Kicsit kezd elegem lenni abból,

hogy mostanában  az "általam felfedezett"  (értsd: nem Zebulon vagy más mutatta, hanem a U2b algoritmus :D), megismert és megkedvelt énekesnők mind férfiak.

Viccelek, teszek rá, hogy mi az énekes neme, de azért ezen meglepődtem. Mondhatni, kábult és zavarodott lettem:

Igen, igen, igen, megnéztem a The Boyfriend sorozatot a Netflixen, a fenti nóta kábé ezerszer csendült fel közben. Bár nem vagyok a "valóságshow" műfaj nagy rajongója, de tetszett, hogy ezt Japánban forgatták, bíztam benne, hogy legalább kulturálisan érdekes lesz. És az volt. Már az alapkoncepció aranyos, hogy az összeköltöztetett srácoknak dolgozniuk kell (egy kis pop-up kávézót kell menedzselniük), emellett viszont rövid időre el-eltűnt egy-egy szereplő, mert a civil munkáját végezte, az egyikük például séfként dolgozik (mikor épp nem valóságshowba küzd meg a túlzott népszerűséggel). Másik klasszikus vágókép: a fiúk takarítás közben beszélgetnek. :) Ez mind annyira jellegzetesen munka-központú japán dolog. 

Amin még nagyon röhögtem (utólag kibeszéltük Pierrel, hogy ezen ő is jót nevetett), hogy közéletről vitatkoztak. Érvek, ellenérvek. Türelmesen meghallgatva egymást. Jó, az egyik szereplőnek rosszul esett az, hogy nem értettek vele egyet, de ennyi, nem volt tányérdobálás, ordítozás. Ha konfliktus volt, megbeszélték. És így is tudott izgalmas és szórakoztató lenni a dolog. 

Az is érdekes volt, hogy a napi kajapénz beosztását hogyan vitatták meg. Volt köztük egy testépítő, akinek meghatározott (nagy) mennyiségű csirkét kellett naponta megennie, ami viszont elvitte a költségvetés nagy részét. No, itt is kompromisszumot kellett kötni, az is vicces volt, hogy felnőtt férfiak a csirke árát tárgyalták ki. Mikor a testépítő srác kiszállt a játékból, búcsúzás közben meg is jegyezte az egyik fiú (aki legtöbbet nyúzta a hús miatt), hogy "de már megvettük holnapra a csirkét!", persze közben könnyezett. És atya ég, komolyan fent van U2b-on a nagy csirke-vita!

Persze az egész nagyon durván meg volt írva és vágva, meg nyilván itt is a dráááááma volt a lényeg: ki kibe esett bele, ki kinek értette félre egy félmondatát, ami miatt reménytelenül reménykedni kezdett, ki hogyan viselte a visszautasítást, ki hogyan gyűjtötte össze a bátorságot meglépni a nagy vallomást és így tovább.  Viszont SPOLER (!!!) végül csak egy pár alakult ki (elvileg ők mai napig együtt vannak), meg még egy, de azt inkább érzem szerkesztői kényszernek/ a srác megfelelési kényszerének, lévén ő volt a legnépszerűbb, mindenki őt akarta (a séf srác, Kazuto), nehogy már egyedül távozzon... Na, ők végül a való világban nem jöttek össze.  

Szintén tetszett, hogy a testiség marginálisan jelent meg. Volt egy tengerpartos "csapatépítő" viszonylag az elején, ahol villantak a kockák, de amúgy inkább a visszafogottság volt jellemző mind öltözködésben, mind viselkedésben. A teljes sorozat ideje alatt 3 szájrapuszi csattant el, azt a három csókot is ugyanaz a pár szolgáltatta, és hiába volt a csapatban egy stripper srác (aka a csirkés), ő volt az egyik legszégyenlősebb. Illetve volt elvonulós randi kettesben, amikor az egyik srác kicsit nyomulósabb volt, ami el is vette a séf fiú kedvét az ismerkedéstől.   

Ami megdöbbentő volt számomra, hogy az a fickó, akit én a legvonzóbbnak tartottam (Taeheon), azt senki érdeklődését nem keltette fel. Sajnos nem derült ki mi volt a fő visszatartó tényező: az életkora (35 év körüli, míg a többség meg huszonpár éves volt), vagy a származása (koreai). Lent a képen sárga ingben középen. Szóval érdekesnek tartom az egész rassz-kérdést, mert amennyire tudom, a japán elég zárt kultúra, és persze a fiatalok ott is biztosan nyitottabbak, és tényleg érdekel (nyilván sosem fogom megtudni), hogy a etnikai-nemzeti különbség mennyire befolyásolta a szereplőket abban, hogy kit tartottak vonzónak. Na mindegy, az én ízlésem az enyém, de Pierrel egyetértésben értetlenül álltunk azelőtt, hogy hogyan nem repült rá mindenki Taeheonra. (Ami külön azért is érdekes, mert Pierrel alapvetően inkább nem egyezik az ízlésünk férfiak terén.)

Ha már "idegen kultúra": míg Taeheon számomra fel se tűnt volna, hogy nem japán, addig Alan (képen alsó sor világoskék ing, vörös haj) egyértelműen más világból érkezett. Annak ellenére mondom ezt, hogy félig japán, félig brazil-olasz a srác. Viszont annyira más vérmérsékletet képviselt a sok kimért, nyugodt fickó között, mintha valamiféle hurrikán lenne. Cuki volt, és nyilván egy tizedmásodperc alatt megkedveltem. Amúgy mozgást, beszédstílust, gesztikulációt tekintve egy az egyben olyan, mint Krisztián. (No comment...)

De amúgy az is jó volt a műsorban, hogy a pártalálás mellett más kérdések domborodtak ki, elsősorban a személyes fejlődés, kommunikáció fontossága, szülők előtti előbújás nehézségei. 

Negatívum, hogy rettenetesen meg volt vágva, ez alatt azt értem, hogy nagyon kevés dolgot mutattak meg, most sorra kerülnek ki youtubra ilyen.olyan kis videók "kimaradt" jelenetekről, nem is értem. 

Nem negatívum, csak furcsaság volt a kommentátorok megjelenése: négy japán híresség "velünk együtt" nézte a műsort, s időnként kibeszélték, mi történt. Bevallom, én ezeket a jelenteket sokszor átpörgettem, kicsit feleslegesnek találtam, de amúgy nem feltétlenül rossz dolog. Azért helyettük inkább néztem volna plusz interakciókat a "játékosok" között. 

A címet viszont nem értem, oké, az alapkoncepció az volt, hogy mindenki talál magának boyfriendet, vágom, de ennyire semmitmondó, nehezen google-özhető címet adjon valaki, és az egész Netflixből senki sem mondta, hogy legyen inkább Green Room (a hely, ahol a szállásuk volt) vagy Brewtiful U, ami meg a kis mobil kávézó neve volt, vagy kábé bármi más, na az hihetetlen számomra. 

Itt pedig egy BBC véleménycikk olvasható arról, miért fontos a "jó" meleg reprezentáció, és miért kiemelkedő ebből a szempontból a The Boyfriend.