A 6 hetes vizsgálat

letudva, L. csípője rendben van, hiába riogatott a védőnő. (Rend szerint befosat minket minden vizsgálat előtt). L. nagyon önazonos módon viselkedett az orvosnál - azaz végig arénázott, tőle zengett a váróterem. A doki rendes volt (napjainkban ez már a magánrendelés esetében is meglepő), alapos volt, kedves, és a szeme se rebbent, mikor vizsgálat közben hasra fordította L-t, s az a háta közepéig szaros volt. Jó, gondolom napjában tíz ilyet lát, és csak nekem volt ciki, de azért egy halk “Jézusom!” kiszaladt a számon. :D 

Én is voltam nőgyógy kontrollon, jól meggingyoltak, de ezen is túl vagyok, mondták, hogy majd ha már nem szoptatok, menjek vissza rákszűrésre, bólogattam, majd jobbra el. Megy a fene - mármint nem oda fogok menni, az tuti. Viszont kérdés, hogy a régi (jól bevált és normális, de idős) magándokimhoz menjek majd vagy keressek egy új (fiatalabb) orvost, pl. aki műtött és akinél szültem is.

Zebulon idő közben hazaköltözött, de még anyum is nálunk alszik, hogy segítsen nekem. Azert, hogy Zebulon bírja a kiképzést, nap közben Pierrékhez fog átmenni dolgozni (kötelező home office van a cégüknél, így a bejárás nem opció), ott csendben és Pierre gondoskodása közepette kényelmesen tud meetingelni is, munka után meg még szusszanni is tud (azaz pl. “tekerni” egyet az elliptikus tréneren, kutyázni, kapni egy talpmasszázst*). A pszichiáter is ezt javasolta, mármint hogy mozogjon valamit munka után és úgy jöjjön haza. A pszichiáternél amúgy túl sokminden nem történt, feszültségoldó technikákat tanított neki, megemelte a gyógyszeradagját, de nem mentek (még) utána a szorongás okának. 

Pierre és Ben Eflekt felvették a harmadik oltást a kedvünkért, mivel a védőnő és a kontrollon a nőgyógyász is javasolta, így én is regisztrálok. Lassan L. is megkapja a kötelező oltásokat, hihetetlen, hogy mindjárt két hónapos. Ahogy az is, hogy a mai naptól fogva nem újszülött, hanem csecsemő a hivatalos hivatkozás rá. :) 

*erre egyszer volt példa, meg is lepődtem, Zebulon nem igazán szereti, hogy hozzányúlnak, ez alól Pierre sem kivétel. Én bezzeg hiába jelentkeztem be talpmasszázsra, egyelőre nem került rá sor. Talán majd most hétvégén. {vágyakozó sóhaj}

Tehermentesítés megy ezerrel,

ami azt jelenti, hogy azóta anyum minden este itt alszik, míg Zebulon Pierréknél regenerálódik, de nap közben is sokáig marad, vagy anyósom ugrik be jó pár órára. Kell is, mert a szoptatás mellett néha meg mindig muszáj fejni és L. sajnos még mindig elég “hisztis”, ami azért lehet, mert fáj a hasa (?). Minden esetre nehéz elaltatni, ha ébren van, akkor is inkább sírdogál (kisebb sikerek vannak, amikor nézeget, gügyörészik), nagyon nehéz lerakni, mert ha végre elaszik büfiztetés közben, akkor inkább hagyjuk a mellkasunkon egy órán keresztül, de akkor az altató ember nyilván nem tud semmi mást csinálni. És papíron nagyon jól hangzik, mikor minden baba-mama könyv/blog/weboldal azt írja, hogy ne foglalkozz a házimunkával, de a valóságban muszáj mosni-teregetni, elmosogatni, a fejőgépet és társait sterilizálni, minimálisan takarítani - és hozzáteszem, hogy nem kell vásárolnom (Zebulon megoldja), nem főzök (anyum, anyósom hoz kaját vagy rendelünk), valamint nincs itt még egy (kettő, három) nagyobb tesó, akiről gondoskodni kellene… De így is pont elég feladat marad arra az 1-1,5 órára, ami szabadon marad. Mínusz evés, fürdés, fejés, alvás. Na, ez mind csúszik, vagy kimarad, ha én altatok. A lényeg: nagyon nagy szükség van a segítségre és nagyon hálás is vagyok anyumnak, anyósomnak, hogy jönnek. 

Ma ráadásul Pierre is csatasorba állt, jöttek Zebuval együtt, addig legalább anyum is haza tudott menni, s Pierre nyakig belevetette magát az annyira vágyott nagybácsiságba. Ügyesen, jó érzékkel. 

Zebulon egyelőre még nincs sokkal jobban, persze egy héttel a gyógyszeradag emelése után nem is vártunk csodát. Minden esetre tervezi, hogy visszajön, én már nagyon várom, de sürgetni se akarom. Nem egy mentálisan összeomlott Zebu a cél, hanem hogy jöjjön rendbe. Aztán a pszichiátertől sokat várok, mert a gyógyszer egy dolog, de jó lenne rájönni a szorongás mélyebb okaira is… 

Zebulonnak arany élete van

Pierréknél, mert az öccse minden napra kitalál valami programot neki, plusz etetik, tud nyugodtan aludni és így jó eséllyel mentálisan is regenerálódni. Kapott már talpmasszázst, csalták el kutyát sétáltatni, amiből egy jó másfél órás bóklászás lett, rávették, hogy szaunázzon, minden nap sportol, ma amúgy még dolgozott is délelőtt  annak ellenére, hogy betegszabin van. Tud aludni, egyre többet bír enni. Bizakodóak vagyunk. Pierréknek meg hálásak. Tényleg egy jó testvér a legjobb ajándék, amit a szülő adni tud a gyerekének.

Ma meg jött kora délelőtt Zebu, én is tudtam aludni egy órát, most büfiztet, amíg én szarok*, aztán fürdetünk. Anyu is érkezik nemsokára átvenni Zebutól az esti műszakot. 

*tudom, tudom, too much. De nyilván ilyenkor tudok blogot írni. :)

Zebulonnal szoktunk hülyéskedni,

hogy nekünk felesleges beszélgetnünk, mert mindenről ugyanazt gondoljuk. Szóval mikor ma reggel felhozta, hogy lehet átmenne Pierrékhez, nem lepődtem meg. Sőt, én arra jutottam, hogy ott is kellene aludnia, persze nyilván Zebulon is így tervezte, csak nem akart egyből ezzel nyitni. 

Úgyhogy most anyum jött át, itt alszik. A délelőtt jó volt, L. egész jókat evett és aludt, de most délután már megint sokat sírt. Vagyis ilyenkor artikulálatlanul üvölt, mint akit ölnek és vergődik hozzá, feszíti a kis hátát, kapálózik, rugdos, nem lehet megnyugtatni.

A jó hír, hogy Zebu tudott Pierréknél aludni egy jót és evett végre (!). És írt újra a pszichiáternek, hogy SOS lenne szükség a segítségre. 

Másik jó hír, hogy anyum sikeresen elringatta L-t, úgyhogy rohanok enni valamit, lehet aludni is tudok.

Szoptatós garbót

szeretnék venni, de egy webshopban sem találok. Mást nem karmol szét a gyermeke? 

Más: Zebulon kért időpontot a pszichiáterétől, mert szerencsére olyan férfi, aki belátja, ha segítségre van szüksége. Konkrétan nem bír enni, előjöttek a durva szorongós tünetei, nem bír dolgozni, lassan már boltba menni se, de ha L. üvölt - márpedig üvölt, mert fáj a hasa - akkor totál kiborul. Hiába tudja, hogy ez 1) normális 2) nem segít … Nagyon nem jó így, szükségem van Zebulonra. Persze így is mindent megtesz, s rengetegszer átveszi L-t, különben nem tudnék enni, fejni stb. Remélem, a pszichiáter tud valami értelmeset mondani. Örülnék, ha nem csak gyógyszerrel kezelné, hanem beszélnének is.  

Nem vírus,

viszont a bélflórája gyenge, arra kapott cseppet. Jó lenne, ha ez végre beválna. Zebulon egyre nehezebben viseli a stresszt, mentálisan kicsit le van robbanva, s ez kihat fizikailag is (fejfájás, étvágytalanság stb.). Kicsit aggódók miatta. Sejtettem, hogy egy ekkora változàst nehezen fog tudni kezelni, - atya ég, de jó, hogy anno javasoltam neki, hogy ne most tegye le a gyógyszert! - de kicsit rosszabbul viseli ezt a “gyerekünk lett, akinek rettenetes hasgörcsei vannak és vigasztalhatatlanul üvölt, mi meg nem tudunk rajta segíteni” szituációt. Persze tartja magát, amennyire csak bírja, rengeteget tehermentesít, és nyilván imádja L-t. 

Például ma reggel büfiztetésnél az általam korábban gondosan kinyomtatott fekete-fehér kontrasztos képet nézegették, mikor L. elkezdett sírni, mire Zebulon nyugodt hangon megnyugtatta: “Igen, tudom, ez ilyen béna absztrakt kép, nincs semmi baj, apa nyomtat majd neked rendes mátrixot.”

Most is alszanak (L. Zebu mellkasán), szóval imádás-rajongás van, csak nehéz. No, én is szundizok gyorsan egyet a következő étkezésig… 

Ezeröccázé’

élőben is közvetíthettük volna a műveletet, ahogy a három hetes L-től kakamintát próbálunk begyűjteni a régóta fennálló hasmenése okán. Mert elég mókás volt és háromemberes. Anyum fogta L-t az ölében, én tartottam az edénykét L. seggéhez, akarom mondani popsijához, Zebulon fel-le rohangált melegített cumisüvegekkel és összepisilt pelenkákkal. 

Előtte próbáltunk más módszereket is (pelenkába folpack, pelus helyett zacskó, én fekve szoptatom, miközben anyum a kakagyüjtő küblit tartja a segglyukához stb.), de végül az edénybe szaratós megoldás vált be. 
Aztán anyum a gyerkekkel együtt rázkódott a röhögéstől, mikor L. gondolatait közvetítve elvékonyított hangon közöltem, hogy: “Mostantól csak metszettüveg bonbonierbe vagyok hajlandó kakilni!”, merthogy Zebulonnak valahogy a konyhai poharak, kávés bögrék és tányérok közül pont az esett kezére. Mondjuk tényleg bevált.

Kismamák, kispapák! Bővítsétek a kelengyelistát, s mielőbb szerezzetek be egy megfelelő méretű metszettüveg bonboniert! Alapfelszerelés. 

Kedden lesz eredmény.

Az előzőhöz

még az is jöhet(ne), hogy megfogadtam, nem fogok káromkodni a gyerek füle hallatára (már most sem, pláne nem később), ami nehéz, mert elég mocskos a szám, általában meg is lepem vele azokat, akik csak felületesen ismernek. 

De ezt is kezdjük engedni (pedig nem kellene!). Kórászt viccből mindig úgy csibészeljük - igen, a macskának dobálunk labdát és hasonló kis bizbazokat - hogy aszongya: “A rohadt életbe, Kórász, mi a szar ez?!” És dobjuk, ő meg rohan utána és aztán pofozgatja. Nem csodálnám, ha valami ilyesmi lenne L. első mondata is, csörgődobálással egybekötve. 

Amúgy írtam már, hogy Kórász milyen remek macsek? Eskü  é r t i, hogy L. kicsoda-micsoda. Nagyon kedves vele, persze távolságtartó is, de pl. mikor hasfájás miatt ordít, akkor Kórász aggódik, jön és nézi, hogy mi a baj, és a legcukibb, hogy hozza és a lábunk elé teszi a rózsaszín nyugi-labdáját, amit mindig rágcsál, ha ideges (pl. ha egyedül marad otthon). Ezzel segít. Übercuki. És megérti, hogy most rá alig jut idő. Zebulon azért mindig játszik vele kicsit, egyfajta stressz-oldás is ez neki. Nah, erről is írok majd legközelebb, de most vége a szoptatásnak, rohanok fürödni, fejni, enni, pisilni, aludni, meg ami belefér a következő 2 órába… 

Tervek vs valóság

Mi nem leszünk olyan szülők, akik minden szoptatás után lemérik a gyerek tömegét.

Mi nem leszünk olyan szülők, akik lábujjhegyen járnak, ha alszik a gyerek.

Mi nem leszünk olyan szülők, akik baba-mama fórumokat bújnak (szakkönyvek helyett).

A f*szt nem. 

Még a kórházban a terhességi epepangásom

volt a téma a vizit során, mikor a nevemet látva a következő párbeszéd alakult ki a doki és köztem:

Doki: Ön is orvos?

Médea: Nem.

Doki: Akkor gyógyszerész!

Médea: Öhm… Nem.

Doki: Oh, akkor jogász.

Médea: Nem. Tudományos cím.

Doki: {érthetetlenül mormog}

Hogy milyen tudományág, azt már meg se kérdezte. Lehet jobb is, mert ha elkezdi azt is megtippelni, azóta is ott lennénk. 

Azért is jutott eszembe ma ez a kis jelenet, mert 

1) itt van ez az új identitás, az anyaság, amit szépen lassan elsajátítok. Nem egyértemű amúgy. Mikor a csecsemős nővér egy mondaton belül háromszor anyukázott le, akkor persze leesett, hogy jaj, az én vagyok. De múltkor időpontot foglaltam vizsgálatra (intermezzo: nyilván magán rendelésre, mert nem azért fizetjük a TB-t, hogy állami ellátásban elő tudjon jegyeztetni az ember), és akkor is anyának szólítottak, és komolyan, ilyenkor észbe kell kapnom, hogy az én vagyok. Mondjuk simán magázhatnának is, azt jobban érteném, de biztos majd ezt a sok anyázást is megszokom majd. 

2) ezzel párhuzamosan arra is rájöttem, mennyire nehéz elengedni az előző identitásomat (ami a foglalkozásomat jelenti). Vagyis nem elengedni, de ideiglenesen háttérbe szorítani. Pl. elkészítettem egy disszertáció opponensi véleményét, kiírtam témahirdetést (miközben nem is akarok új PhD hallgatót), ajánlottam valakit, aki majd bemutathatná a könyvem (szerintem én részt se fogok tudni venni a könyvbemutatón, hiába lesz online), és nem bírtam megállni, hogy egy mailben ne reagáljak egy kérdőívvel kapcsolatban. Pedig nem kellene ezekkel a dolgokkal foglalkoznom most, de néha kifejezetten jól esik. 

És biztonságot nyújt, mert az elefántcsont torony az a helyszín, amiben elég otthonosan mozgok, aminek egész jól ismerem a működését, míg ez a szülői lét elég új és ijesztő. Meg annyira az identitásom alapja volt (ha már éveket töltöttem azzal, hogy megszerezzem azt a címet, meg egy időben azt is vállaltam, 50.000 Ft volt a “fizetésem”, cserébe a kutatások közelében maradtam stb), szóval hoztam elég áldozatot és megdolgoztam érte, meg tényleg ebben a közegben mozogtam éjjel-nappal… Most meg anya vagyok, amit nem tudom, hogyan kell jól csinálni. (Perfektcionizmus befigyel a szoptatós párna mögül)

No, de majd beletanulok, csak persze szeretném nagyon jól csinálni, jól nevelni L-t, megadni neki mindent ahhoz, hogy remek felnőtt legyen majd belőle. 

Ehhez az is kell, hogy időnként aludjak egy-egy órát, úgyhogy tépek is szunni, ahelyett, hogy itt tépelődök…

Zebulon kezdi élesíteni

az apahumort:

“Milyen szopisztikáltan eszik ez a gyerek!”

Tegnapi luxus “énidő”:

hónaljborotválás. 

Ma a lábszáram következik, hétvégén talán hajat is tudok mosni. Apró örömök. 

Amúgy L. épp a kiságyában durmol, párszor már sikerült letenni, meg tegnap anyósom el is tudta altatni ott. 

Anyum és anyósom amúgy rengeteget segítenek, eleve hoznak kaját, meg itt vannak nap közben vagy 5 órát, így tudok nyugisan enni, fejni, teregetni, cumisüveget kifőzni, vagy amit épp kell csinálni, pl aludni. Amúgy utóbbi viccen kívül fontos feladat. Egyben 1,5 óránál többet nem aludtam az elmúlt 2 hétben és egy darabig még nem fogok, így minden elcsípett nyugis fél óra nagy dolog. Most is aludnom kellene (ha már nem fejek), úgyhogy megyek is.

Le kellene mérnem magam

újra, minden esetre a kórházból két kiló mínusszal jöttem haza, mármint két kilóval lettem könnyebb ahhoz képest, ahogy a szülés előtt voltam. 54 kiló voltam a beültetéskor, 59 kiló voltam a szüléskor és most 52 vagyok. 

Fogyókúrás tipp: szüljél!

(Írnám, hogy férfiaknak ez nehezebb, de manapság már nem illik ilyen maradian gondolkozni)