Három részből áll, az első a múltról szól, a középső a lányáról, a harmadik részben lelkizős-elmélkedős írások kaptak helyet. 

Ez volt az első Grecsó-találkozásom, és rá kellett jönnöm, vannak nekem ilyen kis kattanásaim, amiket ha valaki benyom, azt instant szeretni fogok. Mondjuk ha (elismerősen) megemlíti Stefan Zweig nevét, meg áradozik az Alföldről, meg van egy furcsa, inkább érzelmi, mintsem tapasztalati-életviteli kötődése a régi, hagyományos paraszti vidékhez, meg a gangos házakhoz, és aki idétlenül próbál egyensúlyozni a liberalizmus és konzervativizmus határán (mindezt istenhívőként). 

Szóval eleve eléggé egy platformon mozgok vele, meg életkorban is csak egy tízessel idősebb, és persze van egy kislánya, ráadásul a kötetben szereplő történetek pont nagyjából abból az időszakból származnak, amennyi most Lujza, szóval azzal is könnyű volt rezonálni. Megfejelve azzal, hogy Lujza nehezen érkezett, Grecsóék meg örökbefogadtak.

És ahogyan ír erről, meg az apaságról (szülőségről), ajjj, hát szorította sokszor a torkom a sírás. Még jó, hogy villamoson olvasok, sokszor kellett a lapokon lévő betűk helyett másokat keresni, és magamban hangosan betűzni az elsuhanó sorokat, hogy Némethy Panzió, Korona Panzió, Lizián virág, Ibolya söröző... míg kipislogtam a meghatottságot. 

Bevallom, néha azért már túl szirupos-nyálas volt a szöveg, lehet azért is, mert egyben, egymás után olvastam őket, nem hagyva szünetet. Minden esetre voltak nagyon kedves és/vagy elgondolkodtató sorai, sokat "ki is fotóztam" a telefonommal. Az egyik kedvenc novellám az volt (a címére mért is emlékeznék), amiben egy gyarmek-táboroztatós emléket mesél el, melyben a vele táboroztató másik felnőtt kérdezi tőle, van-e gyereke, és hogy mennyi harag és keserűség volt benne akkor emiatt a kérdés miatt (mivel évek óta nem született meg a nagyon vágyott gyermekük a feleségével). A történet utolsó mondata volt az, amin viszont tényleg elbőgtem magam.    

Szóval Máté névnap volt szombaton,

múlt héten többször is megakadt rajta a szemem, néha felbosszantott, mert wm-re emlékeztetett, néha viszont általános- és középiskolai jóbarátom jutott eszembe, németórai padszomszédom, aki az egyik osztálytalálkozón olyan kétségbeesetten szorított magához, mintha a gyermekkorától búcsúzkodna. Beugrott az is, hogy mikor Lujza még lencse méretű beágyazódás volt csupán, a neveken elmélkedve komolyan fontolgattam, hogy Zebulon elé járulok a ezzel a keresztnévvel, amit amúgy egyből vétózott volna, mert 1) fiúgyermek esetére a Dénes volt bekészítve, 2) a két keresztnevet (Dénes Máté) elvből ellenezte. Aztán persze a genetikai vizsgálat egyértelművé tette, hogy muszáj lánynév után néznünk. Murphy törvénye, hogy Zebu lányt szeretett volna, de egy szimpatikus női név sem lapult az ötlet- tarsolyában. Aztán a becenevet, amiből a "hivatalos" verziót visszafejtettük végül mégis Zebu dobta be a közösbe, állítja, egy sorozat ihlette, de én tudom, hogy gyermekkori kedvenc macskájának állított emléket így. Persze ez bizonyára jobb, mintha a fiunk lenne egy szellemről elnevezve. Vagy ki tudja.     

Jó ötlet volt Lady Gagára táncoltatni Lujzát,

mert most a bölcsiben a reggeli kaki közben* azt harsogja, hogy Ale-Alehandroooo, Robertoooo. 

Én mondjuk őszintén röhögök rajta, de Zabulon nem bírja csitítgatni zavarában, miközben eleve tőle jött ez az egész Gaga dolog. Mondta is nekem, bölcsiből kifele jövet Zebu, hogy most biztos azt gondolják, hogy Lady Gagát hallgattatunk vele, mire azt válaszoltam, hogy de hát azt hallgattatunk vele! 

Na jó, mást is. A nyári napsütésben többször rázendítettünk a "sajnos szemembe sütött a nap" sorra az Ocho Macho slágeréből, aztán meghallgattuk az egész dalt, és Lujza annyira cuki félrehallást produkált, hogyaszongya: 

"Öreg macska tanítja, gyere ugorjál!" (Eredetileg: Öreg raszta tanítja: everything's alright - de annak semmi értelme)

Azért én próbálok a Gryllus-vonalon maradni, meg népdalokat, megzenésített Weöres verseket és társait dalolászni Lujzának, de rettenetesen izgalmas a mi régi-új kedvenceinket is megismertetni vele. Komolyan izgulok, hogy a Queen-t nehogy túl korán mutassam meg neki (el ne vegyem a kedvét), és még a videóklippekhez is kicsi, de lehet elkezdek írni egy listát (életkori besorolással), hogy mit szereték majd neki megmutatni addig, amíg még hagyja, meg amíg még Zebuval mi vagyunk számára az etalon. Ami amúgy egy szűk időablak, szóval jó, ha idejénem felkészülök. 

*a búcsú-ceremónia része, hogy ott kaksizik, nem otthon, s nem miután elmentünk dolgozni.

Beszari penészbogarak vagyunk Zebulonnal,

persze ennek megvan az oka, de tény, hogy eddig nem mertünk nyaralni menni Lujzával. Mikor picike volt, akkor a 10 perces Nyakasfalván belüli autózást is úgy üvöltötte végig, mintha nyúznánk (mondjuk az első öt hónapban az alvást leszámítva mindig így üvöltött szegény), aztán mikor végre tudott már rendesen ülni a gyermekülésben, akkor elkezdte élvezni az utat, tudott nézegetni. Hosszú távra azért továbbra sem merészkedtünk el vele. 

De az van, hogy idén három (!!!) éves lesz, mások meg a féléves gyerekkel mennek a Balatonhoz/Korfura stb., úgyhogy rá kellett venni magunkat, hogy kimozduljunk a komfortzónánkból, s elhagyjuk a megyét (Frodó úr!). 

Amúgy nyáron egyszer ugye átruccantunk Tirpákfalvára, megtekintettük a jegesmedvét, meg Lujza kedvenceit, a gyémántgalambokat (ne röhögjön senki, létező faj). Mármint ott helyben derült ki, hogy a világ legérdekesebb állatai ezek a szaros-tollas, szürke kis jószágok. Mi a hómackó és a cápa (meg az egész ócenáriárium) miatt vittük a leányt, de ha egyszer ezt bámulta teljesen megbabonázva hosszú percekig, akkor ezt: 

forrás

Oda egy óra volt az út, végignézelődte, visszaúton aludt, úgyhogy ezen felbátorodva most hétvégén dupláztunk, s C-re mentünk (2 óra autóútnyi idő), az ottani rokonokhoz, mert ezer éve rágják a fülünk, mikor megyünk már. Ideje volt. Péntek délután indultunk, vasárnap délután jöttünk.

És nagyon jól sült el, pont beszéltük Zebulonnal, hogy jobb volt ide menni, mint random nyaralásra hármasban, mert annyi érdekes ember, állat, dolog és élmény érte Lujzát, amit máshogyan nem tudtunk volna prezentálni neki.

Kezdve azzal, hogy újra találkozhatott a legközelebbi gyermekkorú rokonaival, a másod-unokatestvéreivel (5 és 8 évesek), akikkel nem egyszerűen csak játszott, de a két fiú szabályosan összeveszett, hogy ki ülhet Lujza mellett étkezésekkor. Az esti fürdés hármasban a kádban meg hatalmas habos móka volt, két rokonlátogatás között autóban kézen fogva utaztak és így tovább.   

Lujza meg - hála az apja rutinszerűen előadott esti meséinek, amiben "Valika" elutazik C-re, és már nem fél B. bácsitól (Zebu nagyhangú mackó nagybátyjától) - valóban nem félt B. bácsitól, sőt, érkezéskor konkrétan akkora csicsergést vágott le neki az útról ("a bölcsiből egyből ide jöttünk, csak felvettük mamát"), hogy mind csak lestünk, utolsó napon még az ölébe is beleült (nem mi erőltettük!) és kacagott. 

Látott kutyákat, macskát, birkát, kismotorozott pumpapályán (kölcsönkapott bukósisakban és járgánnyal), felemelték emelődarus kocsival (Zebulonnal csak ötször kaptunk szívrohamot az alatt a kettő perc alatt, bezzeg ő végig vigyorgott, s az első szava a földet éréskor az volt, hogy: "Megint!"). 

Mindenki ámult, milyen kis nyitott, beszédes, és mennyire jól viselkedik pl. az asztalnál. Tényleg nem volt semmilyen hiszti, és úgy láttam rajta (remélem, valóban így volt), hogy rettenetesen élvezte az egész kalandot, jól szórakozott a rengeteg emberrel, akikkel összefutott. Ha nem tévedek, dédit nem számolva 11 közelebbi-távolabbi rokonnal volt szerencséje találkozni szűk 48 óra alatt.  

A vendéglátóink a szokásos módon nagyon jófejek és kedvesek voltak, csak a szokásos módon túlvállalták magukat, így káosz és anarchia uralkodott, mondjuk 15 embert koordinálni, akiknek a napirendje legalább négyféle, az tényleg nem könnyű. Mi kellő rugalmassággal, de ragaszkodtunk Lujza napirendjéhez, főleg a délutáni alváshoz, mert annyira hozzá van szokva, hogy nem bírta volna nyűglődés nélkül az esti programot. 

A második gyerek vállalásához nem jött meg a kedvem. A kutyatartáshoz se. 

Ha már háziállat: szegény Kórász péntek délben kapott enni, és vasárnap estig éhezett, mert a megbízott etetői (Pierrék) nem bírtak bejutni a házba. Tanulság: a pótkulcsot mindig le kell ellenőrizni + érdemes betanítani-letesztelni az emberi erőforrást is. 

Szerencsére ezt a kalandos hétvégét mind túléltük.

Jöhet Korfu! 

(Vicceltem.)

Kérdezz-felelek 2007-ből 4. rész

 

HISZEL A(Z)…	Eredeti válasz 2007-ből	Mostani válaszom 2024-ben
…angyalokban?	Perszehogy!	Hátizé.
…földönkívüliekben?	Perszehogy nem!	Elkeserítő lenne, ha nem lenne rajtunk kívül élet. Viszont a földön kívüli élet lehetséges, hogy sejtszinten folyik (most még)
…Pokolban?	Perszehogy! (de inkább csak olyan átmeneti-megtisztító jelleggel)	Hátizé.
…Mennyországban?	Perszehogy!	Hátizé.
…Istenben?	Perszehogy!!!!	Igen.
…magadban?	Kicsit morbid az előző után, de perszehogy.	Előfordul.

EGYIK VAGY MÁSIK?	Eredeti válasz 2007-ből	Mostani válaszom 2024-ben
Virág VAGY Csoki?	CSOKI CSOKI CSOKI!	Csoki, de megtanultam értékelni a virágokat is.
Szárazföld VAGY Óceán?	Szárazföld	Szárazföld, a két lábam megy legyen rajta.
Alma VAGY Narancs?	Óma	Alma
Vanília VAGY Csoki?	Csoki	vanília
Vígjáték VAGY Horror?	Vígjáték	Dráma
Akció VAGY Művészfilm?	Ki rendezte, kik a szereplők és miről szól???	Művész felé hajlok, de tényleg számít a rendező
Könyv VAGY Újság?	Könyv	Könyv
TV VAGY Rádió?	TV	Netflix és Youtube
A pohár félig üres VAGY félig teli?	Attól függ, mi van benne.	Tartalomtól függ valóban.

Történtek dolgok amúgy, például:

 - végigment az egész családon egy fosós-hányós vírus. Szerencsések vagyunk, mert ez volt Lujza első ilyen betegsége, pedig lassan 3 éves és egy évet már járt bölcsibe. Ő hamar ki is kecmergett belőle, aztán persze én is elkaptam, és mázli, hogy nem egyszerre Zebuval, mert váltva tudtunk Lujzáról gondoskodni, míg a másik szenvedett. Most már Zebu is jól van, Lujza bölcsibe is jár már. 

- nem is írtam, milyen volt az idei nyakasfalvi "káááárnevál". Ugyebár már évek óta ez inkább egy hetes programsorozat, nem "csak" egy nap, ezt kihasználva több délután is elvittük Lujzát a belvárba megtekinteni a kultúrát. Imádta. Főleg a táncosokat. Jöttek Spanyolországból showtáncosok, őket elnevezte pónilovasoknak, ők voltak a kedvence, meg egy másik spanyol tánccsoport, "a tüzesek", utóbbiakkal interaktáltunk is, ti. fellépés előtt épp vártak a kezdésre, üldögéltek a főben, Lujza pedig megbűvölve nézte az igen erős színpadi sminkjüket és a látványos, tűzcsóvákat imitáló ruhájukat. Az egyik lány és fiú észre is vette Lujzát, és mutatták neki, hogy nyugodtan nézze meg közelebbről a hacukájukat, persze kicsit noszogatni kellett Lujzát, de végül együtt közelről is megvizsgáltuk őket. Kedvesek voltak, Lujza meg nagyon bátor. Később táncolni is láttuk őket, meg persze számos más csoportot is, köztük sok olyat, amiben Lujzánál pár évvel idősebb lánykák is rázták a pompomot. Illusztrációként felül a "pónilovasok", alul "a tüzesek". 

forrás

- Azóta Lujza rendszeresen táncol otthon, felveszi a "táncos szoknyáját" (anno farsangra vettünk neki egy tüllös fekete szoknyát - mivel fekete macska volt), meg a karkötőit, be kell indítani neki "valami pónilovas zenét", ami rend szerint Lady Gaga (eredetileg Zebu választása volt, azóta Lujza is imádja, ma reggel is azt követelte, az általam korábban mindig lejátszott Lord of the Dance nem volt jó.) Ügyesen keveri a talajtorna, a néptánc és a szamba elemeit. A végén rendesen meg is hajol, teljesen profi. Kaptunk szórólapot balettiskolától, Zebulon egy hip-hop stúdiót nézett ki, én meg szeretném majd elvinni néptáncra is, aztán majd Lujza választ valamit. Most még úgyis mazsola hozzá, van 2-3 év ezen agyalni. 

- Voltak persze kiállítások is, azokat mérsékeltebb lelkesedéssel viselte Lujza. Bezzeg én imádtam a Playmobil kiállítást! A bennem élő 5 éves kislány ujjongva örvendezett, de sajnos rövidre kellett zárni, mert Lujzát annyira nem hatotta meg a dolog. 

- Ellenben az épületvetítés nagyon tetszett neki. Már önmagában az, hogy "késő estig" fennmaradhatott, meg este elmentünk a belvárba, ahol minden fel volt díszítve, szóval ez mind érdekes volt, de a fényfestés még rátett egy lapáttal. Nekem tetszett idén is. Most a városháza fenekére (hátoldalára) vetítettek, ami egy szűkebb tér, míg korábbi éveken a nagytemplom és egyetem fényfestése grandiózusabb látványt nyújtott, de szerintem ötletes volt ez is.  

- Másik vicces újdonság az Olimpiához köthető. Bár nagyon keveset megy nálunk a tv, azért a sportközvetítéseket néha mi is követtük. Lujza leginkább az atlétikai számokat szerette (nesze neked genetika: a nagyapja atletizált), meg a talajtornát. Még a foci EB miatt vettünk zászlót, azt lengette lelkes "hajrá magyarok" kurjongatások közepette, akkor is, ha épp nem volt magyar induló. Aztán valamiért beakadtak neki a franciák (talán francia-olasz kézi meccs volt), és azóta kitalálta, hogy ő francia. A legváratlanabb helyzetekben közli, hogy "zsömapellLujza", mert ezt megtanította neki az apja. Mióta Lujza rájött, hogy sokféle nyelv (ország és nép) létezik, mindet meg akarja tanulni. És mindig fel van háborodva rajta, hogy nem sugároznak éjjel-nappal "szaladást", pedig ő azt szereti nézni, meg ahogy a nénik és bácsik ugrálnak (magasugrás, rúdugrás, hármasugrás, egyre megy).