valamelyik TED előadásban volt is szó róla (nem találtam meg 2 perc kereséssel a videót és nem volt türelmem tovább kínlódni), szóval volt egy előadás is arról, hogy az emlékek hogyan formálódnak, és akárhányszor előhívjuk az emlékeket, az mindig módosul egy kicsit.
Boldog egyetemista csikó koromban egyszer ezzel kapcsolatban kaptunk egy érdekes feladatot. Interjút kellett készíteni egy család/ szoros baráti kör több tagjával. Ugyanarról az eseményről kellett őket kérdezni, hogy a saját szavaikkal, s lehetőleg minél részletesebben meséljék el a történteket, külön-külön, hogy a többiek ne hallják. S aztán ki kellett elemezni, hogy milyen különbségek vannak az elbeszélések között.
Mert nyilván vannak. Amikor az adott esemény történt, más volt a hangulatunk, mást jelentett nekünk, mint a másiknak. Lehet, hogy mi tudtunk egy fontos háttérinformációt, aminek a fényében másként értelmeztük az egész eseményt. Más volt a szerepünk az eseményben, más volt a ráhatásunk (mi alakítottuk vagy sodródtunk) stb. stb.
A továbbfejlesztett verzió az lenne, ha ezt a "kísérletet" megismételnénk 5 vagy 10 év múlva. Egyrészt azért, amit már említettem: ugyanazt az emléket sokszor mi magunk felülírjuk, módosítjuk (nem tudatosan). Másrészt egyszerűen változunk. Felnőttként megértjük, hogy miért lett akkora veszekedés egy kamaszkori csínyből. Megtudtunk egy korábban titokként (tabuként) kezelt tényt, ami más megvilágításba teszi a másik reakcióját, viselkedését, az adott emléket összevetjük más emlékeinkkel, tapasztalatainkkal, s így az egész emlékünk formálódik.
Talán ezért is jó naplót írni. Sok kis morzsát megőrizni. Ez év januártól az a tervem, hogy a papír alapú naplómba rögzítem a hétköznapi eseményeket (lombik, nyaralások, családi események), és ide meg inkább életképeket, érzéseket, benyomásokat fogok. A papír alapú napló így segít eldönteni olyan vitákat, hogy mikor csípte meg B. mancsát a darázs. A blog meg segít megőrizni olyan emlékeket, mint amilyen a lifttel való zuhanás volt.
És milyen jó így 13 év múlva mosolyogva olvasni, hogy mennyire kétségbe voltam esve akkor. [Ennek ellenére, kislányok, egy jó tanács: sose szeressetek bele egy meleg srácba. Krva szar dolog, pláne, ha barátok vagytok/próbálnátok lenni.]
Kétségbe voltam esve, mert akkor nem láthattam, hogy mikor sírva átrohantam tőle egy másik barátomhoz (nyilván szintén meleg), ott volt egy fiatal nyunyóka is, akivel előtte csak párszor találkoztam, nem is volt különösebben szimpatikus, de akkor annyira aranyosan vigasztalt. Nem láthattam, hogy ez a nyunyóka pár hétre rá, hogy kisírtam magam a vállán, folyamatosan elkezd duruzsolni arról, hogy neki amúgy vagy egy bátyja. Nem láthattam előre, hogy mennyire jó lesz a báttyal az első randi. Most, hogy hat éve a felesége vagyok, a lifttel való zuhanás is kapott a tragikus árnyalat helyett egy keserédes ízt.
Ezért jó blogot vezetni.
---
(Ez volt a védőbeszéd. És most jöjjön a vád: emlékszem, milyen szr volt, mikor Máté csak úgy nem írt, még rosszabb volt, mikor eltűntek a blogjai. És mennyiszer volt ilyen... Utáltam, sírtam, beletörődtem, aztán bekommentelt az egyik bejegyzésem alá és pótolhattam a lemaradásom az átköltöztetett/újrakezdett blogjain. Aztán újra eltűnt... Ezért rándult görcsbe a gyomrom Fekete-fehér Peti legutóbbi bejegyzésétől. Hogy ne már, hogy megint. Hogy kerék. És mégis, az első ijedség után, mikor elolvastam a bejegyzése utolsó mondatát, az jutott eszembe, hogy jobb lenne, ha most egy darabig nem írna blogot. Maximum könyvkritikákat. Ha alkupozícióban lennék, ezt kérném tőle - nem vagyok. Azért szurkolok neki, hogy a holnapi napja, ami az emlékekről is fog szólni, jó legyen.