(Idén) utoljára a halloween-ről, s ezzel tényleg befejeztem,

hogy a ló túlsó oldala meg az, mikor vallásos Facebook csoportban megy a “köszönöm Istenem, hogy megvédtél ettől a bűnös szokástól, azok ott meg faragják a tököt és majd jól elkárhoznak,  bálványimádók! Bezzeg én (a jó keresztény) tudom, hogy csak Te szabadíthatsz meg, az Úrjézuskrisztusnevébenámen!”

Ilyenkor elgondolkozom, hogy kell-e nekem ez. (Mármint ez a fajta vallásosság, nem a hit.)

Még egyszer a Halloween-ről,

csak mert úgy felbosszantottam magam egy bejegyzésen pár nappal ez előtt.

Egy általam instán követett "tartalomkészítő" (jobb híján nevezem így, influenszernek túl értelmes) posztolt egy kb. ötoldalas, lapozós bejegyzést arról, hogy ő személy szerint nem szereti a halloweent. Illetve ezt csak az első oldalon írta le, mert az összes többi slide (vagy mi, nem ismerem a szakszavakat) arról szólt, hogy "jajj, de ezzel senkit se akarok megbántani, meg tök oké, ha te szereted, meg jajj, én csak leírtam, mit érzek." 

Baszki, ne már.

Nem azt írta, hogy aki ünnepli a halloweent, az a pokolra jut, meg idióta, meg dögöljön meg. Csak annyit írt, hogy ő nem szereti. Mégis utána négy "oldalon" keresztül magyarázkodott miatta. 

Baszki, de komolyan. 

A sok túltolt woke-shit ellenére (vagy pont azért?) ott tartunk, hogy nem írhatja le valaki teljesen semleges és tisztelettudó, másokat nem bántó módon az, hogy mit érez (hovatovább: mit gondol!), anélkül, hogy ne tenne hozzá háromszor annyi "apróbetűs megjegyzést"? Sőt, ez nem is apróbetűs, mert majdnem ez a hangsúlyosabb, szemben az eredeti gondolattal. 

Azon már csak csendben felsóhajtok, amikor egy szaktanulmányban, aminek az égegyadta világon SEMMI köze a genderhez és a rasszhoz, leírják a szerzők, hogy ők ciszheteró kaukázusiak. 

I hope you have a great Hallowen holiday,

(sic!) írja nekem a hallgató. 

Nos, engem olyan szinten hagy hidegen a Halloween, hogy csak elképedve nézek ki a fejemből, látva a magyar polgártársaim lelkesedését. Másokat mi mozgat meg benne? Persze én eleve utalok félni, a horror műfajt se csípem, a szellemek, boszorkányok, vámpírok, zombik és vérfarkasok alapvetően szintén nem érdekelnek. Jó, az édesség-gyűjtés részét pont megértem. 

Azt viszont sajnálom, hogy tegnap nem jutottunk el a temetőbe, főleg Lujza miatt. Ez nálunk hagyomány: a november 1-i esti temető-járás, mécsesek gyújtása, pár percre megállva a nagyszülők, dédszülők sírjánál. Már Lujza elég nagy lenne, szerintem érdekelné is. Lassan úgyis ezekről a dolgokról is el kell kezdeni vele beszélgetni, mint a halál. Mármint nyilván nem leültetve, kiselőadást tartva, csak így, hogy elmegyünk a temetőbe. Meg nekem is készülnöm kell a kérdéseire. Hipp-hopp kettő éves lett, így hipp-hopp eljön a nehéz kérdések ideje is. (Szerencsére millió meg egy konyv és podcast áll rendelkezésre, amik segítenek az életkornak megfelelő szintű válasz megfogalmazásában.)

Művel megérkezett az új, bélelt overallja, így esélyes még a hétvége. Akkor már talán nem lesz lezárva a fél város a temető körül, és a tömeg nagy része is lerótta már tiszteletét, de maradt annyi későn kapcsoló/elfoglalt/tömeget kerülő, akik gyújtanak meg pár mécsest (rajtunk kívül). 

Mindeközben egyre többször szorongok azon, hogy anyum és apum mindketten 70+osok. 

Blogvember, vagy mi van,

ami azt jelenti, hogy a kihívásnak megfelelően minden nap írni kellene valamit. Majd meglátjuk. Ha olyan lesz a hónap, mint a ma reggel, akkor máris buktam a kihívást.  

Borzasztó volt a hajnal, Lujza orra dugul, horkol, köhög, de hiába fújja, nem jön semmi. Egy bő órát kínlódtunk, mire szegényke vissza tudott aludni. Reggel meg kelt a szokásos hat előtt, én meg mosott szar voltam (mondjuk azért is, mert Lujza előtt egyszer Kórász is ébresztett, mikor beledugta az orrát a számba). Szóval, ki voltam reggel égve, utalom is magam olyankor, mert egyszerűen nincs idegrendszerem Lujzához és a nyafijaihoz. 

Na mindegy, végül nem lett rakás fos a nap, hanem elmentünk a főnek a terére híres írónős szobrot nézni (meg Salvus vizet venni az ügyeletes gyógyszertárból Lujza új inhalátorába). Délutáni program meg a kerti munka volt: lehullott levelek gyűjtése, Lujza tök cukin segített (és ebéd és ebéd utáni alvás után végre én is jókedvű voltam). Aztán az udvaron játszottunk bölcsiset, ami azt jelenti, hogy Lujza bezárja magát az előkertbe (aka bölcsi) én meg elmegyek dolgozni (kettő méterre arrébb). Lujza elénekli hogy síppal-dobbal-nádihegeduvel, aztán nekem vége a munkaidőnek, o meg kiengedi magát és rohan megölelni. Én ez egymás után ötvenszer. Aztán váratlanul betoppant Pierre és BenEflekt, meg is hívtak magukhoz sütizni, úgyhogy a délután estébe hajló részét egy utcával arrébb töltöttük.

Most megyek zuhanyni, aztán nézünk valami sorát Zebuval. 

Elütésekért bocsi, idővel talán javítom, telorol így megy. 

Október 28 van,

és van egy kényszer rajtam, hogy írjak róla, de nincs mit mondanom, és amúgy is kinek mondanám. 

Azért a jól sikerült apai-ági Lujza köszöntés végén, így este van rajtam egy kis szomorúság. 

Lerázom. 

Író-olvasó-válaszoló

MissNeuro oldaláról írós mém:

Szerinted melyik az a könyv, amit mindenkinek el kéne olvasnia?

Nope, nincs ilyen. Más-más élethelyzetben, érettségi szinten vagyunk, hiába tartok valamit zseniálisnak, elgondolkodtatónak, sorsfordítónak, ha más nem bír kapcsolódni hozzá. Nem azért, mert buta, értetlen, nemtörődöm, hanem mert még/már/épp nem azok a dolgok érdeklik. 

Jó példám erre kamaszkorom szerelme, a Zabhegyező. Nyilván mondhatnám, hogy remekmű, mindenki olvassa. De magam tapasztaltam meg, hogy mikor először olvastam (túl fiatalon), egy szót sem értettem belőle. Mikor felnőttként olvastam újra, már nem tudott úgy megfogni. Pedig emlékszem arra az intenzív érzésre mikor tizennégy-tizenöt évesen azt hittem, ez az irodalom egyik csúcsteljesítménye. 

Sokak szerint meg A Mester és Margarita egy alapmű, de engem már attól a hideg ráz, hogy mágikus realizmus, nem hogy a kezembe vegyem. (Aztán, majd lehet eljön a megfelelő pillanat...) 

Van olyan olvasmányod, ami beférkőzött az álmaidba?

Hehe, ez így októberben külön jó kérdés. Feltéve, ha blog olvasmánynak számít. És annak számít. 

 

Írónak tartod magad vagy szerzőnek?

Oké. Műveletlen véglény vagyok, de én eskü nem értem, mi a különbség. Valaki világosítson fel!  

Számodra mi jelenti a legnagyobb nehézséget írás során?

Ma például leültem, hogy írok. Tizenöt perc múlva Lujza felsírt álmában, s sajnos fel is ébredt szegénykém. Így hát a forgatókönyv: laptop a sarokba hajít, Médea ággyá válik, Lujza kialussza magát.  

A másik, hogy ha rosszkor jön az ihlet. Amikor nincs közelben laptop/telefon/papír-toll. Aztán később meg nem bírom felidézni a jól kitalált sorokat, szavakat. 

Amikor meg lenne alkalom írni, és csak nézem a villogó kurzort, majd inkább a már megírt részek javítgatása, szerkesztgetése megy.  

Mit tartasz a legnagyobb erősségednek?

Ha elkap a flow és egy hangulat és minden csillag egyben áll, akkor sikerülnek egész jó szösszenetek. Van egy kis univerzumom, számos egyedi karakterem. Az más kérdés, hogy ebből mit tudok átadni az olvasóknak a fióknak, s mennyire jön át. De én jól elszórakozok, s valóban van pár jól sikerült fejezetem. 

Volt rá példa, hogy beleírtál a történetedbe valakit a való életből, hogy ott bosszút állhass rajta?

Negatív női karaktereket szokásom olyanokról elnevezni, akiket nem bírok. 

Ami meg nem bosszúállás, de számomra nyilván elgondolkodtató, az az, hogy a Máté nevű karakteremhez kábé a kitalálása óta nem nyúlok. Kapott egy két oldalas elmélkedős monológot, és ennyi. Mások szemén keresztül látjuk, nem sok jót tudunk meg róla. 

Van olyan karaktered, aki önálló életre kelt, és képtelen vagy/voltál irányítani?

Igen, persze, G. (még nincs végleges neve). Mellékszereplőből vált kiskedvencemmé. Annyira elszabadult, hogy önálló dokumentumot kellett nyitnom neki, ha lenne belőle regény, és nem a fióknak írnám, akkor önálló kötete kapna.  

Mennyire üt szíven egy negatív kritika?

Egyszer azt mondta valaki, miután elolvasta a legfrissebb írásom, hogy "na, ez is egy nagy kalap szar". Kicsit rosszul esett. De aztán meggyőztem, hogy kritizálás helyett inkább folytassa az írást. 

(Amúgy wéem volt talán az egyetlen, aki olvasott tőlem bármit, de az is ezer éve volt, s ő volt annyira úriember, hogy ha volt is negatív gondolta, megtartotta magának. Udvariasan érdeklődő volt.) 

Ha tehetnéd, melyiket választanád: legyen a könyved iskolai tanagyag, vagy kerüljön inkább megfilmesítésre?

Most fejeztük be a Sandman c. sorozatot, és abban volt egy rész, amiben egy író fondorlatos módon tőrbe csalta Múzsa istennőt, s ihletet nyerve tőle (=minden nap megerőszakolta) sikert sikerre halmozott. Aztán nem sokkal a halála előtt eladta Múzsát egy fiatal írónak, aki folytatta Múzsa kizsigerelését, esetében is jött a hangos siker, megfilmesítés stb. Viszont, az idős író könyveit már nem adták ki újra, mert már "nem divatos". Hiába volt életében nagy siker, hamar elfeledték. (Hogy ne izguljatok: SPOILER: Múzsa kiszabadult.)

Szóval alapvetően inkább számomra az a kérdés, hogy életemben legyen rövid siker vagy halálom után hosszas elismerés, generációk élménye stb. Ez talán inkább a tananyag felé billenti a mérleget. De az meg annyira szubjektív, hogy kit választanak be és miért. Tekintettel a témámra, egészen biztosan nem lesz mostanában tananyag, s tekintettel a minőségre, szintén nem.   

Mit szeretnél, hogyan emlékezzenek majd a munkásságodról halálod után? 

Jé, nézzed már, tudtad hogy írt? Nem is olyan szar! Jó, hát iskolai tananyag nem lesz, és meg se filmesítenék, de pár napra lekötött ennek az izének az olvasása.

A szokásos altatódalok

elhümmögése után a különleges alkalomra tekintettel azért csak eldúdoltam Lujzának a “Booooldog, booooldog, booooldog születésnapot” kezdetű dalocskát, majd az Ároni áldás néven futó klasszikus református köszöntőt is. 

Ugyanaznap: Zebulonnal 16 éve randiztunk először. 

A régi munkahelyi mappákat néztem át,

rendezgettem, amit kellett, és ez jött szembe:
 

A képen négyen vagyunk, de senki se felismerhető: se a lovas, se a ló, se én, se Lujza, utóbbi nem csoda, lévén, hogy a pocakomban kuksolt.

(Nem lovardában dolgozom, a fotó csapatépítőn készült.)

A bölcsis beiratkozáskor meg kellett adni a munkahelyet,

beosztást, s persze az igazgató "néni" kérdezte, hogy miket csinálunk, szeretem-e. Mondtam, hogy adatokat hegeszünk nyolc órában, mire ő felsóhajtott, hogy jajj, az mennyire száraz munka lehet. 

Én meg, kedves olvasóim, arra jöttem rá, hogy bármennyire is száraz (mások számára), én ezt imádom csinálni. Most kellett gyorsan egy táblázatot "megszövegeznem", és olyan adrenalin-löketet adott, hogy ihaj, meg csuhaj. 

Mondjuk a jókedvhez hozzájárul, hogy ma itthonról tolom a szekeret. Lujza a bölcsiben gyógyul (folyik kicsit az orra, de szerencsére beveszik így is), Zebulon a szomszéd szobában pötyög, délután megyünk anyumnak ajándékot szerezni, és a maradék ruhapénzemet elkölteni. 

Ahogy Lujza mondaná: Hurrá-hurrá!  

Csak egy átlagos kedd reggel,

mi más:

Állandóan éhes vagyok. Mindig is jellemző volt rám a munka közbeni rágcsálás, az irodában van külön fiókom a nasiknak, mint egy mókusnak. Hogy fogom így tartani az 52 kilót? (Sehogy, 53 vagyok.)

Lehet kell majd egy pajzsmirigy ellenőrzés. Vaaaagy több önkontroll. 

Lujza egy hét betegség után visszarázódni látszik a bölcsibe. Azért fogalmazok óvatosan, mert ma az udvaron is hallottam, hogy a csoportszobában üvölt. Azért remélem, hamar megnyugodott... 

No, megyek dolgozni, egyelőre saját gépről, itthonról. Holnap már élesben nyomom az ipart "a cég" nyakasfalvi irodájából, remélhetőleg működő laptopról.