Lujzának nyilván nem a hatezer forintos, három részre osztott, biobambusz tányérból esik jól a kuszkusz, hanem az anyja saját fogyasztásra szánt adagjából, ami a hatszáz forint per darab jüszkös üvegtálkában lapult. (illusztrációt lásd 2. rész)
Spoiler: az étel többsége így is a földön kötött ki (lásd 1. rész).
M nélkül. El se kezdem leírni. Viszont egy pszichológushoz most már befizetnék, hogy mi az ég ez. De erre se idő, se pénz nincs, ha mennék, amúgy is annak járnék előbb utána, hogy miért kapok agyfát attól, ha Lujza tekergeti a haját, meg hogyan tudnám megőrizni jobban (tovább) a hidegvérem pl. sikertelen altatás és hasonló szituációkban.
Maradék kuszkusz baracklekvárral keverve. Felcsapok gasztrobloggernek. Új olvasóim figyelmét felhívom a kompozíció igényességére, régi olvasóim felvidult arccal ismerhetnek rá az apró-virág- mintás terítőre.
A kuszkuszt a földről ugyanolyan nehéz összeseperni, mint a rizst, ám mivel előbbi elkészítése kb. kettő perc és csupán annyi energiába kerül, míg a vízforralóból a vizet a tálba öntöm, így kevésbé frusztráló.
aki SOHA nem vesz fel a gazoláshoz kertészkesztyűt, pedig több is van neki.
[Médea lehajtott fejjel, fekete körmökkel jelentkezik]
Ebből sorozatot fogok csinálni.
húgyhólyag-gyulladása van, állítólag stressztől. Jó kérdés, min stresszelt ennyit mostanában, mert sok minden nem változott - talán annyi, hogy többet vagyunk kint, ő meg ugye bent egyedül.
Lujza a (saját, múlt heti) oltása óta megtanulta a doktori néni, doktori bácsi szavakat, bőszen használja is (a családtagok felsorolásába néha becsúszik a doktori néni is, no sebaj).
Most, hogy Kórász is beteg, pláne minden nap vagy 100x megy a “doktori néni” “Kórász” “ehhheeeeee” {utóbbi a sírás utánzása}, így magyarázza el Lujza, hogy a cica orvosnál volt, és sokat sírdogált utána.
Tényleg elég rosszul volt szegény, altatni kellett, hogy tudjanak vért venni tőle, a vizsgálat alatt végig morgott, fújt, de itthon is, mikor magához tért. Egy idő után hagyta magát simogatni, de a lábáról a két kötést nem tudtuk leszedni, nem engedte, pedig zavarta. Mondtam Zebunak, hogy hagyjuk békén, majd leszedjük később, vagy ő megoldja magának - reggelre megoldotta magának.
Lujzának elmagyaráztam, hogy Kórász most beteg, és most különösen kedvesnek kell lenni vele. Egész jól megértette, sőt, mint írtam fentebb, nagyon tud azonosulni Kórász vizsgálatokkal kapcsolatos ellenszenvével.
3 hétig adni kell neki a gyógyszert, aztán hátha jobb lesz. Addig mi stresszelhetünk. Jó lenne, ha Kórász már nem tenné.
aki elfogadta a felkérést egy elővitára (opponensként, nyilván) és négy (!) vizsgabizottságba (négy különböző vizsgatárgyhoz, nyilván + négyből három külföldi hallgató, nyilván)!
[Médea lehajtott fejjel jelentkezik]
ChatGPT vajon ír nekem előre minden tételhez egy-egy kérdést, hogy legyen a kalapban?
Fordult hozzám az intézményvezető a bölcsis beiratkozás végén, én meg csak a fejemet ingattam és nem kérdeztem meg a legfontosabbat:
Hány Lujza nevű kislány lesz a csoportban?
Kieg.: Nyilván ez azért érdekes kérdés, mert Lujza (bece)neve nem Lujza. Az elég különleges lenne IRL. Az igazi neve(i) azonban gyakori(ak), szóval ugyanaz lesz neki az élet, mint nekem. A korosztályomban RENGETEG Médea rohangál, mindig volt legalább egy Médea osztálytársam/szaktársam. Ez vár Lujzára is.
mármint hogy nem igazán tudja elfogadni, hogy az öccse nem csak titokban k*rogat más pasikkal, hanem előbb összejött, aztán összeköltözött, aztán összeházasodott* eggyel, akit szeret. Ráadásul mindezt vállalja a családban, a munkahelyén és a szomszédságukban is. Magyarul úgy el, mint egy átlagos heteró. Skandalum!
Mindegy, nem Ben nővérét akarom fikázni, nem tehet róla, hogy begyepesedett agyú (na, csak nem sikerült…), mondjuk azt sem bírja elfogadni, hogy az anyukájuk nem magányos özvegyként szeretné leélni az életét, és talált új társat magának.
De a lényeg, hogy Pierre el van tiltva a családi eseményektől, ha a gyerekek is ott vannak (intenzív szemforgatás), pedig nem hülyék a gyerekek, Ben unokahúga pl rendszeresen kérdezgeti őt Pierről.
Az egész meg onnan jutott eszembe, hogy Lujza a maga 19 hónapjával már összerakta a családi szálakat. Nem nehéz: ugyanazokkal az arcokkal ugyanazokon a helyeken találkozik. Na jó, azért leesett az állam, mikor kérdeztem tőle, hogy ha Pierre és Báty Zebu testvérei, akkor ki anya testvére és rávágta Nővérem nevét. Ennél talán egyszerűbb megfigyelésből fakad az, hogy Pierre és Ben nevét állandóan együtt használja. Mert számára ez a legtermészetesebb dolog, és én úgy gondolom, hogy pont így érdemes kezelni, mert akkor nem fog megzavarodni a gyerek, ha nem tabusítva, hanem nyíltan, s az ő életkorának megfelelő módon kimondva vannak a dolgok.
*Igen, tudom, hivatalosan nem házasság a neve, de a szememben ugyanúgy házasok, mint Zebu és én.
megfigyelésem szerint, nagyjából három csoportba sorolhatók be az itt élők.
1) Hatvan felettiek, tiszta udvar, rendes ház, a szőlő katonás rendben, a vetemény makulátlan, a kutya Morzsi (kistestű foxi vagy hasonló). Bár malacot már nem tartanak évek óta, de a kukoricagóré még megvan. A gyümölcsfák alatt néhány tyúk rohangál. A tulajok valamilyen szakmával végigdolgozták az életüket, a gyerekek már diplomások. Hétvégente 2-3 szép autó parkol a ház előtt, jönnek az unokák is.
2) Kisgyerekes házaspárok. Két alfaja:
2.1) Klasszikus Kádár-kocka kibővítve-felújítva. Pázsit, díszfák. Magaságyás, de inkább csak bohóckodásnak. Némi gyümölcsbokor. A kutya labrador vagy goldi. A biciklin gyerekülés. A kertben felfújható kismedence és/vagy csúszda és/vagy hinta. A tulajok középosztálybeli értelmiségiek, a gyerek majd külföldön jár egyetemre.
2.2) Lelketlen, böszmenagy újépítésű palota minimális kerttel, de medence van. Díszpázsit. Díszfák. Díszkő. Kertész. Duplagarázs, de a feljárón is mindig áll egy Audi. A redőnyök többsége lehúzva. A kutya nagy, fekete és szigorúan fajtatiszta. A tulajok újgazdag seggfejek, persze mindig van köztük elegendő normális arc ahhoz, hogy kiderüljön, az előző megjegyzés csak irigységből fakadt. A gyerekek már most nemzetközi iskolába járnak.
3) Düledező nyomor. Magas gaz. A lakók életkora mindegy is, a helyzetük kilátástalan. A gyerek HHH-s, ha kap egy makacs és elkötelezett tanárt, meg lesz a nyolc általános.
A legszebb, hogy nem különülnek el, nincs “gazdag utca”, “szegény utca”, hanem ezek kajak egymás mellett sorakoznak.
Willem hívott tegnap. Néha felhív. Én őt sosem, hiába esik jól vele beszélni. Jó tudni, más is őrzi Jan emlékét. De fáj is. Emlékeztet Jan hiányára. Féltékenység is motoszkál bennem, mégis csak a párja volt két évtizeden át. Irritál az atyáskodása is. Pedig utóbbi néha kell. Rám fér.
Hallotta a hírt Mentromról.
Részvétet nyilvánított. Mindig is kedvelték egymást, mondta. Ez hazugság,
Mentorom ki nem állta őt, nem létezik, hogy nem érezte rajta. Azt persze nem
tudja, hogy Mentorom konkrétan pezsgőt bontott, mikor ő és Jan szakítottak.
Egyszer majd elmondom neki. Lehet most kellett volna. De akkor többé nem hív.
Akarom, hogy hívjon, akkor is, ha forgatom a szemem, miközben beszélünk.
Most már Mentorom emlékén is
osztozunk, félévente esedékes telefonbeszélgetésünkkor bizonyára fel-felmerül
majd az ő neve is. Aki az összekötőkapocs volt közöttünk. Jan, Willem és
köztem. Beszélni fogunk Mentoromról, nosztalgiázni a régi közös vacsorákról,
amin még Jan párjaként volt jelen. Janról is fogunk beszélni, én legalábbis
biztosan kérem majd, hogy meséljen, mert Mentorom már nem fog mesélni róla
többé.
Aztán majd Willem is meghal és
nem fog senki hívni, Mentoromat követve sorba halnak meg mind, akik Jant
ismerték, sorba a barátai, kollégái, aztán a tanítványai is mind, az összes
férfi, akit valaha ölelt, az exfelesége is és a boszorkány anyósa is, a
gyerekei is, az unokái meg nem emlékeznek rá most sem. És aztán vége lesz. De
amíg én élek, időnként eszembe jut. Egy virágról, egy napfényes délelőttről, a
víz fodrozódásáról, egy verssorról, a szobám falát díszítő fényképről, ami nem
őt örökítette meg, mégis az egész lénye benne van, s benne lesz azután is, ha
már én sem leszek.
Indulnom kell Szilváért.
hogy múltkor beszéltük Zebulonnal a nemrégiben történt szlovákiai buszos balesetről, én dohogtam, hogy az ember ledolgozza az életet, aztán elmegy egy nyugdíjas kirándulásra és meghal, mire mondta Zebu, hogy inkább hetven plusszosok haljanak meg, mint gyerekek, s igazat is adtam neki, bár egy szorongató érzés maradt bennem, hiszen pár napra rá a hetven pluszos szüleim is hasonló buszos túrára indultak, és nyilván igaza van Zebunak, de más, ha a szeretteidről van szó, és más, ha vadidegenekről, egy vadidegen halála nem kellene, hogy szorongással töltsön el, az a fickó is elmúlt hetven, leélte az életét, remélhetően boldogan, ha lehet egy átlagos élet boldog, és miért ne lehetne, ezzel szemben egy számomra idegen fiatal halála szorongás helyett mást vált ki bennem, mennyi ígéret, terv, álom marad beteljesületlen, aztán jött ez az érzés, nem is tudtam először, mi, aztán rájöttem, hogy a hitetlenkedő döbbenet után dühös lettem, nagyon-nagyon dühös, rá lettem dühös, egy tinédzserre, ordítani is tudnék rá, ha élne, hogy apád száz évig is hajlandó lett volna várni rád, akkor mégis hová rohantál, te kis hülye, de nem ordibálok, mert Lujza itt alszik mellettem, csak belül mar a düh, és eszembe jut az a tini, a másik, akit ez itt hagyott, vele is mi lesz, meg persze a többiekkel, közben Lujza kitakarózik, visszahajtom rá a plédet, aztán befejezem ezt a mondatot, tudván, hogy egy óra múlva úgyis kint fogok lenni a lányommal a napfényes játszin és kacagni fogunk, de néha napján majd eszembe jut az a tini is, mint az apja, s sok évnek kell majd eltelnie, hogy ne dühös legyek ilyenkor, hiszen az apjára is dühös vagyok még mindig.