És már első randin csókolóznak,

gondolom le is fekszenek. És nincs ezzel baj, csak olyan furcsa, hogy én jóval fiatalabb vagyok és nekem ez a tempó olyan gyorsnak tűnik. 

Pierre-ből előtört az erkölcscsősz.* 

Nekem meg az a véleményem, hogy a szingli ötvenesek nyugodtan bújjanak egyből ágyba - persze ésszel és kellő védelemmel felszerelkezve - hiszen minek szaroznának a hetekig tartó levelezgetéssel meg randizgatással, nem fiatalok már, hogy ráérjenek ilyesmire, viszont pontosan tudják, hogy mit szeretnének.

* Igazából nem ítélkezős, hanem inkább rácsodálkozós megállapítást tett, de akkor is mókás volt a szájából ilyesmit hallani. Persze Pierre alapvetően mindig konzervatívabb volt a randizás, párkapcsolat terén, de azért emlékszem én arra a tombolós nyárra, amikor elég sűrűn halászgatott városunk tengerében, annyira sikeres horgásztevékenységet folytatva, hogy még fenyegetést is kapott egy sráctól, mert  pont az ő halacskáját akasztotta horogra... 

Ismer

Békésen rágcsáltam a reggelimet, mire... 

    Zebulon: Nagyon beszari voltál tegnap.

Annyira felháborodtam, hogy elfelejtettem továbbrágni a a padlizsánkrémes kenyeret, Zebu felé fordultam és bevágtam egy WFT-fejet.

    Zebulon: Mondjuk mindig, mindennel kapcsolatban beszari vagy. 

Na, azért! Bólogattam és nyugisan ettem tovább. 

Karácsonykor

évek óta az a forgatókönyv, hogy a Szenteste anyuméké, oda megyünk, első napja meg anyósoméké, első pár évben próbáltuk felváltva, de anyumnak nagyon fontos a Szenteste, anyósoméknak meg az a fontos, hogy az egyik nap gyűljünk össze. Így mindenki boldog, úgyhogy ehhez tartjuk magunkat. :)

Ennivalók: elég kaja-centrikusak vagyunk, úgyhogy az utókor számára szeretném rögzíteni a menüket (lehet skippelni ezt a bekezdést azoknak, akiknek ezek a részletek nem érdekelnek): anyumnál húsleves (persze főtt hússal, zöldséggel, tormával, ahogy kell), baconbe göngyölt sajtos pulykatekercs vele sült gyümölcsökkel (körte, aszalt szilva, füge) és burgonyakrokettel, sütik (bejgli, linzer, gyümölcskenyér, pogácsa). Anyósom is kitett magáért, nagyon finom halászlevet főzött (Zebu bátyjának kérésére busából), második fogásnak pedig volt sült kacsacomb, sült csirke, töltött dagadó (mert apósom pánikot, hogy a sült nem lesz elég...), sült krumpli és ketyemátyó (gyk: majonézes sajtsaláta), süti is volt persze, a nevét nem tudom, piskótalapon grízes-pudingos krém, a tetején meg csokiréteg, meg anyósomék házassági évfordulójára (igen, karácsonykor házasodtak, fura, mi?) cukrászdából is hoztak egy nutellás tortát. Ha már kaja, akkor ideveszem a mi "elrontott" karácsonyi főzésünket is, ami idén hagyománytörő módon tökéletesen finomra sikeredett, Zebu készítette a húst (ha eddig még nem dicsekedtem volna róla: fantasztikusan főz a férjem!), mégpedig hagymás, fehérboros nyúlcombot (szintén sült krumpli járt mellé), én korábban sütöttem egy adag linzert, egy nagy adag mini-fasírtot (szerintem mini, olyan kis egybe bekapható falatkák, Zebu számára ez a normális méretű fasírt), meg a nyúllal párhuzamosan összedobtam egy kis padlizsánkrémet. 

Dekor: Mivel 24-én már délelőtt mentünk anyuékhoz (négy óra a szokásos érkezés), így nem délelőtt díszítettük fel a saját fánkat, hanem már 23-án (tök ciki :D), de jó móka volt, minden évben jó móka. Kórász is élvezte a dolgot, persze belemászott a fa közepébe, de nem borította fel az egészet - még eddig. Tettünk mindenhova mindenféle világító díszeket, menő a nappali. 24-én anyuméknál közös fadíszítés volt, az mindig jó móka, anyósoméknál már nyilván készen volt minden.

Hangulatjelentés: anyum általában síkideg szokott lenni, most is kicsit feszült volt, de pont normális szinten (állandóan izgul a kaja miatt, gondolom ezért fontos nekem is mindig, hogy mi a kaja, meg milyen lett a kaja, pedig nem is szeretek különösebben főzni, no mindegy, nem akarok ön-analizálni), apum is normális volt (nem volt eleve részeg - a járvány egyik pozitívuma, hogy a kocsmák zárva vannak, így muszáj otthon innia, ami egy jóval kontrolláltabb környezet). Anyósoméknál az volt a legjobb, hogy Zebu nagymamája kifejezetten jókedvű volt, pedig mostanában nagyon gyenge, sok fájdalma van és emiatt eléggé el van kenődve. 

Ajándékok: nagyjából mindenkit sikerült meglepni, legjobban talán anyum örült az ajándékainak, Pierréket vissza-szívattuk (pár éve kaptunk tőlük három képet, amin arisztokratának öltöztetett macskák vannak, és ki kellett tennünk a falra. (Azóta is az előszoba ékei, bárki jön hozzánk, egyből levágja, hogy nem vagyunk normálisak, lásd képi illusztráció. Szeretném külön felhívni a figyelmet arra a részletre, hogy a legfelső macskahölgynek emberi keze van.)

Úgyhogy mi is vettünk nekik most egy párnát, amin egy kispolgári macskacsalád van, és muszáj lesz a nappaliba tenniük. Wáháháháháháhá! Édes a bosszú, különösen így karácsonykor! :D

Olyan jó, hogy van még hátra a szabadságból, van mit tenni, ugyanis a mi egyik ajándékunk Zebuvel Pierréktől egy-egy festmény volt. No nem úgy, hogy ők festették (arra is volt már példa, Pierrnek kifejezetten jó érzéke lenne festeni, ha foglalkozna vele, de Ben is ügyes), hanem nekünk kell kifesteni. Olyan, mint az ovisoknak a kifestő: a vásznon előre számozott területeket kell a megfelelő számú festékkel kifesteni. Már ma szórakoztunk vele egy bő órát, eddig szórakoztató. De a lényeg nem is ez, hanem hogy én egy kis rókát fogok kapni eredményül, Zebu meg (dobpergés) Kórászt! Képesek voltak a fiúk egyedi "kifestőt" készíttetni. Nagyon menő lesz, ha egyszer elkészül (még messze vagyunk tőle). 

Zebu engem egy talpmasszírozó-készülékkel lepett meg, mert tudja, hogy mennyire imádom, meg fájni szokott a talpam, ő meg nem szeret masszírozni, állandóan meg nem hisztizheti ki az öccsétől nekem a masszázst. Én meg baromira ötlettelen ajándékokat vettem (le se írom), az a baj, hogy ami igazán jó ajándék Zebunak (és amit nem vettünk már meg alapból), az olyan százötven-kétszáz ezernél kezdődik (pl. kávéfőző, PS5 stb.). Ennyi pénzt én meglepiből nem merek eltapsolni, mert beszari vagyok (jót választok-e, jó  minőséget választok-e , biztosan örülni fog-e neki és így tovább).  

Na jó, Zebu visít, hogy menjek már ebédelni, úgyis túl hosszú lett ez a bejegyzés.  

Oláh András: Boldizsár monológja

öklébe szorít ez a december végi nap

a porhó alatt dermedt rögök

fuldokló hörgőjű kopár házfalak

a csonttá fagyott kandeláberekbe

kipirult arcú szél kapaszkodik

– valami túlvilági sejtelem a megszentelt föld felett –

a hivalkodón villódzó fények megtévesztenek

pedig nem esthajnalcsillag ez

a hang a lárma nem a kisdedet ünnepli

s a város sem Betlehem

a házak falán hullafoltok

mit nem fed el a fehérlő könnyek zápora

mennyből az angyal találd meg tiszta testemet

s ne hagyj eltűnni a kettős lelkűek vadonában

meghúzom magam egy kapualjban

fagyos arcomat szégyen perzseli

nem ismerem ezt a várost

idegen vagyok – betolakodó…

 látod mellébeszélek

de ne hidd hogy a fájdalmam így könnyebb

bizony le kell ma vetni minden álmot

az utcák részeg ifjaktól hangosak

hideg kéz kulcsolódik kezemre

s egy hang azt kérdezi

– vajh művének Isten mondd örül-e még

Nem sikerült túl vidám verset választanom, ez már így marad, megtetszett. A karácsonyi beszámolóim majd - remélem - vidámabbak lesznek. Addig is: 

Áldott karácsonyt! 

Fügés, epres és szedres

linzer készült ma. Ez volt az egyik meglepetésem Zebulon számára a mai napon. Már ígérgettem neki egy ideje, imádja a linzert, jól is szokott sikerülni, most is jó lett, anyum receptje. Anyué azért szebben szokott kinézni. Az ízük azért jó, még ha kissé csálék is. Az is igaz, hogy a szeder- és a fügelekvár anyum gyártmánya. 

A másik meglepetést tegnap készítette a kozmetikuslány, és sikeresen rejtegettem reggelig (mivel a reggeli szex a legjobb a szex). Zebu erre pláne nem számított, de örült neki. 

Mi volt még ma?

Elolvastam Baricco könyvét, egész jó volt, de nem olyan, ami után napokat kellene várni a következő könyvvel, szóval most választanom kellene a polcról Krusovszky Dénes, Kőhalmi Zoltán és Kaffka Margit közül. (Ja, és persze ott van még Az ötös számú vágóhíd is, meg a másodjára elkezdett és másodjára félbehagyott Igazolt hiányzás.)

Vagy ugye lehetne írni is...

Mi volt még mostanában?

Karácsonyra minden ajándékot beszereztünk - nem, becsomagolva még nincsenek, annyira menő nem vagyok. Még lehet átnézem a papír-írószer dobozom, és ha találok szép papírt, gyártok pár névre szóló ajándékkísérőt, sznob vers- és bibliai idézetest a családomnak és cuki ateistásat Zebu családjának. 

Már megterveztük, hová fog kerülni a karácsonyfa, mert mi olyan konzervatívok vagyunk, hogy a mai divattal ellentétben nem díszítjük előre a fát. Nekem fura ez a szokás. Mindenki úgy éli az életét, ahogy akarja, felőlem már májusban is feldíszíthetik, és persze, nem kell értelmetlenül ragaszkodni szokásokhoz, de nekem akkor is olyan furcsa, mint az előre megkapott ajándékok is ("most pár hétig legyen a dobozban? Addig is tudom használni"). Én szeretem a hagyományokat, szeretem az ünnepet aznap megtartani, a forgatókönyv része szenteste (vagy ahogy Zebu mindig pontosítja: a szent délelőtt) feldíszíteni a karácsonyfát otthon, aztán anyuéknál (már tényleg este). 

A forgatókönyvünk része az is, hogy a karácsonyi menüre valami olyat készítünk,amit nem szoktunk, így borítékolva van, hogy borzalmas lesz, de ez is már hagyomány, szóval idén nyúl lesz. (Azért is ez a könnyelműség, mert mind anyósom, mind anyum jól főznek, tehát tudjuk, hogy nem fogunk éhen halni.)

A szilveszterre délutáni matiné a terv, Pierréknél, mikor kérdeztem tőlük, hogy ők vagy mi gondoskodjunk-e a kaszinótojásról, értetlenkedtek, pedig ez pont egy olyan hagyomány, amihez igazán érdemes ragaszkodni! Nincs is jobb annál, mint bezabálni kaszinótojásból és fasírtból este, majd az új év reggelén is ezzel indítani a napot (vagy szexel, mert ugyebár a reggeli szex a legjobb szex...).

Ha már Pierrék, örökbefogadási-híradó: újabb és újabb kitöltendő papírokkal bombázta őket az ügyintéző, kissé már a kabaré határát súrolta a dolog. Közben ugye volt egy szavazás is... Kizárt, hogy idén megkapják a határozatot. Úgy érzem, kissé elengedték a (legális) örökbefogadást. Az eset körüli tiltakozási hullámot viszont eltúlzottan optimistán ítélik meg, mintha bármi változna attól, hogy pár celeb három pálcikafigurát rajzol a tenyerére. Ennek a támogató mozgalomnak egy reális hatását látom: hogy azért az nyilvánvalóvá válik, hogy a melegeket (meg persze az egész Q-csoportot), mint társadalmi jelenséget nem kellene ennyire bénán (meg amúgy sehogyan se) ellenségként beállítani, merthogy nem azok, plusz kábé mindenkinek van a családjában és/vagy a baráti körében érintett.  A jobboldaliaknak is.       

Nem tudom, mi ilyenkor az etikett,

minden esetre szeretném jelezni, hogy oké és figyelek (vagyis próbálom követni az eseményeket) és köszönöm. 

Mókás hallgatni,

ahogyan Pierre beszél Zebulonnal, hogyaszongya:

blablabla, de édes! Ez nem ilyen egyszerű, mert blablablabla. Dráááága, figyelj már, blablablabla.  

És ezeket a megszólításokat kifejezetten a bátyjának tartogatja, még Ben Eflekt sem kap ilyen szép beceneveket. :) 

4:31

Nem találtam a helyem a lakásban, ami hirtelen olyan nagynak tűnt. Tele volt olyan emberekkel, akik nem voltak odavalók, sok PhD-hallgató, olyanok, akiket nem is igazán ismerek. Mindenki sürgött-forgott, készültek a híres színész érkezésére, nekem viszont nem volt dolgom. Nem teljesen értettem, miért anyámék lakására jön, de nem kérdeztem meg senkitől. Anyum viszont érezte, hogy feszült vagyok, elhívott sétálni. Megnéztünk egy szép épületet, aztán sétáltunk egy parkban, anyum leült egy padra pihenni, én meg közelebb mentem az elkerített játszótérhez megnézni a visítozva játszó gyerekeket. Felpillantottam a játszótér fölé magasló lakóházak erkélyire, az egyiken megakadt a szemem, két fiatal félmeztelen fiú cigizett, nevetgéltek. Nem láttam az arcukat, de azt gondoltam, hogy az egyik a Liftes. Visszamentem inkább a padhoz, anyu kezében akkorra már egy hatalmas, nagyon élénk színű vattacukor volt, nyújtotta felém, kacagva ettük. Aztán figyelmeztetett, hogy ideje visszaindulni, mert lassan érkezik hozzánk a színész. A híres. A lakásban aztán egy öreg néni felvilágosított a nemzet művészéről, hogy miért olyan nagy szám, hogy megtisztel minket a jelenlétével. Én meg fapofával hallgattam, nem hittem neki. Vagy nem érdekelt. Vártam nagyon, hogy érkezzen, de ez a sok ajnározás hidegen hagyott, engem ez nem érdekelt. Nem ez a része érdekelt. Volt sok kérdés a fejemben, próbálgattam, melyiket tegyem fel, milyen sorrendben. Aztán az egyik PhD-s lány elterelte a figyelmem, mert szakmai tanácsot kért, angolul, amit én angolul megválaszoltam, közben azon járt az agyam, hogy mi a francért erőltetjük ezt a művi angol szakmázást. Mérges is lettem kicsit, otthagytam, inkább kimentem a konyhába, ott volt Zebu egy egyetemi lánybarátja, megörültem neki, ő is szélesen mosolygott rám, mondta, hogy a vőlegényét várja, aki be is lépett az ajtón. Momentumos képviselő, súgta a fülembe a lány, minden kapott egy furcsa lila színű árnyalatot. A srác szimpatikus volt, nagyon meg akartam jegyezni, milyen érdekes dolgot mondott a vírus, a hóesés és a karácsonyi ünnepek összefüggéséről, de azonnal elfelejtettem, mikor három határozott koppanás hallatszott az ajtón. Siettem kinyitni, de valaki megelőzött, a híres színész már az előszobában állt. Kilógott a szőrös pocakja a foltos fehér pólója alól, a pólónak a nyaka sárga volt és ki volt nyúlva, a fickó orra hatalmas krumplira emlékeztetett. Szomjas volt, így egyenesen bement a konyhába inni egy pohár vizet, én meg álltam földbegyökerezett lábbal az előszobában, hogy de az nem lehet, hogy így néz ki, hát én tudom, hogy hogyan néz ki. Nem így. Mire visszajött a konyhából, már úgy festett, ahogy kell. Lapos has, izmos mellkas. Fehér atléta volt rajta. Meg bőrdzseki. Nem. Farmerkabát. Nem. Bőrdzseki. Fekete bőrdzseki. Le se vette, elment mellettem a szoba felé, rám se nézett, teljesen ignorált. Persze mentem utána. Leült a nővérem asztalához, egy másik PhD-s lány már nyomott is a kezébe egy gyerekrajzot, sárga napocska volt a sarkában. A Phd-s lány elemzi neki a rajzot, monoton hangon darája a pszichológiai szakvéleményét, a híres színész meg bólogat, tetszik neki, amit hall. Elégedett. Én az ajtófélfának dőlve nézem a jelenetet, nézem az arcát, olyan természetes, hogy ott ül a nővérem asztalánál. Felpillant rám, kissé ellenséges a tekintete. 

- Muszáj bámulnod? - kérdi.

- Igen, muszáj - válaszolom pofátlanul, állva a tekintetét. 

Egy darabig farkasszemet nézünk, aztán nagy nehezen elszakítja a szemeit a szemeimtől, vissza a rajzra, de a szája szegletében ott egy kis mosoly. Nem tudom, hogy miattam, vagy Kisancsa rajza miatt. A pszichológus tovább magyaráz, nem akarom őket zavarni, úgyhogy csak némán, telepatikusan üzenem neki:

- Nem baj, Máté, kivárom a sorom. Most már itt vagy, a szobában, az én szobámban és nem mész innen sehova.   

Felébredtem. Mobil elő. 4:31.

      

Tesco gazdaságos üzemmódban

sikerült egy pohár (2 dl) bortól becsípnem. 

Amúgy meg:

Nem tornáztam egyszer sem  a héten (eddig).

Nem ittam Hubertust, a bort is csak azért, mert eszünkbe jutott, hogy vagy két hónapja ott van a hűtőben egy bontott fehér félszáraz. Ez van, ha a férjed utálja az alkoholt, te meg egyedül nem iszol. (Jellemző, hogy most is nekem töltötte csurig a poharam, magának egy kellemes fél decis adagot porciózott ki.)  

Nem szexeltünk (A rossz hír után nem volt kedvünk, arról meg nyilván elfeledkeztem, hogy ha nem vagyok terhes, akkor bizony jön a mikulás... Okoska...)

Nem bőgtem. (Pierre igen, az számít?)

Nem írtam körbe mindenkinek, így sokan pár nap késéssel tudták meg, hogy mi van. 

Nem költöttem el a ruhapénzt. Nem baj, van még pár nap "belemenni boltokba".  

Gének

Még talán nem meséltem itt azt a sztorit, mikor nőveremmel kerti sütögetésre igyekezvén bementünk egy kisboltba, ahova amúgy sosem járunk. Álltunk a kasszánál a gondosan kiválasztott vörösborral, kezemben jókislányosan előkészítve figyelt a húszezres. Utálok nagy címlettel fizetni, mert mindig mindenki húzza rá a száját, de hát törvényes fizetőeszköz, meg mit csináljak, ha ezt dobta a gép, mármint az ATM. Fizetéskor nyújtottam is határozottan, mire az eladó kérte a személyit. Az én reakcióm meg persze zsigerből az volt, hogy ugyan mióta kell személyi ahhoz, hogy húszassal fizessek? Ez valami új szabály?

Aztán leesett. Alkohol. Néztem a pénztárosra, hogy de hát könyörgöm, 32 éves vagyok. Közben a gyűlt a sor mögöttünk. 

A szabály az szabály! Látszott, hogy az eladó a nővéremből még ki is nézte, hogy elmúlt 18 (akkor volt 40…), de - magyarázta - mivel én fizetek, ezért nekem is nagykorúnak kell lennem. Mondom újra, hogy de 32 éves vagyok. Na, azt bárki mondhatja!

Éreztem, hogy itt bizonyíték kell, nem ígéret. Szélsebesen kerestem a személyim, mert már tényleg komoly nézőközönség alakult ki a sorban, közben az eladó mondta, hogy ne haragudjak, de bemondásra nem hiheti el. Miközben nevetgélve megmutattam az okmányom - az eladó is elnézést kért és végre csengett a kassza - hallottam, hogy mögöttem valaki elképedve megkérdezte: “Mit mondott, hány éves?”, míg egy másik vásárló nyakát nyújtogatva próbált szemügyre venni. [facepalm] Mondjuk ekkor már az eladó is röhögött.

Ez csak azért jutott eszembe, mert ugye újra van vásárlási sáv, a 65 év alattiak ki vannak tiltva bizonyos időszakban a gyógyszertárakból, élelmiszerboltokból. Na! Apumnak is személyivel kellett bizonyítania, hogy teljesen jogosan szeretne boltba menni a védett sávban.

73 éves.

Tegyük hozzá, anyumnak közel a hetvenhez olyan babaarca van, hogy elmehetne ránctalanítót reklámozni. Csak ugye nem használ ránctalanító krémet… Ja, másik: negyvenes nővéremre bokatörésnél az ápolónő úgy hivatkozott, hogy „a fiatal lány”…

Na, szóval volt honnan örökölni. 

Néha bosszantó (pl. mikor arról érdeklődtek, miért mentem ilyen fiatalon férjez. Aucs.). 

Néha fergeteges (pl. mikor ajtónyitáskor a házaló ügynök engem meglátva bizonytalanul egyik lábáról a másikra állt és megkérdezte, a szüleim itthon vannak-e. True story!)