volt a téma a vizit során, mikor a nevemet látva a következő párbeszéd alakult ki a doki és köztem:
Doki: Ön is orvos?
Médea: Nem.
Doki: Akkor gyógyszerész!
Médea: Öhm… Nem.
Doki: Oh, akkor jogász.
Médea: Nem. Tudományos cím.
Doki: {érthetetlenül mormog}
Hogy milyen tudományág, azt már meg se kérdezte. Lehet jobb is, mert ha elkezdi azt is megtippelni, azóta is ott lennénk.
Azért is jutott eszembe ma ez a kis jelenet, mert
1) itt van ez az új identitás, az anyaság, amit szépen lassan elsajátítok. Nem egyértemű amúgy. Mikor a csecsemős nővér egy mondaton belül háromszor anyukázott le, akkor persze leesett, hogy jaj, az én vagyok. De múltkor időpontot foglaltam vizsgálatra (intermezzo: nyilván magán rendelésre, mert nem azért fizetjük a TB-t, hogy állami ellátásban elő tudjon jegyeztetni az ember), és akkor is anyának szólítottak, és komolyan, ilyenkor észbe kell kapnom, hogy az én vagyok. Mondjuk simán magázhatnának is, azt jobban érteném, de biztos majd ezt a sok anyázást is megszokom majd.
2) ezzel párhuzamosan arra is rájöttem, mennyire nehéz elengedni az előző identitásomat (ami a foglalkozásomat jelenti). Vagyis nem elengedni, de ideiglenesen háttérbe szorítani. Pl. elkészítettem egy disszertáció opponensi véleményét, kiírtam témahirdetést (miközben nem is akarok új PhD hallgatót), ajánlottam valakit, aki majd bemutathatná a könyvem (szerintem én részt se fogok tudni venni a könyvbemutatón, hiába lesz online), és nem bírtam megállni, hogy egy mailben ne reagáljak egy kérdőívvel kapcsolatban. Pedig nem kellene ezekkel a dolgokkal foglalkoznom most, de néha kifejezetten jól esik.
És biztonságot nyújt, mert az elefántcsont torony az a helyszín, amiben elég otthonosan mozgok, aminek egész jól ismerem a működését, míg ez a szülői lét elég új és ijesztő. Meg annyira az identitásom alapja volt (ha már éveket töltöttem azzal, hogy megszerezzem azt a címet, meg egy időben azt is vállaltam, 50.000 Ft volt a “fizetésem”, cserébe a kutatások közelében maradtam stb), szóval hoztam elég áldozatot és megdolgoztam érte, meg tényleg ebben a közegben mozogtam éjjel-nappal… Most meg anya vagyok, amit nem tudom, hogyan kell jól csinálni. (Perfektcionizmus befigyel a szoptatós párna mögül)
No, de majd beletanulok, csak persze szeretném nagyon jól csinálni, jól nevelni L-t, megadni neki mindent ahhoz, hogy remek felnőtt legyen majd belőle.
Ehhez az is kell, hogy időnként aludjak egy-egy órát, úgyhogy tépek is szunni, ahelyett, hogy itt tépelődök…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése