Má' megin' azt álmodtam, hogy

kismamaruhát vásárolok, ez valamiért nagyon bekattanhatott nekem, aztán álmomban egy csomó egykori iskolatársam/csoporttársam is nagy pocakkal tűnt fel, nézzed már, mennyi várandós, ja, hát nem is olyan nagy dolog, hogy én is az vagyok, egy csomóan mások is azok...

Aztán most gondolkodtam az álmomon, és azt mondtam magamnak, hogy hülye vagy(olf), Médea, igenis különleges, hogy ott a pocakodban egy kis élet, tessék szépen megélni, és az egészen tündi-bündi módon különlegesnek érezni, mert várhatóan nem sok ilyen lesz még az életben! (Azért egyszer még jó lenne - no de először ezen legyünk túl...) Amúgy sem verseny. 

Azt viszont nem álmodtam, hogy a jó időre való tekintettel végre tisztességesen kikutyáztam magam anyósomék kutyáival. F. kutya a kedvenc kutyám, anyósom szerint én is az ő kedvenc emberei között vagyok, szóval kölcsönös a szerelem és így tavasszal eléggé egymásra vagyunk kattanva, már csak azért is, mert imádom fésülni, és, nos, róla lehet mit. Rettenetesen tömött bundája van, én komolyan nem tudom, miféle keverék lehet, de a felmenői között tuti vannak hegyi kutyák, és/vagy valami nagyon szibériai fajta, kinézetre amúgy úgy fest, mintha valaki 90 fokon kimosott volna egy ír farkaskutyát. Na jó, csak 60 fokon, mert így is nagytestű, de azért nem olyan félelmetesen behemót, mint a fajtatiszta társa. Azért ahhoz kellően nagy, hogy ne tudjon beleülni az ölembe - persze azért megpróbálta. Kétszer is. Lejött róla egy fél festékes vödörnyi szőr, pedig csak a jobboldalát hagyta fésülni és anyósom mát kétszer átfésülte (szintén egy-egy festékes vödör szőr mínusz). Édes volt, mikor vagy fél percig elmélyülten szaglászta a hasam, mondom is neki, hogy jól gondolja. :) Azt olvastam, hogy ha a kutya odabújik a hashoz, akkor a baba szívhangját is hall(hat)ja. F. kutya már elég süket, így biztosan nem hallotta. No, de a szaglása az még mindig remek!   

No, SPF!

Itt volt már az idő, hogy veled is álmodjak. Az úgy volt, hogy meghívott  előadó voltál, valamilyen politikai és/vagy történelmi eseménnyel kapcsolatban tartottál órát a hallgatóimnak, de a gyerekkori szobámban. (Annyi kiegészítéssel, hogy volt kivetítő, meg tábla is.) Ügyes voltál, tök büszke voltam rád. 

Baba-álom fronton annyi előrelépés történt, hogy az álmomban kismamaruhát vásároltam (volna, ha találtam volna, de csak botsáskákra való nyári göncöket árultak).

Közben megérkezett mindkét teszt, minden genetikai eltérésre alacsony kockázatot mutattak. Jupppp! (erről a juppogásról le kellene szoknom...) Mivel az egyik genetikai vérteszt volt, ezért a nemét is megtudtuk (az volt az első, amit megláttam a papíron). Már összegyűjtöttünk egy csomó szép fiúnevet, ezért úgy döntött a kisasszony, hogy megviccel minket. Most kínlódhatunk a lánynevekkel, amikkel amúgy is bajban voltunk, de azért vannak öletek. Na jó, egy ötlet van. Pierrék jól le is húzták. (Pierre húzta le, a mindig-kedves-udvarias-segítőkész-és-cuki BenEflektnek tetszett.) 

Anyum "megjósolta", mármint bevonzotta a lányunokát, Zebu anyja kicsit meg van illetődve (három fiút nevelt fel), de majd beletanul a lánynevelésbe is. Nővéremet azzal hívtam fel, hogy megtudtuk végre a gyerek nemét és szeretném felkérni fociedzőnek. (Focizott, rövid ideig még "profi" női csapatban is.) De nem vertük át, mert egyből visszakérdezett, hogy "Miért, lány?!" Pierrék fiúra tippeltek, amúgy Zebulon is végig úgy érezte, hogy fiúcska lesz, pedig lányt szeretett volna. Szóval neki "pozitív csalódás"* volt. 

* Közhelyparádé: Nyilván az a lényeg, hogy egészséges legyen.

Zebulonnak már kétszer is volt babás álma,

egyszer a kiságyban nézte meg, hogy minden rendben van-e (minden rendben volt), a másik alkalommal meg már a család előtt produkálta magát a gyerek, Zebu elmondása szerint 2 hónapos volt, de már járt és verset mondott. Szegény gyerek, biztos nem lesz teljesítménykényszerrel agyonnyomasztva... 

Zebu meg ki van rajta akadva, hogy nekem még nem volt babás álmom.* Ma hajnalban konkrétan azt álmodtam, hogy én vagyok a Ricky Martin pasija. Zebu nem volt ettől elájulva. (Pedig Ricky Martin pasijának lenni tök menő!) 

* Mióta várandós vagyok, valóban nem volt ilyesmi. Régen persze igen, de Zebu szerint az nem ér. 

Nem akarok kismama bloggá változni,

elég terhes is lenne azt olvasni. (Hehehehe, de vicces vagyok.) (Nem.)

De nehéz másról írni, mert 1) nem megyünk sehova 2) nem találkozunk senkivel 3) ha mégis kimozdulunk, akkor orvoshoz 4) most ezt a legérdekesebb, ami velem történik. 

Szóval a jövőbeli énem kedvéért néhány rögzítenivaló:

- A magándokim, akihez cirka 15 éve járok egyben a körzeti nőgyógyászom.  Ideje volt, hogy kiderüljön! Jupíííí!

- Cuki volt, örült a jóhírnek, tudott az endometriózisról és a lombikról is. Adott tanácsokat (pl. hogy érdemes lesz majd később oltani, szedjek nyugodtan Renniet stb.), nem vizsgált meg, mert az első alkalommal úgyis hozzá megyek majd az állami ellátórendszeren belül. Jupíííí!

- Biztatott, hogy nem biztos, hogy nagy baj, hogy jelen állapotok szerint nincs szabad orvosválasztás. (Amúgy az endo műtétem tapasztalat erre ráerősít: tök ismeretlen rezidens műtött, de amikor kellett, átadott a tapasztalt főorvosnak, jól sikerült, nem volt kinyalva a seggem, de pl. az "ébresztős nővér" hihetetlenül türelmes és kedves volt, pedig sokunkat kellett ellátnia, meg sem állt, folyamatosan pörgött. Nagy Jupíííí az ismeretlen intenzíves nővérnek! No, de vissza a magándokimhoz!   

- Nyugdíjba megy (mármint most tényleg) áprilisban, így nem ő visz végig a terhesgondozáson. Búúúú!  

- Kinyomoztam, ki lesz új dokim és elkövettem azt a hibát, hogy rákerestem neten. Búúúú!

- Az eredeti elképzelésem az volt, hogy "nem járok kétfelé", azaz magán és állami terhesgondozásra, mert minek. Jupííí!

- Aztán elmentem az első rendelésre (ez kb. a rendszerbe való felvétel, meg se vizsgáltak, csak beutalókat kaptam), és ott szembesültem a pandémiás magyar valósággal: hiába volt időpontom, az aznapi szakrendelések elmaradtak, így a dokimat se láttam, mivel az egész épületben oltottak. A többségnek szóltak, hogy új időpontot kell kérnie, akit nem értek el (én), azt gyorsan lerendezték. Aztán ez elgondolkoztatott, hogy még most tavasszal simán előfordulhatnak ilyen fennakadások, ami nyilván nem az orvosok/eü dolgozók hibája, mert valahol és valakiknek oltani is kell. Viszont ez nyilvánvalóan (?) a többi ellátás rovására megy. Búúúú!

- Így például az UH-ra nem tudott előjegyezni az asszisztens, mert nincs időpont. Lent a diszpécser azért még egyszer megnézte, felcsillant a szeme, hogy jé, hát a szerda teljesen üres... Aztán rájött, hogy azért, mert az UH-s orvos aznap be van osztva oltani... Csakhogy ugye ezeket a vizsgálatokat nem mindegy, melyik héten végzik, így nem nagyon lehet pakolgatni. A megoldás: menjek oda időpont nélkül, adjam be a papírt, magyarázkodjak, hogy muszáj most megcsinálni, és reménykedjek, hogy nem váratnak sokáig és bepréselnek két időponttal rendelkező kismama közé. Remek. (Búúúú!)

- Remek. Pláne úgy, hogy a 12 hetes "nagy ultrahang" mellett kombinált tesztet is kértem (plusz vizsgálat, plusz idő...) (Búúúúú!)

- Ezen felbaszcsiztam magam (nem igaziból, mert attól el vagyok tiltva), és úgy voltam vele, hogy bár a magándokim szerint is felesleges "kétfelé járni", csak kinéztem egy magándokit. Már csak azért is, mert a kombinált teszt Zebulon szerint "nem elég", mert csak 95%-os valószínűséggel szűri a genetikai betegségeket. A kinézett doki honlapján lévő vizsgálat viszont 99%-os. Igaz, 10.000 Ft helyett 200.000. 

- A kinézett doki (azért ő lett a kinézett, mert egyedül nála volt online foglalható szabad időpont) nagyon cuki, a rendelő olyan, amit egy magánrendelőtől elvár az ember, nyugalom, nincs tömegnyomor, az asszisztens egy kis tündér. Juppíííí!

- Specialitása: daganatok. Terhesgondozást végez, szívesen vállal, de azt a speckó vizsgálatot ő személyesen nem végzi. Búúúúú!

- De megadott egy telefonszámot, "hívható éjjel-nappal", DNS alapú szűrésekkel foglalkoznak. Juppííí!

- Négy órakor felhívtam a megadott számot, kiderült, hogy aznap van a vérvételes nap, mehetek hat órára. Jupíííí!

- Zebu ide is elkísért, hatalmas volt a sor, kilógtunk az utcára... Azért viszonylag gyorsan haladt. Ami durva: pont a tömeg miatt, hiába "magánrendelés", maximum 10 perc volt egy kismamára, muszáj volt pörgetni. (halk Búúúúú!)

- Megnézett UH-val, életem első (terhes) hasi ultrahangja volt, a kis ötcentis megint lelkesen integetett, dobogott a kis szíve, de hogy a dokit idézzem "2 perc alatt csak annyit láttam, hogy alapvetően rendben van". Mindegy, vért levették, hiper-szuper DNS teszt eredménye 10 nap múlva e-mailen érkezik. Jupíííí!

- Közben csütörtökön túl leszek az alapos (na, erre kíváncsi vagyok!) időpont nélküli UH-n... (Jupííí?)

- Szerdán, azaz holnap találkozok a védőnővel, hátha tud tippeket adni a szorulás/gyomorégés/savhányás témakörökben. Jupííí!     

Általános közérzet:

- A Kávétól (?) továbbbra is hányok, nem bírom inni,  néha az illatától (jelenleg: szagától) is öklendezek, pedig kellene, mert

- Megérkezett a székrekedés. Éljen. Én most a terhesvitaminra gyanakszom (jó sok vas van benne). Még jó, hogy a nagy kiszerelést vettem. (Okoska!)

- Nincs nagy étvágyam, ergo a tömegem változatlanul 55 kg, de a szakvlogger (és szakkönyvek) szerint ez a normális, ráérek még hízni. 

- A fáradtság és kedvetlenség is megvan még. 

Munka:

- Mázlim van, mert nagyon nagy a nyugi. Vihar előtti csend? Remélem, nem szakad ránk váratlanul egy problémás projekt. 

- Elhatároztam, hogy szülés előtt belehúzok, és a régen megírt, de valahol "fennakadt" tanulmányaimat beadom közlésre - mire megjelennek, az ötcentis bölcsibe megy... 

Család:

- Zebulon most szaladt el oltakozni, arra számítok, ha hazaér, csak oroszul tud majd beszélni. (Igen, szputnyikot kap)

- Anyukámék, nővérem már megkapták a 2. kört is, Zebu nagyija az elsőt, a szülei viszont még egyet sem. Öcsi és BenEflekt regisztráltak. 

- Zebulon uncsitesójáékat elkapta a vírus, férj a kórházban, a hőemelkedéses feleség otthon egy víruspozitív, de jó állapotban lévő négyévessel és egy lázas, befulladós kétévessel, beoltott rokonok híján nulla segítséggel - végül ők meg a Heimpálban kötöttek ki. Azóta mind otthon vannak, kigyógyulóban. Férjnél gondozatlan cukorbetegséget hozott elő a vírus. Feleséget nagyon nem irigylem, erőn felül "teljesített". Ami a durva, hogy egy éve ettől rettegett - férj munkája miatt sokfelé járkál - és tessék. 

