hogy múltkor beszéltük Zebulonnal a nemrégiben történt szlovákiai buszos balesetről, én dohogtam, hogy az ember ledolgozza az életet, aztán elmegy egy nyugdíjas kirándulásra és meghal, mire mondta Zebu, hogy inkább hetven plusszosok haljanak meg, mint gyerekek, s igazat is adtam neki, bár egy szorongató érzés maradt bennem, hiszen pár napra rá a hetven pluszos szüleim is hasonló buszos túrára indultak, és nyilván igaza van Zebunak, de más, ha a szeretteidről van szó, és más, ha vadidegenekről, egy vadidegen halála nem kellene, hogy szorongással töltsön el, az a fickó is elmúlt hetven, leélte az életét, remélhetően boldogan, ha lehet egy átlagos élet boldog, és miért ne lehetne, ezzel szemben egy számomra idegen fiatal halála szorongás helyett mást vált ki bennem, mennyi ígéret, terv, álom marad beteljesületlen, aztán jött ez az érzés, nem is tudtam először, mi, aztán rájöttem, hogy a hitetlenkedő döbbenet után dühös lettem, nagyon-nagyon dühös, rá lettem dühös, egy tinédzserre, ordítani is tudnék rá, ha élne, hogy apád száz évig is hajlandó lett volna várni rád, akkor mégis hová rohantál, te kis hülye, de nem ordibálok, mert Lujza itt alszik mellettem, csak belül mar a düh, és eszembe jut az a tini, a másik, akit ez itt hagyott, vele is mi lesz, meg persze a többiekkel, közben Lujza kitakarózik, visszahajtom rá a plédet, aztán befejezem ezt a mondatot, tudván, hogy egy óra múlva úgyis kint fogok lenni a lányommal a napfényes játszin és kacagni fogunk, de néha napján majd eszembe jut az a tini is, mint az apja, s sok évnek kell majd eltelnie, hogy ne dühös legyek ilyenkor, hiszen az apjára is dühös vagyok még mindig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése