Zajlik, zajlik, zajlik az élet,

mindig van valami, tiszta mókuskerék ésatöbbi. 

Munka munka hátán: az október nagyon tevékeny lesz szakmai szempontból. Eleve ez (és a november) a leginkább munkás hónap: már mindenki hazajött a nyaralásból, beindulnak a projektek, de még nincs karácsony... Ráadásul októberben van a "Éves Nagy Tudományos Konferencia", amin lesz 2 előadásom, egy poszterem, egy kerekasztal-beszélgetésem (még nem biztos, de főnököm engem nézett ki egyik nagyokos megmondóembernek, és csak abban bízom, hogy a nagy-nagy-nagyfőnök megvétózza), illetve én fogom az egyik külföldi poszter-szekciót levezetni és felkértek egy könyvbemutatóra is. Utóbbit főként azért akarom lepasszolni, mert este hattól kezdődik, s másnap és szombaton is Zebulon fog egyedül lenni Lujzával. Igen, szombaton. Mert csak az akadémiai világban olyan hülyék az emberek, hogy fizetnek azért, hogy a szabadidejükben dolgozzanak. Mindegy, még agyalok rajta, mert nem lenne szép visszautasítani, csak tököm kivan már az egésszel. Poszter készen van (mert előre le kellett adni), de a többi szakmai feladattal sehogy se állok, szóval nem hiányzik semmi plusz meló. Oké, a könyvet disszertáció formájában olvastam, mivel opponense voltam, de akkor is. (Végül úgyis mindre igent mondok majd...)

Ja, meg "ebben a tanévben" belevágtam végre csoportos angol-tanulásba. És baromira élvezem, hogy végre van kivel dumálni, mármint olyannal, aki kijavítja a nyelvtanilag helytelen dolgokat és bővíti a szókincsem. Hárman vagyunk csak a csoportban, ez is nagyon jó, a tanár jófej. Számomra kicsit meghökkentő amúgy az akcentusa, de héééé, az én akcentusommal miről beszélek? Na jó, amúgy nyilván nem anyanyelvi beszélőkhöz kell mérni (se a tanárt, se magam), de azért furcsa. Mindegy, az én szempontból most az a lényeg, hogy tudjak, merjek beszélni. Az angoltudásom - hogyan is fogalmazzak - mozaikos. Az órán merek és tudok beszélni, mert felvettem egy ilyen kézzel-lábbal attitűdöt, meg tényleg nagyon ki akarom használni ezt a lehetőséget (munkahely fizeti, online, kiscsoportos). Érdekes, mert a másik két kolléganő kicsit feszültebb/iskolásabban áll hozzá (akkor beszélnek, ha felszólítják őket, rövidre fogják míg én kb. folyamatosan pofáznék, ha rajtam múlna. Például direkt felolvasom a feladat szövegét is, mert csak pár másodperc, de a kiejtést ezzel is gyakorlom, hallom a saját hangom stb.). Szóval szerencsére merek beszélni (ez hatalmas haladás!), csak ugye a fejemben a nyelvtan az teljes káosz. Van, amit tudatosan tudok használni, van, amit nem tudatosan, de jól használok (megtanultam dalszövegből, sorozatból), de van, amiben teljesen bizonytalan vagyok. De alapvető dolgokra gondoljatok: igeidők, segédigék, ilyesmik. A tanár viszont tényleg nagyon rendes, múltkor is mondta, hogy a saját anyanyelvünk rendes elsajátítása is alsó hangon 14 év, szóval legyünk türelmesek önmagunkkal és nyugodjunk le a picsába (nem így mondta, de ez volt a mondandója lényege). Meg persze gyakoroljunk, gyakoroljunk, gyakoroljunk - azért van ő is ott.    

Lujza jól van, hihetetlen, milyen szókészlete van. Az is jó, hogy egyre több mindent lehet vele megbeszélni, illetve őt is rengeteg dolog érdekel (csak jó lenne, ha nem este 3/4 9-kor jutna eszébe létfilozófiai kérdéseket feltenni). Magas is, meg jó az étvágya, szóval végre egészen emberi formája van, persze így is vékony, de azért az egészséges tartományban. Most épp táncosnő szeretne lenni és makacs módon franciául szeretne megtanulni. Egyszer elgondolkozott azon, hogy rendező lesz, de aztán nyert a tánc. A rendezés meg onnan jött, hogy nagyon vicces módon tud ez a majd' 3 éves minket, felnőtteket rendezni: tegnap anyósoméknál konkrétan az utcán körtáncot jártunk a kedvéért a szomszédok őszinte megdöbbenésére. Én ezen is szégyenkezés nélkül tudok röhögni, meg teszek rá, ki mit gondol, de mondjuk távolról nézve elég groteszk lehetett a hat felnőtt és egy picike emberke performansza a csendes kertvárosi utcában. Mindegy. Pierre kiélvezhette a nagybácsiságot, mert Lujza rákattant, vele külön is sokat táncolt, majd három könyvet is odacipelt, hogy olvassa őket el neki. Az egyik valami autós volt, életkori besorolása stimmelt, hamar meg is unta, aztán elővett egy ismeretterjesztő könyvet a tűzről (kb ilyen negyedikes gyerekeknek valót), szájtátva hallgatta az egyszerűen, de elég szakszerűen leírt kémiai folyamatokat. Végül a Nils Holgersson következett, mondván, hogy ő nagylány, nagykönyvet olvassanak neki. Persze nem értek a végére, de cukik voltak, ahogy összebújva lapozgattak. Lehet azért is volt most Pierre rákattanva, mert mikor hét közben egyszer átmentünk "a fiúkhoz", akkor inkább Bennel játszott. 

Ha már a fiúk: vettek új kocsit, mondtam már? Most kitalálták, hogy vesznek bele gyerekülést, mert mi van, ha Lujzát el kell szállítani valahova. Eléggé ráálltak erre a dologra, küldözgetik a jófogás-linkeket, úgyhogy biztos beszereznek majd egy ülést. Én nem vagyok ellene, bár inkább tavasszal-nyáron lesz majd aktuális. Na de a kocsi. Egy ezer éves Suzukijuk volt, és már féltek beleülni, vagyis inkább attól, hogy ott maradnak út közben valahol. Városon belül használták, de elindulni nem mertek vele hosszabb távra. Az előző autó megbízhatatlansága nem tett jót Pierre idegeinek sem: nagyjából hasonló szorongásos betegsége van, mint Zebulonnak, csak nála nem pánikrohamban nyilvánul meg, hanem hasgörcsben és hasmenésben. No, szóval nagyon régen voltak utoljára Bennel bárhol is, most viszont végre mennek őszölni a számunkra szokásos szerelmes Szalajkába. Nagyon-nagyon-nagyon rájuk fér már, hogy végre nem kizárólag öregemberkednek otthon (Pierre köt, Ben kirakózik), hanem kihasználják, hogy mehetnek (egészségesek, fiatalok, van pénzük). Ja, az új autó egy szép, kék Skoda Fabia. 

Ha már utazás: anyum meg befizetett élete első repülőútjára! Nővérem és a pasija elviszik az ősöket Athénba. Olyan jó! Annak is örülök, hogy nem húzódik. Ugyanis már két évvel ezelőtt is felvetődött, csak addig tökörésztünk rajta, míg elúszott a lehetőség: egyedül (mármint anyum apummal kettesben) kizárt az utazás, mi most ebben nem tudunk segíteni, maradt nővérem, neki meg korlátozott a szabadsága, plusz azért ő is erősen támaszkodik pasija segítségére (tájékozódás angoltudás, millióegy utazási tapasztalat). Apum miatt volt most kérdéses a dolog, mert persze nyilván megint iszik, vagy ha nem iszik, akkor rosszul van, mert előtte ivott, és bejelentkezett a pszichiátriára, kérdés volt, út előtt vagy után vállaljon-e egy befekvést, végül utána lesz. Így persze rossz, hogy utazás előtt milyen állapotban lesz. Van bennem félelem, hogy nehogy amiatt ne tudjanak elmenni, mert előtte való nap fullra issza magát és kórházba kerül. Abban bízunk nővéremmel, hogy talán ésszel felfogja, hogy ahhoz ez túl sok pénz (repjegyek, szállás), hogy elszúrja. De hát nem ez lenne az első eset... Mindegy, most bizakodóak vagyunk, meg optimisták, aztán hátha egy ici-picit élvezni is tudják majd a rengeteg feszültség és idegesség mellett.