Willem hívott tegnap. Néha felhív. Én őt sosem, hiába esik jól vele beszélni. Jó tudni, más is őrzi Jan emlékét. De fáj is. Emlékeztet Jan hiányára. Féltékenység is motoszkál bennem, mégis csak a párja volt két évtizeden át. Irritál az atyáskodása is. Pedig utóbbi néha kell. Rám fér.
Hallotta a hírt Mentromról.
Részvétet nyilvánított. Mindig is kedvelték egymást, mondta. Ez hazugság,
Mentorom ki nem állta őt, nem létezik, hogy nem érezte rajta. Azt persze nem
tudja, hogy Mentorom konkrétan pezsgőt bontott, mikor ő és Jan szakítottak.
Egyszer majd elmondom neki. Lehet most kellett volna. De akkor többé nem hív.
Akarom, hogy hívjon, akkor is, ha forgatom a szemem, miközben beszélünk.
Most már Mentorom emlékén is
osztozunk, félévente esedékes telefonbeszélgetésünkkor bizonyára fel-felmerül
majd az ő neve is. Aki az összekötőkapocs volt közöttünk. Jan, Willem és
köztem. Beszélni fogunk Mentoromról, nosztalgiázni a régi közös vacsorákról,
amin még Jan párjaként volt jelen. Janról is fogunk beszélni, én legalábbis
biztosan kérem majd, hogy meséljen, mert Mentorom már nem fog mesélni róla
többé.
Aztán majd Willem is meghal és
nem fog senki hívni, Mentoromat követve sorba halnak meg mind, akik Jant
ismerték, sorba a barátai, kollégái, aztán a tanítványai is mind, az összes
férfi, akit valaha ölelt, az exfelesége is és a boszorkány anyósa is, a
gyerekei is, az unokái meg nem emlékeznek rá most sem. És aztán vége lesz. De
amíg én élek, időnként eszembe jut. Egy virágról, egy napfényes délelőttről, a
víz fodrozódásáról, egy verssorról, a szobám falát díszítő fényképről, ami nem
őt örökítette meg, mégis az egész lénye benne van, s benne lesz azután is, ha
már én sem leszek.
Indulnom kell Szilváért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése