Kedves naplóm, a mai nap tökéletes volt

legalábbis eddig — ne kiabáljuk el, még csak 19:47 van! 

Ma anyósom jött el nap közben babázni. Mióta az anyukája - aka dédimama - leesett a lábáról, ápolni kell és sajnos csak akkor látják L-t, mikor mi megyünk hozzájuk. De ma jött Zebuék nagynénje vidékről (hehe), és anyósom így szabadnapot kapott, amit ki is használt. L már eleve jó hangulatban várta, mert egy órát aludt a délelőtti etapban, ami jónak számít. vigyorogva játszott, hagyta magát tornáztatni, el tudtuk vinni sétálni (múlt héten kettő kudarcos, “levegőt se vett annyira üvöltött”-típusú hisztije volt L-nek), beszélgetett Kórásszal, jókat és nyugodtan evett, a deles fél órás szundiból nem ordítva ébredt, délután majdnem 2 órát (!) aludt - igaz, rajtam, de akkor is - és a háttérben ugyan, de részt vett élete második szemináriumán, ahol én témavezetői mivoltomban alkalmatlankodtam online. Azért az óra végén becukiskodtunk a kamerába. Na jó, L volt cuki, én meg leharcolt, és kihasználtam, hogy a társtemavezetőm Ausztráliában nőtt fel és a férje amcsi és nem kell külön gondolkodnia, miközben beszél, úgyhogy én csak biodíszlet voltam és mosolyogtam, meg tartottam L-t a kamerába. Nem baj, múlt héten kibeszéltem magam, mivel a másik jómadaram olyan baromságokat válaszolt a csoporttársak kérdéseire, hogy muszáj volt. 

Kell is a tréning L-nek, mert egy doktori védés is vár ránk. Mókás lesz. 

Más: megjött. Hurrá. {szomorú arc} Nem hiányzott, fogalmazzuk így. Most lehet izgulni, hogy 1) L szopizik-e tovább (hormonváltozás megváltoztatja a tej ízét) 2) nem apad-e el a tejem (hozzátáplálást csak jövő héten kezdjük és nem egy rövid folyamat) 3) visszatér-e  az endometriózis.

De ez sem szegi kedvem, mert a Zebulon által végigsóhajtozott négy napos hosszúhétvége után végre neki is pozitív élménye volt ma L-lel, aminek nagyon örülök, plusz ugye anyuja is ömlengett neki telefonba, hogy L így, meg úgy, s persze én is meséltem neki. 

No, irány fürdeni, mert még fejni is kell. 

Elolvastam a Kő hull apadó kútba

című ballada-regényt Szilágyi Istvántól. Kellett idő, mert nem könnyű olvasmány, ellenben nagyon szép szöveg. Az is igaz, hogy - amint legutóbb említettem - nem igazán illeszkedik a félkómás állapotú esti olvasási rutinomba pont ezért: ezer meg egy jelző, körmondat, szóvirág és társaik teszik nagyon kifejezővé, gyönyörűvé, néhol filozófikussá az alapvetően faék egyszerű "bűnügyi" történetet. Kellett is vagy két fejezet, mire megszoktam ezt a nyelvezetet, az elején kifejezetten fárasztott, aztán persze megtetszett, időnként nagyon élveztem olvasni. 

Mondhatni, cselekmény nem sok van: Szendy Ilka, a vagyonos városi tímárlány egy ollóval megöli házas - és nem mellesleg rendszeresen a tágabb családjával nála napszámoskodó - szeretőjét, Gönczi Dénest. Ez a kiindulópontja az első oldalaknak, a továbbiakban Ilka a gyilkosságot próbálja leplezni, s közben megtudunk részleteket arról, hogyan jutott idáig, s mi történik azután a végzetes este után. De nem is a "mi történik" a lényeg, hanem a "hogyan": az idősíkok - múlt, jelen, sőt, néha a jövő - összecsúszása, a főhősünk elméjének bomladozása, a XX. század eleji magyar kisvárosok és a hozzá kapcsolódó emberek - a polgárok és a környékbeli parasztok - leírása, no ezek mind mind zseniálisak. 

A mellékszereplők kifejezetten tetszettek, Gönczi Dénes, Mari, Faggyas és persze a kedvenc Béla bácsi, akik egy-egy társadalmi réteg ideáltipikus sorsát is megjelenítik. Béla bácsi "eltékozolt" diákévei, Faggyas szociális kiszolgáltatottságából fakadó bebukott terve a társadalmi raglétrán való előrejutásban, Dénes amerikázása, Mari józan paraszti esze (átvitt értelemben is) mind kiváló példák a korszakra jellemző, kinek tágabb, kinek szűkebb mozgásteret adó életutakra, lehetőségekre, korlátokra. 

Ez egyébiránt egy újabb olyan regény, aminek a főhősével egy percre sem tudtam szimpatizálni, molyon olvastam egy értékelésben, hogy az olvasó megsajnálta főhősünket, fú, én nem sajnáltam. Szerintem Szendy Ilka vagy szimplán nárcisztikus vagy pedig ÉS pszichopata is. Végtelenül gonosz, örökké sértődött, egoista lény, aki minden körülötte élő emberrel csak gonosz játékokat játszik és soha semmi sem jó neki. Az a típus, aki elé, ha maga II. Rákóczi Ferenc lépne, akkor őt is visszautasítaná. Vagyis inkább megalázná. Vagy belevágna egy jó nagy szabóollót.   

Utassys március

Utassy József  
Zúg Március

Én szemfedőlapod lerántom: 
kelj föl és járj, Petőfi Sándor!

Zúg Március, záporos fény ver, 
suhog a zászlós tűz a vérben.

Hüvelyét veszti, brong a kardlap: 
úgy kelj föl, mint forradalmad!

Szedd össze csontjaid, barátom: 
lopnak a bőség kosarából,

a jognak asztalánál lopnak, 
népek nevében! S te halott vagy?!

Holnap a szellem napvilágát 
roppantják ránk a hétszer gyávák.

Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: 
szólj még egyszer a szabadságról!

Ez a zene dolog csak klikkelt egyet az agyamon,

ha már hajnali kelekótya állapotban is ezen járnak a tekervényeim. 

Történt ugyanis az egyik-másik szoptatás közben, mikor már L-t nem kell rendszabályozni és rálazul az étkezésre, de mindkét kezem foglalt, hogy — mi mást tehetnék, — fejben jeleneteket képzelek el. Ahhoz a regényéhez, amit magamnak írok, mivel tudom, hogy nem lesz belőle sose könyv, mert egyrészt csak számomra érdekes, másrészt nincs is publikációs célom vele, harmadrészt, ha meg is jelenne, nem tudnám kezelni a helyzetet, ahogy a tudományos eredményeimet sem vagyok képes menedzselni. Rettenetesen kényelmetlen érzés a könyvemmel házalni, hiába mondta rá xy prof, hogy alapmű. Azt hiszem, ez az a bizonyos imposztor szindróma. Ha objektíven nézem, tudom, mennyi munka van benne és méltán erezhetnék némi büszkeséget, és persze, hogy baromi jól esik, ha szakmai nagyemberek elismerően szólnak róla, mégis, leginkább szorongok ettől a helyzettől. Anyunak és volt főnökömnek is van abban igaza, hogy nyomulni kellene vele, anyum persze mindig hozzáteszi, hogy más fele annyi tudást is magabiztosan ad elő, de én amúgy is mindig jobban szimpatizáltam azokkal, akik bizonytalanok, kérdéseket tesznek fel, önmagukat is megkérdőjelezik, mert akkor képesek több oldalról megvizsgálni valamit, az árnyalt és empátiára képes gondolkodást pedig többre tartom, mint a rámenős, határozott, de egysíkút. Szóval, én is inkább tépelődök, (pölö azon, hogy elég jó lett-e, amit írtam), ahelyett, hogy végre fognám magam és boldog boldogtalannak elkezdeném kipostázni a kötetem egy-egy szívhezszóló ajánlólevél kíséretében. 

Nem is erről akartam írni, bakker, hanem a fikciós “művemről”. Amit — mivel igen ritkán jutok laptop elé, hiszen fontosabb dolgom van most annál, telefonon meg tök béna és az autocorrect miatt pláne nehézkes pötyögni — fejben írok. 

Szóval. Regény. G., egyik szereplőm, akinek most próbálom rekonstruálni a múltját, jelenét, jellemét, ízlését. Azért utólag, mert számomra most kezdett egyre érdekesebbé válni, hogy mi lenne ha így vagy úgy alakítanám a szálakat és G egy ideje jobban előtérbe került. A “profilozásnak” része a zene is: mit hallgat az adott karakter, mit nem. Persze ehhez széles ismeretekre lenne szükségem, mert az én ízlésem elég zárt keretek között mozog. Nem akarok a rock palettájáról választani, az majd Phil és Alex és Réka lesznek, G. másik generáció és másik világ. 

És persze mikor ezen elmélkedtem, hogy akkor vajon mit hallgatna G, nyilván eszembe jutott Máté (nyilván), meg az a dal, amit Peti osztott meg a blogján, amit meghallgattam azóta párszor, erről meg eszembe jutott Postásbácsi, hogy ő aztán nagy szerb zeneszakértő, biztos megszakértené nekem azt a dalt is, furcsa is, hogy valamiért annak idején engem a török könnyűzenével talált meg, a szerb kimaradt. 

Be is dugaszoltam a fülem és hallgattam egy kis Teomant, tiszta nosztalgikus hatás alá kerültem, időben visszarepülve kb 10-15 évet. Anyám borogass, de öreg vagyok!

Ha már időben vissza: Liftes szermányolt egy kutyát és  e s k ü  pont úgy néz ki, mint ő. Amúgy megcsináltatta a fogát (Liftes, nem a kutya), és most tökéletes a mosolya, és értem, hogy ez az ő szakmájában, ami a külsőségekről szól, kb kötelező, de így ez már nem ő, ez egy másik pasi, s pont a különlegessége veszett el az új, tökéletes egyenmosolytól. Legalábbis én ezer éve (na jó, 16 éve) a csiricsárén álló fogai ellenére szerettem bele. Vagy pont azért. 

Folyt köv (?)

Hajnali szoptatás közben

olyan gondolati lánc indult be félálomban, hogy az csuda, ráadásul az egészet fejben blogoltam közben, mármint javítgattam, mintha bejegyzés lenne. Írtam jegyzetet most reggel, úgyhogy lehet lesz is néhány poszt belőle, ha sikerült megint elcsípni egy olyan félkómás meditatív állapotot, mert az úgy volt nagyon vicces. Ha nem sikerül, csak simán és unalmasan leírom, mint máskor. 

Ma anyu választott L-nek zenét.

Egyből megértettem, miért lettem sznob. Úgy látszik, genetikusan öröklődik, mert L. szélesen vigyorgott* azon, hogy “kitört a fák forradalma”**, pedig azt se tudja, hogy ez mit jelent, mivel még ez lesz az első tavasza és főképp azért, mert - ahogy az apja szokta mondani - annyi esze van, mint egy négy hónaposnak. Ám ez anyunak nem volt elég, mert Dinnyés után tömény Mozartot adagolt, ami azért elég kemény, de L. simán két percen belül bealudt rá. 

[Azt gondolom, mondanom se kell, hogy az összes háborúzó fszfej szarjon sünt. Putykó naponta kettőt.]

* Tuuuudom, véletlen volt. Nyilván. De cuki volt a vigyora, mint akinek tényleg megtetszett ez a sor. Vagy Józsi bácsi hangja. 

**Utassy József: Hurrá 

Szaladj, ha akarod látni, fuss!

Kitört a fák forradalma!

Szaval a száműzött Március!

Jégkirályt lincsel a Tarna! 

 

Március! Március! Március! 

Lángok a barackfaágon!

Láng, lobogó lila láng! Fiúk,

dobjuk rá a nagykabátom!

 

Március, gyönyörű Március!

Szeretlek százezer éve!

Ki merne utadba állni?! Fuss!

Március, szerelmem: érj be!

Sznob pítscha

vagyok, az a baj. De nem tudok mit tenni ellene, ez van. Hallgatom a gyerekdalokat a jutubin és a falra mászok tőlük. Életemben először meghallgattam a gyümölcsös együttes szülinapi dalát… atya-gatya de béna. Halász Juditnak van egy-egy alapműve (Micimackó ugyebár), de borsózik a suttogós hangjától a hátam. 100 Folk Celsius? Én azt hallgattam kölyökként, most meg blöá. Utóbbi kettőre mondjuk azt mondom, hogy még szoba jöhetnek, mikor L nagyobb lesz. De a jutubin fellelhető dalocskák annyira idétlenek, s még a klasszikus gyermekdalok előadásmódja is igénytelen. (Az animációkról ne is beszéljünk.)

Szóval szerencsétlen lányom Kalákát hallgat éjjel-nappal, nem csak a kicsiknek szánt darabokat, hanem mindent, ami a csövön kifér. Mert a gyermekem annnnnnnyja sznob. Vagy csak nem értek a gyerekekhez. De a természetes énekhang és a valódi hangszerek a szintipop helyett nekem jobban bejönnek és meggyőződésem, hogy L-nek is jobbat tesz az “egészséges” zene. Szóval énekelni is főleg Kalákát éneklek neki vagy szimpla népdalokat, gyerekdalokat (sok Weöres szöveggel). Vannak kedvencei: Elment a két lány virágot szedni; Kiskece lányom; Mély erdőn ibolyavirág. Kaláka dalok közül a Szalakóta, Kínai dallam, Sorompó, de mindent visz a Nandu. Olyan széles vigyort, mikor meghallja hogy “bolyhos, szép, nagy madár a nandu”, ritkán látni.

És bár még csak négy hónapos (jesszu, már négy hónapos!), már tervezem a zenei hozzátáplálását. Lehet nem a Black Queennel vagy a When you were younggal kellene kezdeni, hiába tartom a rockzene (mit a rockzene! A könnyűzene!) egyik legtökéletesebb számainak őket. De valami kis The Beatles vagy hasonló előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. 

Már annyira várom, hogy együtt énekeljünk, és ha én belekezdek, hogy “Is this the real life”, akkor ő tejes természetességgel vágja rá a kis gyerekhangján, hogy “or is this just fantasy?”

Már csak párat kell aludni addig. 

Első gyerekes hülye szülők,

ha elszabadulnak otthonról, mit csinálnak? Felvásárolják a Tesco, az Auchan ÉS a DM rágókakészletét. Így hát L. most boldog rágóka-gyűjtemény-tulajdonos, nem mellesleg 4 hónapos. 

Sétálni ma nem sikerült jót, mert a mi kis bogyónk olyan különleges hópihe, hogy nem szereti a babakocsit. Időnként azért vannak sikerek, a délutáni sétákba nagyrészt beletörődik, ha jól időzítek és pont álmos, mert akkor hamar elalszik a jó levegőn. De amint felébred (30-45 perc), üvölt. Ennek okát egyelőre nem értem, de örülök annak a fél órának is. 

Enni jól eszik, bal cickó erőn felül teljesít, ma meg is kapja a hónap dolgozója kitüntetést, mert elértük a kitűzött célt (4 hónapig kizárólag anyatejes táplálás). Hogy motivált maradjon, a következő cél az öt hónap. Akkor meg úgyis kezdeni kell a hozzátápolást.

Elkezdett bukni L., eddig nem bukott kb egyáltalán. De még mindig csak kicsiket, remélhetőleg így is marad.

Hason nincs eleget, mivel 3 perc után nyíg, de azért igyekszünk erőltetni. Oldalára fordul, meg tök ügyesen fog meg dolgokat. 

Nyáladzik, mint a vesztés és persze mindent tol a szájába, ahogy kell. 

Néha nagy kegyesen mosolyog, fürdés közben pl. Vetkőzni szeret, felöltözni nem. 

Most nővérem altatja, főzök addig egy köménymag levest. Holnap meg megyünk Pierrékhez, majd megint előadhatja, hogy mi nem értünk a saját gyerekünkhöz. Eskü írok Katának (vagy az utódjának) levelet, hogy soron kívül mégis adjanak már Pierréknek egy kölköt, de hasfájósat ám! Akkor okoskodhatunk neki mi is. 

Elolvastam Az ötös számú vágóhidat

Vonnegut mestertől. Vegyes érzések kavarognak bennem, még ülepednie kell az olvasottaknak. A téma sötét és végtelenül szomorú. Gyűlölöm a háborút és megvetem az erőszakot, szóval egy nyíltan háborúellenes regény elég jó kiinduló helyzetben van nálam. Viszont értek meglepetések, mivel a regények és filmek, sorozatok cselekményének nem igazán szoktam előre utánaolvasni (ez de szép…), sőt, kifejezetten szeretek teljesen “vakon” belekezdeni valamibe. 

Szóval, azt tudtam, hogy háborús, azt viszont nem, hogy “sci-fi-elemek” (időugrás, űrlények) is lesznek benne, és nem is teljesen tudtam jól reagálni rá. Most így utólag kezdem már jobban elfogadni. (Milyen jófej vagyok.)

Még két negatívum, hogy egy idő után fárasztott az írásmód, főleg a sok “így megy ez”, bár tény, hogy adott egy keretet az egész történetnek (ez nem jó kifejezés rá, majd javítom, ha eszembe jut kifejezőbb). A másik pedig, hogy a főhős annyira antipatikus volt, ami már zavart. 

A humor viszont tetszett, ami azért elég fekete volt - milyen is lehetne egy ilyen téma esetén. Szintén szerettem, hogy - és erre viszont ez lesz a jó szó - >üdítő< volt olvasni, gyorsan is haladtam vele és szívesen is vettem esténként a kezembe. Ez különösen felerősödik a mostani olvasmányom ( Szilágyi István: Kő hull apadó kútba) fényében, aminek csak az első fejezetét olvastam el, de az már látszik, hogy nem 4 hónapos babák anyukáinak írta a szerző, mert annyira kell >koncentrálni< a szövegre, komolyan >fárasztó< olvasni. De érdekes, nagyon érdekes, úgyhogy folytatom. 

Szavak, amikről a falra mászok - 2. rész

Brunch.

A hideg ráz tőle, miközben a jelentése lenyűgöző dolog, amihez csak tapsolni tudok. Sőt, egyenesen tapsikolni. 

Évekkel ezelőtt, azaz B.E. (gyíkoknak: brunch előtt) háborogtam egy sort azon, hogy délután miért nem lehet rántottát enni sehol - tegyük hozzá, hogy a reggeliző helyek száma is nyomorult volt régebben. Pedig egy jó tükörtojás jól tud esni uzsonnára, pláne ha nem magadnak kell elkészíteni, és hajlandó vagy kifizetni a nevetségesen túlárazott összeget érte. Szerencsére nem voltam egyedül ezzel a dologgal, így már ma az olyan poros kis falvakban is, mint a lakhelyem, sok-sok bröncsölde található. 

Bröncsölde. Ha Zebulonnal egyszer megbuggyanunk (a buggyantott tojás is de jó!), és belevágtunk a kávézó-büfé álmunkba, akkor ez lesz a neve.