Álmok:

- Kolléganővel álmodtam egyszer valami nagyon vicceset, kioktatott valami cégvezetőt, akihez mutyizni küldtek minket állami pénzzel, hogy márpedig egymilliónyolcszázezerért igenis cipőket fog nekünk beszerezni, akkor is, ha azt gondoljuk róla, hogy ez mutyizás. Sikerült meggyőznie. Aztán elmentünk kávézni, de a kávézó annyiból állt, hogy egy szűk lépcsőházban a lépcsősor tetején volt egy automata, egy konyhásnéni nyomkodta a kívánt kávé gombját és neki kellett fizetni készpénzben. Nálam meg nem volt ötszázas (annyiba került a kávé!), csak két régi, zöld színű ezres, amit nem fogadott el. Aztán a mutyizós üzletember fia kifizette nekem, és kék színű volt a bőr az alkarján. Nem tetoválás volt, neki kék volt a bőre (de csak ott). 

- Olvastam egy blogot. Igen, ennyi volt az álom. Olvastam. Mert voltak ott betűk. {Beletörődő sóhaj}

Ha meg nem azt kéri, hogy daloljak neki,

akkor kielemzi matematikailag, hogy épp hányadik napos a kétcentis és az prím szám-e vagy része-e a Fibonacci-sorozatnak. Kellett nekem egy matematikushoz hozzámennem. (Amúgy egész fun ébredezés közben szorozni-osztani-összeadni.)

Más: Pierrék megkapták a végleges, pecsétes papírt a hi-va-tal-tól, 80. helyen állnak a sorban. Pierre addig is az atyai ösztöneit zöld gyermekein éli ki, a lakásuk kezd szépen lassan egy dzsungellé átalakulni. Ha nem épp ültet/párásít, akkor meg fürdőszobát újít fel (vízvezetéket szerel, zuhanypanelt fúr fel, vezetékeket köt át...) Kifestették a hiányzó szobákat is, a gyerekszoba zöld lett. Okos módon gendersemleges.

A grundon a kosaras srácok

már kisgatyában nyomják a meccseket, az egyiken még póló sem volt. (17 fok van.) Első gondolatom: ha én lennék az anyja, nyakon vágnám. Öreg vagyok. Aztán - ha én lenék az anyja - mindenkinek eldicsekednék, hogy a fiam milyen sportos, meg neki (a szüleivel ellentétben) vannak barátai. Mondjuk a zenét lehalkíthatnák. (Igen, öreg vagyok.) 

Jah! Zebulonnal egyik komoly esti beszélgetésünk során felmerült, hogy legyen-e két keresztneve a gyeröknek, Zebu nagy ellenzője ennek a szép hagyománynak, szerinte felesleges csicsa, én bírom a két keresztnevet (nekem is kettő van), persze bennem van egy naiv kispolgári vágyakozás, amiatt is vonzódom a két keresztnévhez. Mondjuk először egy darab nevet kellene kitalálnunk, Zebulon mostanában a kétcentist Zebulonnak hívja, mármint nem a saját nevén, hanem tényleg Zebulonnak. Anyakönyvezhető név amúgy. Hmmm. 

Ma reggel meg azzal ébresztett Zebulon (az apja, nem a kétcentis), hogy énekeljek el egy magyar népdalt. Nincs is jobb annál, mikor 6:15-kor letörlöd a kicsorgott nyálad, majd félálomban rázendítesz az Erdő mellett estvéledtem című örökbecsűre. Mondjuk Zebulon elégedett volt vele(m) ("csak túl vallásos volt").

Abban viszont megállapodtunk, hogy ha két keresztneve nem is lesz, gitározni fog tanulni. Hát, nem egy zongora/hegedű/fuvola, de a klasszikus gitár is nagyon szép tud lenni. Kompromisszumok.    

Tegnaptól kezdve

végre folyamatosan csökkenthetem a kábszi (gyk: progeszteron) adagokat, aminek nagyon örülök, mert eléggé unom ezt a konstans zombi üzemmódot, még ha az is ennek a célja, hogy nyugodjak le a picsába, mert most másra kell az energia (mint pl. növeszteni a 2,1 cm-est), de komolyan mondom, nagyon fárasztó állandóan fáradtnak lenni. Pláne, ha ez azzal jár, hogy nem bírok se olvasni, se írni, és az esti filmet/sorozatot (vagy tegnap a válogatott meccset) is félálomban nézem. (Végül mégis csak folytattuk a True Detective-et a második évaddal, nem is olyan rossz.)

Határidős feladatot azért megint csak leadtam időben, úgy tűnik, a munka ébren tart. :)

Na de! Van egy csomó lemaradásom, az egyik A Dal 2021-es évadáról beszámolót írni. Mi Zebulonnal azok a mazochista típusú emberek vagyunk, akik minden évben követik az Eurovíziót, azzal a különbséggel, hogy tisztában vagyunk vele, hogy magyar induló az életben nem fogja megnyerni, és az egész ország érdeke az, hogy nehogy megnyerjük. Mióta a köztévé megsértődött az Euróvizióra és nem indulunk a nemzetközi megmérettetésen, azóta különösebben nincs tétje A Dal c. műsornak sem (eredetileg ugye nemzeti válogató volt). A műfaja is elég problémás számomra, mert addig oké, hogy nem a Eurovízióra választjuk ki a dalt, hanem... Hanem mit is csinálunk? Nem tehetségkutató, hiszen nagy öregek is indulhatnak, és mivel ugyebár van szavazós része a dolognak, ott azért egy Radics Gigi, Kállay Saunders András vagy egy Kaukázus nem ugyanolyan eséllyel indul, mint egy noname, életében először színpadra álló énekes. Mondjuk az jót tett a műsornak, hogy talán mintha kevesebb lenne az europop-típusú, egy kaptafára készült dal, de számomra kicsit furcsa, hogy évről évre több a rock és a metál, ami már lassan Rocksulis hatást kezd kelteni... Ha már rock: a zsűriből Nagy Ferót évekkel ezelőtt ki kellett volna tenni, semmi értelmeset nem tud mondani. 

Az idei nyertessel (közönségszavazás alapján) ki vagyok békülve, ez a Kaukázus Egyetlen szó című dala lett, szarrá is játssza a rádió - megjegyzem, a refrén nekem nem tetszik, mert a refrén szövegének semmi értelme, zavaros. 

A zavarossága ellenére összességében bejött, ahogyan még két másik dal is, amelyek elsősorban a  a zenei világukkal fogtak meg. Az egyik a Gerendás-Dárdai Senkié című dala, aminek a szövege például nagyon távol áll tőlem, de az egésznek egy annyira chill hangulata van, hogy öröm hallgatni. A másik pedig a Pink & The Panthers Sodor a szél c. dala, ami szintén olyan nyugis-belelazulós. (Lehet a progeszteron teszi...)

És az abszolút kedvencem meg ez a fiúcska* lett a totál letisztult, egyszerű dalával (és ó, azok szép déli dialektusú e hangok!): 

Hajdu Erik: Szürke madár

*Fű, nem is olyan gyerek, mint aminek látszik, csak kb. 5 évvel fiatalabb nálam.

Március 12-én voltam megint dokinál,

akkor volt 7,8 mm és pulzált, ami annyit tesz, hogy dobog a kis szív-kezdeménye. Még mindig felfoghatatlan, hogy mindez bennem történik. Már csak egyszer kell visszamennem a "repi" központba, és ha minden okés, akkor elengedik a kezem. Egyre égetőbbé válik orvost keresnem. Mármint azt se tudom, körzetileg hová tartozok, mivel magán nődokihoz jártam, védőnővel meg eddig nem volt dolgom. Utóbbit legalább sikerült kiderítenem, hogy kicsoda. De halogatom is még ezeket a dolgokat, mert annyira félek, hogy valami hiba csúszik a rendszerbe... 

Amúgy nézegetjük a "nagykönyvben", hogy épp miket csinál, még az egész embrió kb. egy nagy furcsa formájú fej, még ujjacskái nincsenek (de már legalább nem úgy néz ki a karja, mint egy csirekszárny). Már mozog, persze nem érzek ebből semmit, és a mozgása is még nagyon koordinálatlan, mármint még nem képes arra, hogy csak a karját vagy csak a lábát mozgassa, hanem mozog az egész kis teste (Zebulon el is játszotta az ágyon fetrengve, hogyan nézhet ez ki...). 

A jó étvágy a múlté, émelygek és a kábszim durvábban beüt, mint korábban, olyan érzés, mintha konstans ittas lennék (szédelgés, fáradtság, néha minden ok nélkül vihogok, néha sírni támad kedvem, aztán nyálcsorogva bealszok). A munkába kissé hátráltat, de azért sikerült leadnom most két határidős projektfeladatot is, plusz a random SOS feladatokat is küldöm hamar. Persze nem bírok megülni a seggemen, szóval simán bevállaltam egy doktoris korrepetálást, meg egy disszertáció bírálatot, mert nem tudok nemet mondani. Emiatt persze estig húzódik a munka (valamikor be kell hozni a napközbeni kómába esés miatti kimaradást), így az Auster könyvvel megakadtam - pedig a New York trilógia harmadik része (a harmadik trimesztere :D) eddig a legjobb - de ezt a bejegyzést is hat napja írom... 

Bár az is tény, hogy az az ötlet sem tetszik, hogy mostantól akkor legyen táppénzen/szabin és nem csak a pénz miatt, hanem attól is megbuggyannék, hogy nincs mit csinálni. Táppénzre amúgy sem mehetek, ha jól értelmezem, mert az csak a veszélyeztetett terhesség esetén van, én meg nem vagyok az. 

A bezártsággal továbbra sincs bajom, nem hiányozik a vadidegen emberek tömege. Na jó, kicsit Petit irigylem az utazások miatt, tök jó lenne menni bele a vakvilágba. Helyette képeket nézegetek és listát írok az úti célokról. A gyerek világutazó lesz. 

Anyumék és nővérem is (!) megkapták az oltást, Zebu szülei egy tízessel fiatalabbak, úgyhogy ők még a sorban állnak, Zebulon meg majd valamikor nyáron kerül sorra, gondolom. Mondjuk mivel én nem kaphatok oltást, így úgysem mehetünk majd sehova - ha ahhoz lesz kötve az utazás. 

Meg hiába jár a szám a világutazásról, mikor házra gyűjtünk... Ha valaki még egyszer azt mondja, hogy "milyen jó nektek vidéken, mert minden olcsóbb", azt fejbebaszcsizom a húskloffolóval. 65 milliótól indulnak azok a házak, amiket elfogadhatónak tartunk, és nincsenek hatttttttalmas igényeink, nem kell kacsalábonforgás, meg ilyenek. Igaz, nem szeretnénk felújítással kezdeni (főleg a fürdőt, konyhát). Lepukkant házat biztosan tudnánk olcsóbban venni, de a felújításhoz szükséges anyagok ára is az egekben, így azzal se biztos, hogy jól járnánk. Megbízható szakemberekről ne is beszéljünk. (Ja, 380 egy közepes tejföl, 330 egy liter tej és mi még csöndbe is maradunk, mert nyilván heti szinten rendeljük a málnát/áfonyát, a mandulát és a salátát a prémium tápolás miatt. De durván felmentek az élelmiszerárak is.)     

Na, megyek inkább átnézni a ppt-t, hogy ne öööö-zek folyton az online órámon. 

Belegondolva, az a furcsa, hogy hamarabb nem történt még meg,

merthogy rendszeresen előfordulnak velem bloggeres álmok, szóval kifejezetten ideje volt már. 

Nyah! Helyszín: Olaszország. Ezt onnan tudom, mert néztem ki az ablakon és egy tipikus hegyvidéki olasz kisvárosra láttam rá. Most fejeztük be a ZeroZeroZero című sorozatot (mármint nem az álmomban, hanem a valóságban), aminek az egyik helyszíne Calabria volt, nagyjából az köszönt vissza álmomban is. Nagyon meleg volt, de szakadt az eső és magamban azon keseregtem, hogy nem fogunk tudunk elmenni várost nézni. Te meg egy szál alsógatyában fetrengtél a franciaágyon és fennhangon dühöngtél (vagyis inkább kisfiúsan puffogtál),  amiért ilyen szar időben nem fogod tudni felmérni a terepet, pedig üzletelés előtt szeretsz alaposan informált lenni. Tényleg bosszús voltál, úgyhogy odaültem az ágy szélére és kaptál egy nyugtató lábmasszázst, és azzal biztattalak, hogy bőven rendelkezel kellő rutinnal, nem kell agyonbiztosítanod magad, előzetes terepszemle nélkül is ügyes leszel. Volt még egy öltöny-nyakkendős fickó a szobában, nem tudom, ki és nem tudom, minek. (Amúgy Zebu meg hol volt?!) Persze neked se láttam az arcod, mert ugye olyan okos az emberi agy, hogy a nem létező információkat ügyesen kifoltozza, de attól még tudom, hogy te voltál. 

Hát, nem tudom, ez mit jelent, de ha volt benned kétség mostanában, hogy nem vagy elég felkészült valamihez: az álmom szerint - nem! az álombéli énem véleménye alapján eléggé felkészült vagy. :) 

Szívesen. 

 

Totál pályát tévesztettem,

foglalkozhatnék azzal is, hogy ovisok mikor, mit, miért, hogyan nasiznak. Mekkora jó kutatási téma! Mondjuk már alapszakon is azzal volt megáldva az egyik tanárom, hogy a kajálással sokkal többet kellene foglalkoznia a társadalomtudományoknak, például hogy milyen emlékeket tudnak előhívni bizonyos illatok, ízek. Hiszen mindenki emlékszik az menzás teára, a dédi galambpaprikására, anyu leveseire, a nagyi "aranygaluskájára" (ami minden volt, csak aranygaluska nem, és azóta sem sikerült senkinek sem rekonstruálnia a családban, pedig bármi is volt, isteni finom volt!) stb. 

Az én életemben a legfontosabb étkezés a reggeli. Imádok reggelizni. Elborzadva néztem múltkorában egy videót, ahol 8-12 éves forma gyerekeket kérdeztek, mit szoktak reggelizni, és többen is azt válaszolták, hogy túrórudit vagy műzliszeletet és az is kiderült, hogy kb. suli felé, út közben tolják be a kocsiban. És ők a stabil középosztálybeli gyerekek. Sírok. Nincs annál jobb, mikor egy sietős hétköznap összedobsz egy vajas-sonkás-paprikás szendvicset, egy virslit vagy egy rántottát, a ráérős hétvégi reggeleken meg bacon-ös tükörtojás dukál, jó sok salátával, friss kenyérrel. Vagy valami jó kis kenőke: padlizsánkrém, avokádókrém, tepertőkrém, ezeket este is el lehet készíteni, szóval hétvégének sem kell lennie hozzá. 

Apum már kiskoromban megállapította rólam, hogy nagy ínyenc vagyok, egyszerűen az alapján, amilyen precizitással a  tízórais szendvicsemet készítettem (még az egyetem alatt is mindig vittem magammal tízórait, hiába a normális reggeli, s úgy voltam 49 kg), és hát ez persze az ínyencségem igaz is, szeretek enni, s míg én inkább étkezek, addig Zebu zabál - állítólag az ízeket is érzi, pedig én csak annyit látok, hogy minimális rágással nyeli a falatokat. Pontosan dupla olyan ütemben eszik, mint én, mert mikorra ő végez, én akkor járok a felénél a kajának (kivéve levesek, mert azokat én is ész nélkül tolom, imádom a leveseket). 

A különleges, ismeretlen ételeket is szeretem, vicces belegondolni, hogy ötödik osztályos lehettem, mikor Olaszországba utaztunk a kórussal és rengeteg olívabogyós kaja volt és mennyire el voltunk tőle borzadva, most meg már szeretem, s általánosságban is sokkal nyitottabb vagyok új dolgok kipróbálására - bizonyos keretek között: denevért például, köszönöm, nem kérek. Zebu meg kifejezetten válógatós kamasz volt, pont mint a testvérei. Nem irigylem az anyukáját, aki egy süteményt háromféle módon készített el, hogy mind a három fiú hajlandó legyen belőle enni: az egyik ki nem állta a mazsolát, a másik a diót, a harmadik a krémet... Aztán normális felnőtt lett mindegyik, Zebut meg noszogatni se kell, hogy gasztro-túrára menjünk.

Jaj, de hiányzik már egy jó kis budapesti gasztro-körút! Egy Pizzica (az ottani pizza hasonlít legjobban a Rómában kóstolt csodához), egy Hummus bár (azok a hajszálvékony padlizsáncsíkok!), és már vagy tíz kávézót-cukrászdát kinéztem. Már ha túlélik a járványt...

Na, megyek, eszek valamit. [Lemértük, még nem híztam, bár még most nem is szabad. A 2-3 mm-es pedig már almamag nagyságú]