ami lényegébe véve egy tárca novella-gyűjtemény. Három részből áll, az első a múltról szól, a középső a lányáról, a harmadik részben lelkizős-elmélkedős írások kaptak helyet.
Ez volt az első Grecsó-találkozásom, és rá kellett jönnöm, vannak nekem ilyen kis kattanásaim, amiket ha valaki benyom, azt instant szeretni fogok. Mondjuk ha (elismerősen) megemlíti Stefan Zweig nevét, meg áradozik az Alföldről, meg van egy furcsa, inkább érzelmi, mintsem tapasztalati-életviteli kötődése a régi, hagyományos paraszti vidékhez, meg a gangos házakhoz, és aki idétlenül próbál egyensúlyozni a liberalizmus és konzervativizmus határán (mindezt istenhívőként).
Szóval eleve eléggé egy platformon mozgok vele, meg életkorban is csak egy tízessel idősebb, és persze van egy kislánya, ráadásul a kötetben szereplő történetek pont nagyjából abból az időszakból származnak, amennyi most Lujza, szóval azzal is könnyű volt rezonálni. Megfejelve azzal, hogy Lujza nehezen érkezett, Grecsóék meg örökbefogadtak.
És ahogyan ír erről, meg az apaságról (szülőségről), ajjj, hát szorította sokszor a torkom a sírás. Még jó, hogy villamoson olvasok, sokszor kellett a lapokon lévő betűk helyett másokat keresni, és magamban hangosan betűzni az elsuhanó sorokat, hogy Némethy Panzió, Korona Panzió, Lizián virág, Ibolya söröző... míg kipislogtam a meghatottságot.
Bevallom, néha azért már túl szirupos-nyálas volt a szöveg, lehet azért is, mert egyben, egymás után olvastam őket, nem hagyva szünetet. Minden esetre voltak nagyon kedves és/vagy elgondolkodtató sorai, sokat "ki is fotóztam" a telefonommal. Az egyik kedvenc novellám az volt (a címére mért is emlékeznék), amiben egy gyarmek-táboroztatós emléket mesél el, melyben a vele táboroztató másik felnőtt kérdezi tőle, van-e gyereke, és hogy mennyi harag és keserűség volt benne akkor emiatt a kérdés miatt (mivel évek óta nem született meg a nagyon vágyott gyermekük a feleségével). A történet utolsó mondata volt az, amin viszont tényleg elbőgtem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése