ami lényegébe véve egy tárca novella-gyűjtemény. Három részből áll, az első a múltról szól, a középső a lányáról, a harmadik részben lelkizős-elmélkedős írások kaptak helyet.
Ez volt az első Grecsó-találkozásom, és rá kellett jönnöm, vannak nekem ilyen kis kattanásaim, amiket ha valaki benyom, azt instant szeretni fogok. Mondjuk ha (elismerősen) megemlíti Stefan Zweig nevét, meg áradozik az Alföldről, meg van egy furcsa, inkább érzelmi, mintsem tapasztalati-életviteli kötődése a régi, hagyományos paraszti vidékhez, meg a gangos házakhoz, és aki idétlenül próbál egyensúlyozni a liberalizmus és konzervativizmus határán (mindezt istenhívőként).
Szóval eleve eléggé egy platformon mozgok vele, meg életkorban is csak egy tízessel idősebb, és persze van egy kislánya, ráadásul a kötetben szereplő történetek pont nagyjából abból az időszakból származnak, amennyi most Lujza, szóval azzal is könnyű volt rezonálni. Megfejelve azzal, hogy Lujza nehezen érkezett, Grecsóék meg örökbefogadtak.
És ahogyan ír erről, meg az apaságról (szülőségről), ajjj, hát szorította sokszor a torkom a sírás. Még jó, hogy villamoson olvasok, sokszor kellett a lapokon lévő betűk helyett másokat keresni, és magamban hangosan betűzni az elsuhanó sorokat, hogy Némethy Panzió, Korona Panzió, Lizián virág, Ibolya söröző... míg kipislogtam a meghatottságot.
Bevallom, néha azért már túl szirupos-nyálas volt a szöveg, lehet azért is, mert egyben, egymás után olvastam őket, nem hagyva szünetet. Minden esetre voltak nagyon kedves és/vagy elgondolkodtató sorai, sokat "ki is fotóztam" a telefonommal. Az egyik kedvenc novellám az volt (a címére mért is emlékeznék), amiben egy gyarmek-táboroztatós emléket mesél el, melyben a vele táboroztató másik felnőtt kérdezi tőle, van-e gyereke, és hogy mennyi harag és keserűség volt benne akkor emiatt a kérdés miatt (mivel évek óta nem született meg a nagyon vágyott gyermekük a feleségével). A történet utolsó mondata volt az, amin viszont tényleg elbőgtem magam.
múlt héten többször is megakadt rajta a szemem, néha felbosszantott, mert wm-re emlékeztetett, néha viszont általános- és középiskolai jóbarátom jutott eszembe, németórai padszomszédom, aki az egyik osztálytalálkozón olyan kétségbeesetten szorított magához, mintha a gyermekkorától búcsúzkodna. Beugrott az is, hogy mikor Lujza még lencse méretű beágyazódás volt csupán, a neveken elmélkedve komolyan fontolgattam, hogy Zebulon elé járulok a ezzel a keresztnévvel, amit amúgy egyből vétózott volna, mert 1) fiúgyermek esetére a Dénes volt bekészítve, 2) a két keresztnevet (Dénes Máté) elvből ellenezte. Aztán persze a genetikai vizsgálat egyértelművé tette, hogy muszáj lánynév után néznünk. Murphy törvénye, hogy Zebu lányt szeretett volna, de egy szimpatikus női név sem lapult az ötlet- tarsolyában. Aztán a becenevet, amiből a "hivatalos" verziót visszafejtettük végül mégis Zebu dobta be a közösbe, állítja, egy sorozat ihlette, de én tudom, hogy gyermekkori kedvenc macskájának állított emléket így. Persze ez bizonyára jobb, mintha a fiunk lenne egy szellemről elnevezve. Vagy ki tudja.
mert most a bölcsiben a reggeli kaki közben* azt harsogja, hogy Ale-Alehandroooo, Robertoooo.
Én mondjuk őszintén röhögök rajta, de Zabulon nem bírja csitítgatni zavarában, miközben eleve tőle jött ez az egész Gaga dolog. Mondta is nekem, bölcsiből kifele jövet Zebu, hogy most biztos azt gondolják, hogy Lady Gagát hallgattatunk vele, mire azt válaszoltam, hogy de hát azt hallgattatunk vele!
Na jó, mást is. A nyári napsütésben többször rázendítettünk a "sajnos szemembe sütött a nap" sorra az Ocho Macho slágeréből, aztán meghallgattuk az egész dalt, és Lujza annyira cuki félrehallást produkált, hogyaszongya:
"Öreg macska tanítja, gyere ugorjál!" (Eredetileg: Öreg raszta tanítja: everything's alright - de annak semmi értelme)
Azért én próbálok a Gryllus-vonalon maradni, meg népdalokat, megzenésített Weöres verseket és társait dalolászni Lujzának, de rettenetesen izgalmas a mi régi-új kedvenceinket is megismertetni vele. Komolyan izgulok, hogy a Queen-t nehogy túl korán mutassam meg neki (el ne vegyem a kedvét), és még a videóklippekhez is kicsi, de lehet elkezdek írni egy listát (életkori besorolással), hogy mit szereték majd neki megmutatni addig, amíg még hagyja, meg amíg még Zebuval mi vagyunk számára az etalon. Ami amúgy egy szűk időablak, szóval jó, ha idejénem felkészülök.
*a búcsú-ceremónia része, hogy ott kaksizik, nem otthon, s nem miután elmentünk dolgozni.
persze ennek megvan az oka, de tény, hogy eddig nem mertünk nyaralni menni Lujzával. Mikor picike volt, akkor a 10 perces Nyakasfalván belüli autózást is úgy üvöltötte végig, mintha nyúznánk (mondjuk az első öt hónapban az alvást leszámítva mindig így üvöltött szegény), aztán mikor végre tudott már rendesen ülni a gyermekülésben, akkor elkezdte élvezni az utat, tudott nézegetni. Hosszú távra azért továbbra sem merészkedtünk el vele.
De az van, hogy idén három (!!!) éves lesz, mások meg a féléves gyerekkel mennek a Balatonhoz/Korfura stb., úgyhogy rá kellett venni magunkat, hogy kimozduljunk a komfortzónánkból, s elhagyjuk a megyét (Frodó úr!).
Amúgy nyáron egyszer ugye átruccantunk Tirpákfalvára, megtekintettük a jegesmedvét, meg Lujza kedvenceit, a gyémántgalambokat (ne röhögjön senki, létező faj). Mármint ott helyben derült ki, hogy a világ legérdekesebb állatai ezek a szaros-tollas, szürke kis jószágok. Mi a hómackó és a cápa (meg az egész ócenáriárium) miatt vittük a leányt, de ha egyszer ezt bámulta teljesen megbabonázva hosszú percekig, akkor ezt:
Oda egy óra volt az út, végignézelődte, visszaúton aludt, úgyhogy ezen felbátorodva most hétvégén dupláztunk, s C-re mentünk (2 óra autóútnyi idő), az ottani rokonokhoz, mert ezer éve rágják a fülünk, mikor megyünk már. Ideje volt. Péntek délután indultunk, vasárnap délután jöttünk.
És nagyon jól sült el, pont beszéltük Zebulonnal, hogy jobb volt ide menni, mint random nyaralásra hármasban, mert annyi érdekes ember, állat, dolog és élmény érte Lujzát, amit máshogyan nem tudtunk volna prezentálni neki.
Kezdve azzal, hogy újra találkozhatott a legközelebbi gyermekkorú rokonaival, a másod-unokatestvéreivel (5 és 8 évesek), akikkel nem egyszerűen csak játszott, de a két fiú szabályosan összeveszett, hogy ki ülhet Lujza mellett étkezésekkor. Az esti fürdés hármasban a kádban meg hatalmas habos móka volt, két rokonlátogatás között autóban kézen fogva utaztak és így tovább.
Lujza meg - hála az apja rutinszerűen előadott esti meséinek, amiben "Valika" elutazik C-re, és már nem fél B. bácsitól (Zebu nagyhangú mackó nagybátyjától) - valóban nem félt B. bácsitól, sőt, érkezéskor konkrétan akkora csicsergést vágott le neki az útról ("a bölcsiből egyből ide jöttünk, csak felvettük mamát"), hogy mind csak lestünk, utolsó napon még az ölébe is beleült (nem mi erőltettük!) és kacagott.
Látott kutyákat, macskát, birkát, kismotorozott pumpapályán (kölcsönkapott bukósisakban és járgánnyal), felemelték emelődarus kocsival (Zebulonnal csak ötször kaptunk szívrohamot az alatt a kettő perc alatt, bezzeg ő végig vigyorgott, s az első szava a földet éréskor az volt, hogy: "Megint!").
Mindenki ámult, milyen kis nyitott, beszédes, és mennyire jól viselkedik pl. az asztalnál. Tényleg nem volt semmilyen hiszti, és úgy láttam rajta (remélem, valóban így volt), hogy rettenetesen élvezte az egész kalandot, jól szórakozott a rengeteg emberrel, akikkel összefutott. Ha nem tévedek, dédit nem számolva 11 közelebbi-távolabbi rokonnal volt szerencséje találkozni szűk 48 óra alatt.
A vendéglátóink a szokásos módon nagyon jófejek és kedvesek voltak, csak a szokásos módon túlvállalták magukat, így káosz és anarchia uralkodott, mondjuk 15 embert koordinálni, akiknek a napirendje legalább négyféle, az tényleg nem könnyű. Mi kellő rugalmassággal, de ragaszkodtunk Lujza napirendjéhez, főleg a délutáni alváshoz, mert annyira hozzá van szokva, hogy nem bírta volna nyűglődés nélkül az esti programot.
A második gyerek vállalásához nem jött meg a kedvem. A kutyatartáshoz se.
Ha már háziállat: szegény Kórász péntek délben kapott enni, és vasárnap estig éhezett, mert a megbízott etetői (Pierrék) nem bírtak bejutni a házba. Tanulság: a pótkulcsot mindig le kell ellenőrizni + érdemes betanítani-letesztelni az emberi erőforrást is.
Szerencsére ezt a kalandos hétvégét mind túléltük.
- végigment az egész családon egy fosós-hányós vírus. Szerencsések vagyunk, mert ez volt Lujza első ilyen betegsége, pedig lassan 3 éves és egy évet már járt bölcsibe. Ő hamar ki is kecmergett belőle, aztán persze én is elkaptam, és mázli, hogy nem egyszerre Zebuval, mert váltva tudtunk Lujzáról gondoskodni, míg a másik szenvedett. Most már Zebu is jól van, Lujza bölcsibe is jár már.
- nem is írtam, milyen volt az idei nyakasfalvi "káááárnevál". Ugyebár már évek óta ez inkább egy hetes programsorozat, nem "csak" egy nap, ezt kihasználva több délután is elvittük Lujzát a belvárba megtekinteni a kultúrát. Imádta. Főleg a táncosokat. Jöttek Spanyolországból showtáncosok, őket elnevezte pónilovasoknak, ők voltak a kedvence, meg egy másik spanyol tánccsoport, "a tüzesek", utóbbiakkal interaktáltunk is, ti. fellépés előtt épp vártak a kezdésre, üldögéltek a főben, Lujza pedig megbűvölve nézte az igen erős színpadi sminkjüket és a látványos, tűzcsóvákat imitáló ruhájukat. Az egyik lány és fiú észre is vette Lujzát, és mutatták neki, hogy nyugodtan nézze meg közelebbről a hacukájukat, persze kicsit noszogatni kellett Lujzát, de végül együtt közelről is megvizsgáltuk őket. Kedvesek voltak, Lujza meg nagyon bátor. Később táncolni is láttuk őket, meg persze számos más csoportot is, köztük sok olyat, amiben Lujzánál pár évvel idősebb lánykák is rázták a pompomot. Illusztrációként felül a "pónilovasok", alul "a tüzesek".
- Azóta Lujza rendszeresen táncol otthon, felveszi a "táncos szoknyáját" (anno farsangra vettünk neki egy tüllös fekete szoknyát - mivel fekete macska volt), meg a karkötőit, be kell indítani neki "valami pónilovas zenét", ami rend szerint Lady Gaga (eredetileg Zebu választása volt, azóta Lujza is imádja, ma reggel is azt követelte, az általam korábban mindig lejátszott Lord of the Dance nem volt jó.) Ügyesen keveri a talajtorna, a néptánc és a szamba elemeit. A végén rendesen meg is hajol, teljesen profi. Kaptunk szórólapot balettiskolától, Zebulon egy hip-hop stúdiót nézett ki, én meg szeretném majd elvinni néptáncra is, aztán majd Lujza választ valamit. Most még úgyis mazsola hozzá, van 2-3 év ezen agyalni.
- Voltak persze kiállítások is, azokat mérsékeltebb lelkesedéssel viselte Lujza. Bezzeg én imádtam a Playmobil kiállítást! A bennem élő 5 éves kislány ujjongva örvendezett, de sajnos rövidre kellett zárni, mert Lujzát annyira nem hatotta meg a dolog.
- Ellenben az épületvetítés nagyon tetszett neki. Már önmagában az, hogy "késő estig" fennmaradhatott, meg este elmentünk a belvárba, ahol minden fel volt díszítve, szóval ez mind érdekes volt, de a fényfestés még rátett egy lapáttal. Nekem tetszett idén is. Most a városháza fenekére (hátoldalára) vetítettek, ami egy szűkebb tér, míg korábbi éveken a nagytemplom és egyetem fényfestése grandiózusabb látványt nyújtott, de szerintem ötletes volt ez is.
- Másik vicces újdonság az Olimpiához köthető. Bár nagyon keveset megy nálunk a tv, azért a sportközvetítéseket néha mi is követtük. Lujza leginkább az atlétikai számokat szerette (nesze neked genetika: a nagyapja atletizált), meg a talajtornát. Még a foci EB miatt vettünk zászlót, azt lengette lelkes "hajrá magyarok" kurjongatások közepette, akkor is, ha épp nem volt magyar induló. Aztán valamiért beakadtak neki a franciák (talán francia-olasz kézi meccs volt), és azóta kitalálta, hogy ő francia. A legváratlanabb helyzetekben közli, hogy "zsömapellLujza", mert ezt megtanította neki az apja. Mióta Lujza rájött, hogy sokféle nyelv (ország és nép) létezik, mindet meg akarja tanulni. És mindig fel van háborodva rajta, hogy nem sugároznak éjjel-nappal "szaladást", pedig ő azt szereti nézni, meg ahogy a nénik és bácsik ugrálnak (magasugrás, rúdugrás, hármasugrás, egyre megy).
hogy mostanában az "általam felfedezett" (értsd: nem Zebulon vagy más mutatta, hanem a U2b algoritmus :D), megismert és megkedvelt énekesnők mind férfiak.
Viccelek, teszek rá, hogy mi az énekes neme, de azért ezen meglepődtem. Mondhatni, kábult és zavarodott lettem:
Igen, igen, igen, megnéztem a The Boyfriend sorozatot a Netflixen, a fenti nóta kábé ezerszer csendült fel közben. Bár nem vagyok a "valóságshow" műfaj nagy rajongója, de tetszett, hogy ezt Japánban forgatták, bíztam benne, hogy legalább kulturálisan érdekes lesz. És az volt. Már az alapkoncepció aranyos, hogy az összeköltöztetett srácoknak dolgozniuk kell (egy kis pop-up kávézót kell menedzselniük), emellett viszont rövid időre el-eltűnt egy-egy szereplő, mert a civil munkáját végezte, az egyikük például séfként dolgozik (mikor épp nem valóságshowba küzd meg a túlzott népszerűséggel). Másik klasszikus vágókép: a fiúk takarítás közben beszélgetnek. :) Ez mind annyira jellegzetesen munka-központú japán dolog.
Amin még nagyon röhögtem (utólag kibeszéltük Pierrel, hogy ezen ő is jót nevetett), hogy közéletről vitatkoztak. Érvek, ellenérvek. Türelmesen meghallgatva egymást. Jó, az egyik szereplőnek rosszul esett az, hogy nem értettek vele egyet, de ennyi, nem volt tányérdobálás, ordítozás. Ha konfliktus volt, megbeszélték. És így is tudott izgalmas és szórakoztató lenni a dolog.
Az is érdekes volt, hogy a napi kajapénz beosztását hogyan vitatták meg. Volt köztük egy testépítő, akinek meghatározott (nagy) mennyiségű csirkét kellett naponta megennie, ami viszont elvitte a költségvetés nagy részét. No, itt is kompromisszumot kellett kötni, az is vicces volt, hogy felnőtt férfiak a csirke árát tárgyalták ki. Mikor a testépítő srác kiszállt a játékból, búcsúzás közben meg is jegyezte az egyik fiú (aki legtöbbet nyúzta a hús miatt), hogy "de már megvettük holnapra a csirkét!", persze közben könnyezett. És atya ég, komolyan fent van U2b-on a nagy csirke-vita!
Persze az egész nagyon durván meg volt írva és vágva, meg nyilván itt is a dráááááma volt a lényeg: ki kibe esett bele, ki kinek értette félre egy félmondatát, ami miatt reménytelenül reménykedni kezdett, ki hogyan viselte a visszautasítást, ki hogyan gyűjtötte össze a bátorságot meglépni a nagy vallomást és így tovább. Viszont SPOLER (!!!) végül csak egy pár alakult ki (elvileg ők mai napig együtt vannak), meg még egy, de azt inkább érzem szerkesztői kényszernek/ a srác megfelelési kényszerének, lévén ő volt a legnépszerűbb, mindenki őt akarta (a séf srác, Kazuto), nehogy már egyedül távozzon... Na, ők végül a való világban nem jöttek össze.
Szintén tetszett, hogy a testiség marginálisan jelent meg. Volt egy tengerpartos "csapatépítő" viszonylag az elején, ahol villantak a kockák, de amúgy inkább a visszafogottság volt jellemző mind öltözködésben, mind viselkedésben. A teljes sorozat ideje alatt 3 szájrapuszi csattant el, azt a három csókot is ugyanaz a pár szolgáltatta, és hiába volt a csapatban egy stripper srác (aka a csirkés), ő volt az egyik legszégyenlősebb. Illetve volt elvonulós randi kettesben, amikor az egyik srác kicsit nyomulósabb volt, ami el is vette a séf fiú kedvét az ismerkedéstől.
Ami megdöbbentő volt számomra, hogy az a fickó, akit én a legvonzóbbnak tartottam (Taeheon), azt senki érdeklődését nem keltette fel. Sajnos nem derült ki mi volt a fő visszatartó tényező: az életkora (35 év körüli, míg a többség meg huszonpár éves volt), vagy a származása (koreai). Lent a képen sárga ingben középen. Szóval érdekesnek tartom az egész rassz-kérdést, mert amennyire tudom, a japán elég zárt kultúra, és persze a fiatalok ott is biztosan nyitottabbak, és tényleg érdekel (nyilván sosem fogom megtudni), hogy a etnikai-nemzeti különbség mennyire befolyásolta a szereplőket abban, hogy kit tartottak vonzónak. Na mindegy, az én ízlésem az enyém, de Pierrel egyetértésben értetlenül álltunk azelőtt, hogy hogyan nem repült rá mindenki Taeheonra. (Ami külön azért is érdekes, mert Pierrel alapvetően inkább nem egyezik az ízlésünk férfiak terén.)
Ha már "idegen kultúra": míg Taeheon számomra fel se tűnt volna, hogy nem japán, addig Alan (képen alsó sor világoskék ing, vörös haj) egyértelműen más világból érkezett. Annak ellenére mondom ezt, hogy félig japán, félig brazil-olasz a srác. Viszont annyira más vérmérsékletet képviselt a sok kimért, nyugodt fickó között, mintha valamiféle hurrikán lenne. Cuki volt, és nyilván egy tizedmásodperc alatt megkedveltem. Amúgy mozgást, beszédstílust, gesztikulációt tekintve egy az egyben olyan, mint Krisztián. (No comment...)
De amúgy az is jó volt a műsorban, hogy a pártalálás mellett más kérdések domborodtak ki, elsősorban a személyes fejlődés, kommunikáció fontossága, szülők előtti előbújás nehézségei.
Negatívum, hogy rettenetesen meg volt vágva, ez alatt azt értem, hogy nagyon kevés dolgot mutattak meg, most sorra kerülnek ki youtubra ilyen.olyan kis videók "kimaradt" jelenetekről, nem is értem.
Nem negatívum, csak furcsaság volt a kommentátorok megjelenése: négy japán híresség "velünk együtt" nézte a műsort, s időnként kibeszélték, mi történt. Bevallom, én ezeket a jelenteket sokszor átpörgettem, kicsit feleslegesnek találtam, de amúgy nem feltétlenül rossz dolog. Azért helyettük inkább néztem volna plusz interakciókat a "játékosok" között.
A címet viszont nem értem, oké, az alapkoncepció az volt, hogy mindenki talál magának boyfriendet, vágom, de ennyire semmitmondó, nehezen google-özhető címet adjon valaki, és az egész Netflixből senki sem mondta, hogy legyen inkább Green Room (a hely, ahol a szállásuk volt) vagy Brewtiful U, ami meg a kis mobil kávézó neve volt, vagy kábé bármi más, na az hihetetlen számomra.
Itt pedig egy BBC véleménycikk olvasható arról, miért fontos a "jó" meleg reprezentáció, és miért kiemelkedő ebből a szempontból a The Boyfriend.
kérdezte Lujza. Mondtam neki, hogy az edami, amire lelkesen közölte: "Azt reszelve szeretem!" Nővérem majd leesett a székről, annyira röhögött.
Pont előtte nap beszéltük Zebulonnal, mikor egyszerre többféle sajt is volt nyitva, s Lujza végigkóstolgatta és összehasonlította őket (melyik milyen állagú, mennyire fűszeres, milyen színű stb.), hogy nekünk gyerekkorunkban volt "a sajt", azaz a trappista, meg persze a Mackó (ami csak többé-kevésbé sajt), meg a lapka sajt, amit valami egzotikus luxusterméknek tekintettünk (és valljuk be, szintén nem a gasztronómia csúcsa).
Nyilván örülök neki, hogy Lujzának megadhatjuk azt, hogy nem pizzafeltéten és zalai felvágotton kell felnőnie, ugyanakkor néha az is bennem van, hogy az, hogy Zebuval mi ennyire megbecsüljük a mindennapi betevő goudát és mozarellát, abból fakad, hogy gyerekkorunkban nem ismertük (nem volt rá pénz, meg nem is volt ennyire elterjedt). Maradt felnőttkorunkra felfedeznivaló, s rá se untunk.
Az nyugtat, hogy Zebulonnal a konyhatudományunk még mindig nem a csúcskategóriát jelenti, elég hagyományos dolgokat szoktunk enni és készíteni, a vicc az, hogy Zebulon az, aki jobban szeret főzni, én kevésbé, mégis én szoktam kísérletezni (mikor hozzáférek a fakanálhoz).
A legfrissebb ötletem a chia mag kipróbálása volt, mert bár tele van vele a net, de sosem volt bátorságom megvenni egy teljes csomaggal. Szerencsére sikert aratva ment át a próbán, Lujza szereti, pedig a legegyszerűbb "receptet" követtem: 2 ek chia mag, 2 dl tej, 1 cs vaníliás cukor (ez tegnap kimaradt, úgy is ehető) + 1 banán karikázva tálaláskor. Zebulon még nem kóstolta, de majd legközelebb nagyobb adagot csinálok, hogy neki is jusson, meg majd más ízvariációt is beújítok. Én, a konyhatündér.
ebbe a dalba, mint amilyen könnyű volt igent mondanom Zebulonnak 10 évvel ezelőtt.
Jó, hát a lendület így 10 év házasság és októberben betöltendő 17 év együttlevés után nem ilyen sodró, mint ebben a dalban, az érzelmek is csitultak, de azért anno tényleg azt hittem, hogy impossible, aztán jött Ő.
Amúgy most jöttem rá, hogy a házasságkötés idején épp kevésbé aktív blogger időszakomat éltem, nem is nagyon írtam a nagy eseményről. Szóval, INDULJON A NOSZTALGIAVONAT!
Akkor már ugye nagyjából 7 éve voltunk együtt és vagy 4 éve (!) jártunk jegyben, csak korábbi években mindig elment a kedvünk az esküvősditől a lagzi miatt. Házasok szerettünk volna lenni, de felhajtás nélkül és minél költséghatékonyabban. Aztán úgy döntöttünk, hogy vállaljuk a családi sértődéseket és beleállunk egy nyilvános eskütételt követő szűk körű uzsonnába. Nagyjából húszan vettünk részt utóbbin, Zebu szüleinek udvarán felállított sátrak alatt, este tízre mindenki ágyban volt. A dekort én csináltam saját kézzel sárga-zöld színvilágban. Készítettem pomponokat, meg szerintem egész öteltes ültetőkártyákat, amik az evőeszközöket rejtették.
Ilyen lett a terítés:
A gyűrűket anyósoméktól kaptuk, így a legnagyobb kiadás a kölcsönzött ruhám volt (100.000 HuF). Amit szerettem, mert nem gondoltam, hogy tényleg létezik az, hogy megérzed, hogy ez az "A ruha", de nálam így volt. Mondjuk ma már nem ezt választanám, és hamarabb kezdenék keresni (esküvő előtt 2 hónappal kezdtem bele, előtte non-stop tézisdolgozatot írtam), de akkor és ott ez volt a legjobb döntés. Kicsit királylányos, de nem túlzottan. Egy olyan képet találtam, ahol nem látszik a karvalyorrom és nyuszifogam (aka az arcom), épp a csokrot dobom. Bocsi a hölgyek igénytelen eltüntetésén, most ennyi telik tőlem, a lényeg (a ruha) látszik.
A menyecskeszerkó (férjecskeruhának hívta anno Zebu a sajátját) újrahasznosított darab, az egyetlen új Zebu csokornyakkendője volt. Az én ruhám az érettségibankettről maradt meg, és fontos számomra, mert nagyon sokáig ez volt az egyetlen elegáns ruhám, amit fel tudtam venni bárhová (nem mintha sok elegáns eseményre járkáltunk volna), ez volt rajtam mindkét gólyabálon, barátaim esküvőin, a táncvizsgánkon (igen, Zebuval jártunk kezdő tanfolyamra, ugyanoda, ahol Pierre profi szinten nyomta a versenyeket -- még családi kedvezményt is kaptunk), sőt, a doktori védésemen is. Szóval sokat látott ez a kis totál műszál textildarab. Amúgy tényleg imádom, nagyon elegáns, elölről egészen visszafogott, de hátul csalafinta.
Igen, ez a legjobb kép, amit találtam a csalafinta hátsó szabásról. Igen, képes vagyok így állni, igen, ez számomra természetes és kényelmes. Fogalmam sincs már, mi az eget néztünk a kerítés tövében.
A kaját is okosba oldottuk meg: hidegtálat rendeltünk, illetve a közeli cukrászdában rendeltünk kettő darab sima tortát. Az esküvő szót sehol se ejtettük ki a szánkon. Zebu apukája ragaszkodott hozzá, hogy főzzön egy pörköltöt, így ráhagytuk, ahogy fent is látszik a takaros kis üst.
Ja, fotóst nem akaratunk, az utolsó napokban (!) beszélte ránk Ellen barátnőm egy ismerősét. Szóval lett pár félprofi "hivatalos" fotónk a házasságkötő teremből, csokordobásról, csoportkép, ilyesmik, de a képek többségét a család és barátok lőtték, mint a csokordobós kivételével mind itt megosztottakat.
Remélem átjön a képeken, hogy mennyire vettük komolyan az egész esküvő dolgot: nagyjából semennyire, az volt a cél, hogy legyünk már túl rajta. Azért a nap végére sikerült belelazulnunk, voltak pillanatok, amiket élveztünk (ajjj, nem a nászéjszakára gondolok, ti huncutok), és persze nagyon szép emlék. De koránt sem életünk legszebb napja, amiként hivatkozni szoktak rá. (Szomorú is lenne, ha az lett volna életem legszebb napja...)
Na, megérkezett a nosztalgiavonat: végálommás, leszállomás.
