című ballada-regényt Szilágyi Istvántól. Kellett idő, mert nem könnyű olvasmány, ellenben nagyon szép szöveg. Az is igaz, hogy - amint legutóbb említettem - nem igazán illeszkedik a félkómás állapotú esti olvasási rutinomba pont ezért: ezer meg egy jelző, körmondat, szóvirág és társaik teszik nagyon kifejezővé, gyönyörűvé, néhol filozófikussá az alapvetően faék egyszerű "bűnügyi" történetet. Kellett is vagy két fejezet, mire megszoktam ezt a nyelvezetet, az elején kifejezetten fárasztott, aztán persze megtetszett, időnként nagyon élveztem olvasni.
Mondhatni, cselekmény nem sok van: Szendy Ilka, a vagyonos városi tímárlány egy ollóval megöli házas - és nem mellesleg rendszeresen a tágabb családjával nála napszámoskodó - szeretőjét, Gönczi Dénest. Ez a kiindulópontja az első oldalaknak, a továbbiakban Ilka a gyilkosságot próbálja leplezni, s közben megtudunk részleteket arról, hogyan jutott idáig, s mi történik azután a végzetes este után. De nem is a "mi történik" a lényeg, hanem a "hogyan": az idősíkok - múlt, jelen, sőt, néha a jövő - összecsúszása, a főhősünk elméjének bomladozása, a XX. század eleji magyar kisvárosok és a hozzá kapcsolódó emberek - a polgárok és a környékbeli parasztok - leírása, no ezek mind mind zseniálisak.
A mellékszereplők kifejezetten tetszettek, Gönczi Dénes, Mari, Faggyas és persze a kedvenc Béla bácsi, akik egy-egy társadalmi réteg ideáltipikus sorsát is megjelenítik. Béla bácsi "eltékozolt" diákévei, Faggyas szociális kiszolgáltatottságából fakadó bebukott terve a társadalmi raglétrán való előrejutásban, Dénes amerikázása, Mari józan paraszti esze (átvitt értelemben is) mind kiváló példák a korszakra jellemző, kinek tágabb, kinek szűkebb mozgásteret adó életutakra, lehetőségekre, korlátokra.
Ez egyébiránt egy újabb olyan regény, aminek a főhősével egy percre sem tudtam szimpatizálni, molyon olvastam egy értékelésben, hogy az olvasó megsajnálta főhősünket, fú, én nem sajnáltam. Szerintem Szendy Ilka vagy szimplán nárcisztikus vagy pedig ÉS pszichopata is. Végtelenül gonosz, örökké sértődött, egoista lény, aki minden körülötte élő emberrel csak gonosz játékokat játszik és soha semmi sem jó neki. Az a típus, aki elé, ha maga II. Rákóczi Ferenc lépne, akkor őt is visszautasítaná. Vagyis inkább megalázná. Vagy belevágna egy jó nagy szabóollót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése