ha már hajnali kelekótya állapotban is ezen járnak a tekervényeim.
Történt ugyanis az egyik-másik szoptatás közben, mikor már L-t nem kell rendszabályozni és rálazul az étkezésre, de mindkét kezem foglalt, hogy — mi mást tehetnék, — fejben jeleneteket képzelek el. Ahhoz a regényéhez, amit magamnak írok, mivel tudom, hogy nem lesz belőle sose könyv, mert egyrészt csak számomra érdekes, másrészt nincs is publikációs célom vele, harmadrészt, ha meg is jelenne, nem tudnám kezelni a helyzetet, ahogy a tudományos eredményeimet sem vagyok képes menedzselni. Rettenetesen kényelmetlen érzés a könyvemmel házalni, hiába mondta rá xy prof, hogy alapmű. Azt hiszem, ez az a bizonyos imposztor szindróma. Ha objektíven nézem, tudom, mennyi munka van benne és méltán erezhetnék némi büszkeséget, és persze, hogy baromi jól esik, ha szakmai nagyemberek elismerően szólnak róla, mégis, leginkább szorongok ettől a helyzettől. Anyunak és volt főnökömnek is van abban igaza, hogy nyomulni kellene vele, anyum persze mindig hozzáteszi, hogy más fele annyi tudást is magabiztosan ad elő, de én amúgy is mindig jobban szimpatizáltam azokkal, akik bizonytalanok, kérdéseket tesznek fel, önmagukat is megkérdőjelezik, mert akkor képesek több oldalról megvizsgálni valamit, az árnyalt és empátiára képes gondolkodást pedig többre tartom, mint a rámenős, határozott, de egysíkút. Szóval, én is inkább tépelődök, (pölö azon, hogy elég jó lett-e, amit írtam), ahelyett, hogy végre fognám magam és boldog boldogtalannak elkezdeném kipostázni a kötetem egy-egy szívhezszóló ajánlólevél kíséretében.
Nem is erről akartam írni, bakker, hanem a fikciós “művemről”. Amit — mivel igen ritkán jutok laptop elé, hiszen fontosabb dolgom van most annál, telefonon meg tök béna és az autocorrect miatt pláne nehézkes pötyögni — fejben írok.
Szóval. Regény. G., egyik szereplőm, akinek most próbálom rekonstruálni a múltját, jelenét, jellemét, ízlését. Azért utólag, mert számomra most kezdett egyre érdekesebbé válni, hogy mi lenne ha így vagy úgy alakítanám a szálakat és G egy ideje jobban előtérbe került. A “profilozásnak” része a zene is: mit hallgat az adott karakter, mit nem. Persze ehhez széles ismeretekre lenne szükségem, mert az én ízlésem elég zárt keretek között mozog. Nem akarok a rock palettájáról választani, az majd Phil és Alex és Réka lesznek, G. másik generáció és másik világ.
És persze mikor ezen elmélkedtem, hogy akkor vajon mit hallgatna G, nyilván eszembe jutott Máté (nyilván), meg az a dal, amit Peti osztott meg a blogján, amit meghallgattam azóta párszor, erről meg eszembe jutott Postásbácsi, hogy ő aztán nagy szerb zeneszakértő, biztos megszakértené nekem azt a dalt is, furcsa is, hogy valamiért annak idején engem a török könnyűzenével talált meg, a szerb kimaradt.
Be is dugaszoltam a fülem és hallgattam egy kis Teomant, tiszta nosztalgikus hatás alá kerültem, időben visszarepülve kb 10-15 évet. Anyám borogass, de öreg vagyok!
Ha már időben vissza: Liftes szermányolt egy kutyát és e s k ü pont úgy néz ki, mint ő. Amúgy megcsináltatta a fogát (Liftes, nem a kutya), és most tökéletes a mosolya, és értem, hogy ez az ő szakmájában, ami a külsőségekről szól, kb kötelező, de így ez már nem ő, ez egy másik pasi, s pont a különlegessége veszett el az új, tökéletes egyenmosolytól. Legalábbis én ezer éve (na jó, 16 éve) a csiricsárén álló fogai ellenére szerettem bele. Vagy pont azért.
Folyt köv (?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése