Október 28 van,

és van egy kényszer rajtam, hogy írjak róla, de nincs mit mondanom, és amúgy is kinek mondanám. 

Azért a jól sikerült apai-ági Lujza köszöntés végén, így este van rajtam egy kis szomorúság. 

Lerázom. 

Író-olvasó-válaszoló

MissNeuro oldaláról írós mém:

Szerinted melyik az a könyv, amit mindenkinek el kéne olvasnia?

Nope, nincs ilyen. Más-más élethelyzetben, érettségi szinten vagyunk, hiába tartok valamit zseniálisnak, elgondolkodtatónak, sorsfordítónak, ha más nem bír kapcsolódni hozzá. Nem azért, mert buta, értetlen, nemtörődöm, hanem mert még/már/épp nem azok a dolgok érdeklik. 

Jó példám erre kamaszkorom szerelme, a Zabhegyező. Nyilván mondhatnám, hogy remekmű, mindenki olvassa. De magam tapasztaltam meg, hogy mikor először olvastam (túl fiatalon), egy szót sem értettem belőle. Mikor felnőttként olvastam újra, már nem tudott úgy megfogni. Pedig emlékszem arra az intenzív érzésre mikor tizennégy-tizenöt évesen azt hittem, ez az irodalom egyik csúcsteljesítménye. 

Sokak szerint meg A Mester és Margarita egy alapmű, de engem már attól a hideg ráz, hogy mágikus realizmus, nem hogy a kezembe vegyem. (Aztán, majd lehet eljön a megfelelő pillanat...) 

Van olyan olvasmányod, ami beférkőzött az álmaidba?

Hehe, ez így októberben külön jó kérdés. Feltéve, ha blog olvasmánynak számít. És annak számít. 

 

Írónak tartod magad vagy szerzőnek?

Oké. Műveletlen véglény vagyok, de én eskü nem értem, mi a különbség. Valaki világosítson fel!  

Számodra mi jelenti a legnagyobb nehézséget írás során?

Ma például leültem, hogy írok. Tizenöt perc múlva Lujza felsírt álmában, s sajnos fel is ébredt szegénykém. Így hát a forgatókönyv: laptop a sarokba hajít, Médea ággyá válik, Lujza kialussza magát.  

A másik, hogy ha rosszkor jön az ihlet. Amikor nincs közelben laptop/telefon/papír-toll. Aztán később meg nem bírom felidézni a jól kitalált sorokat, szavakat. 

Amikor meg lenne alkalom írni, és csak nézem a villogó kurzort, majd inkább a már megírt részek javítgatása, szerkesztgetése megy.  

Mit tartasz a legnagyobb erősségednek?

Ha elkap a flow és egy hangulat és minden csillag egyben áll, akkor sikerülnek egész jó szösszenetek. Van egy kis univerzumom, számos egyedi karakterem. Az más kérdés, hogy ebből mit tudok átadni az olvasóknak a fióknak, s mennyire jön át. De én jól elszórakozok, s valóban van pár jól sikerült fejezetem. 

Volt rá példa, hogy beleírtál a történetedbe valakit a való életből, hogy ott bosszút állhass rajta?

Negatív női karaktereket szokásom olyanokról elnevezni, akiket nem bírok. 

Ami meg nem bosszúállás, de számomra nyilván elgondolkodtató, az az, hogy a Máté nevű karakteremhez kábé a kitalálása óta nem nyúlok. Kapott egy két oldalas elmélkedős monológot, és ennyi. Mások szemén keresztül látjuk, nem sok jót tudunk meg róla. 

Van olyan karaktered, aki önálló életre kelt, és képtelen vagy/voltál irányítani?

Igen, persze, G. (még nincs végleges neve). Mellékszereplőből vált kiskedvencemmé. Annyira elszabadult, hogy önálló dokumentumot kellett nyitnom neki, ha lenne belőle regény, és nem a fióknak írnám, akkor önálló kötete kapna.  

Mennyire üt szíven egy negatív kritika?

Egyszer azt mondta valaki, miután elolvasta a legfrissebb írásom, hogy "na, ez is egy nagy kalap szar". Kicsit rosszul esett. De aztán meggyőztem, hogy kritizálás helyett inkább folytassa az írást. 

(Amúgy wéem volt talán az egyetlen, aki olvasott tőlem bármit, de az is ezer éve volt, s ő volt annyira úriember, hogy ha volt is negatív gondolta, megtartotta magának. Udvariasan érdeklődő volt.) 

Ha tehetnéd, melyiket választanád: legyen a könyved iskolai tanagyag, vagy kerüljön inkább megfilmesítésre?

Most fejeztük be a Sandman c. sorozatot, és abban volt egy rész, amiben egy író fondorlatos módon tőrbe csalta Múzsa istennőt, s ihletet nyerve tőle (=minden nap megerőszakolta) sikert sikerre halmozott. Aztán nem sokkal a halála előtt eladta Múzsát egy fiatal írónak, aki folytatta Múzsa kizsigerelését, esetében is jött a hangos siker, megfilmesítés stb. Viszont, az idős író könyveit már nem adták ki újra, mert már "nem divatos". Hiába volt életében nagy siker, hamar elfeledték. (Hogy ne izguljatok: SPOILER: Múzsa kiszabadult.)

Szóval alapvetően inkább számomra az a kérdés, hogy életemben legyen rövid siker vagy halálom után hosszas elismerés, generációk élménye stb. Ez talán inkább a tananyag felé billenti a mérleget. De az meg annyira szubjektív, hogy kit választanak be és miért. Tekintettel a témámra, egészen biztosan nem lesz mostanában tananyag, s tekintettel a minőségre, szintén nem.   

Mit szeretnél, hogyan emlékezzenek majd a munkásságodról halálod után? 

Jé, nézzed már, tudtad hogy írt? Nem is olyan szar! Jó, hát iskolai tananyag nem lesz, és meg se filmesítenék, de pár napra lekötött ennek az izének az olvasása.

A szokásos altatódalok

elhümmögése után a különleges alkalomra tekintettel azért csak eldúdoltam Lujzának a “Booooldog, booooldog, booooldog születésnapot” kezdetű dalocskát, majd az Ároni áldás néven futó klasszikus református köszöntőt is. 

Ugyanaznap: Zebulonnal 16 éve randiztunk először. 

A régi munkahelyi mappákat néztem át,

rendezgettem, amit kellett, és ez jött szembe:
 

A képen négyen vagyunk, de senki se felismerhető: se a lovas, se a ló, se én, se Lujza, utóbbi nem csoda, lévén, hogy a pocakomban kuksolt.

(Nem lovardában dolgozom, a fotó csapatépítőn készült.)

A bölcsis beiratkozáskor meg kellett adni a munkahelyet,

beosztást, s persze az igazgató "néni" kérdezte, hogy miket csinálunk, szeretem-e. Mondtam, hogy adatokat hegeszünk nyolc órában, mire ő felsóhajtott, hogy jajj, az mennyire száraz munka lehet. 

Én meg, kedves olvasóim, arra jöttem rá, hogy bármennyire is száraz (mások számára), én ezt imádom csinálni. Most kellett gyorsan egy táblázatot "megszövegeznem", és olyan adrenalin-löketet adott, hogy ihaj, meg csuhaj. 

Mondjuk a jókedvhez hozzájárul, hogy ma itthonról tolom a szekeret. Lujza a bölcsiben gyógyul (folyik kicsit az orra, de szerencsére beveszik így is), Zebulon a szomszéd szobában pötyög, délután megyünk anyumnak ajándékot szerezni, és a maradék ruhapénzemet elkölteni. 

Ahogy Lujza mondaná: Hurrá-hurrá!  

Csak egy átlagos kedd reggel,

mi más:

Állandóan éhes vagyok. Mindig is jellemző volt rám a munka közbeni rágcsálás, az irodában van külön fiókom a nasiknak, mint egy mókusnak. Hogy fogom így tartani az 52 kilót? (Sehogy, 53 vagyok.)

Lehet kell majd egy pajzsmirigy ellenőrzés. Vaaaagy több önkontroll. 

Lujza egy hét betegség után visszarázódni látszik a bölcsibe. Azért fogalmazok óvatosan, mert ma az udvaron is hallottam, hogy a csoportszobában üvölt. Azért remélem, hamar megnyugodott... 

No, megyek dolgozni, egyelőre saját gépről, itthonról. Holnap már élesben nyomom az ipart "a cég" nyakasfalvi irodájából, remélhetőleg működő laptopról. 

Fent vagyok pár “tudományos Linkedinen”,

mert anno nagyon nyomta az egyik prof, hogy ez milyen jó. Amúgy tényleg az, ha valakinek van idegrendszere állandóan frissíteni, meg akinek van mit feltölteni. Mindegy is, csak annyit akartam ezzel, hogy az egyiken ma bekövetett Bibi, az exem. Tizeniksz éve nem hallottam felőle, jó is volt így, mert elég komoly bibi van vele, s nem az orientációjával (ahonnan a blognevét kapta), hanem az agyával. Lehet, azóta fejlődött az EQ-ja… 

Most a játszótéri crush-okról fogok vallani,

ami egy kicsit szerintem ciki, mármint hogy van, ráadásul kettő, ráadásul a második különösen ciki, sőt, a fúúúj kategória. Már most az elején tisztázom, hogy a crush-t szót jobb híján használom. Nyilván nem vagyok belezúgva egyikbe se. Az se jó, ha azt mondom, hogy tetszenek, mert tetszenek, de nem *úgy*, s bár a külsejű szépsége fontos (uh, de nyakatekerten fogalmazok), de ez csupán esztétikai vonzódás. És nem csupán a külső a lényeges, hanem egyfajta kisugárzás. Túlmagyarázom. Kezdjük az elsővel.

Ő az egyik anyuka. Ritkán jártak a kislányával, Annával a játszinkra, de szerintem kölcsönös volt a rokonszenv. Legalábbis volt, hogy hármasban jöttek (apa-anya-gyerek), s mikor megláttak minket, apuka egyedül ment tovább bevásárolni, ők meg jöttek be a játszira, egyenesen hozzánk. Baromi laza nő, akinek tényleg van stílusérzéke. Biztos is azért “jön be” ennyire, mert nekem totál nincs tehetségem az öltözködéshez, meg lakberendezéshez. Azt érzem, ha valami nem stimmel, meg jól tudok sablonokat másolni, de ennyi, önállóan nem tudnék felöltöztetni valakit a semmiből - önmagamat és Lujzát is épp elég kín öltöztetni. No, de ez az anyuka-társ, ő tényleg jó az ilyesmiben is. Plusz értelmes, jó a humora, hasonló az értékrendünk, és, nos, gyönyörű. Nem a klasszikus szépségkirálynős vonalon, hanem természetes módon. Ugye én legtöbbször fáradtan-gyűrötten, smink nélkül, kócos hajjal láttam, szóval el sem tudom képzelni, hogyan fest, ha kicsípi magát. Azt viszont simán el tudom képzelni, hogy felmenői között mongol vagy valami hasonló nép van: mandula vágású a szeme, széles az arca karakteres arccsonttal. Bónusz, hogy a kislánya (hihetetlenül cuki, s felnőttként hasonló szépség lesz, mint az anyja) meg Lujzára kattant rá rejtélyes módon. Mindig mondta (az anyja), hogy jajj, de jó, hogy összefutottunk, mert Anna már napok óta meg szerette volna mutatni Lujzának az új labdáját/kabátját/hajcsatját stb. És valóban, mikor megérkeznek (megérkeztek volt) a játszira, Anna mindig hajtogatja (hajtogatta), hogy Lujza-baba, Lujza-baba! Sajnos másik környéken laknak, így másik bölcsibe is jár, a potenciális találkozási lehetőségek száma drámaian lecsökkent, én balga meg nem mertem Facebook kontaktot kérni. Paffff.

A másik crush elég perverz, de mivel ez egy anonim blog, leírom. A játszi része egy kis foci-kosár pálya, amit rendszeresen megszállnak a különböző korosztályú gyerekek - többnyire fiúk. És hát van köztük egy, akit kiszúrtam magamnak. Van vagy 13 éves, mindig nála magasabb és erősebb srácokkal játszik együtt, és hihetetlenül jó mozgású. Ügyes fociban, ügyes kosárlabdában, jó a szövege, magabiztos. Plusz: vörös. Nevezzük Dömének. Tegnap, mikor családilag levegőztettük Lujzát,  szintén kint volt, az egyik kölyök ledzsindzserezte, s olyan csúnyán néztem, mintha az én fiamat csúfolták volna. Zebulon csak empatikusan nézett, de tuti átélt egy mini-PTSD-t. (Zebulon eredetileg vörös, csak bebarnult és utálja a vörösségét - én meg miatta vagyok belebolondulva a vörösökbe.) Azóta azzal szívom Zebulon vérét, hogy ugyan kicsit nagy a korkülönbség, de Döme lesz Lujza férje. És mi volt a reakciója? Szemforgatás. Hahhh! 

Azt hiszem,

elkezdődött az apa-korszak. 

Egész nap megy az apapapapppapa, Zebulont hívja játszani, végre bújik hozzá is. 

Persze hízott a májam, mikor mindig csak én kellettem, de azért jobb ez így, s ez a dolgok rendje amúgy is. 

Legalább most már kifelé jövünk

a zöld takonykórból. De aludni is jó lenne most már valamelyik éjszaka. No, de használjuk ki a jó időt, irány a játszi. Ott lehet találkozni a többi bölcsibe épp nem járó beteg gyerekkel - szuper lehetőség a baci- és vírus cserére. (Nem mintha a bölcsiben nem ugyanez menne…)