- ami a 18 évesen elkezdett "regényem" word dokumentumának megtalálásával kezdődött, és egy újabb Máté-kattanásban csúcsosodott ki - két dolog miatt mégis megérte. Egyrészt leküzdöttem a kisebbségi komplexusom teljes két percre, míg megírtam egy kommentet. (Szánalmas, mi?). Másrészt az írott régiségek között erre a kincsre bukkantam 2007 novemberéből:
Esténként, mikor elalszom, rá
gondolok, és szorítom a túlsúlyos szürke plüss-csacsim.
Naponta többször csakúgy eszembe jut.
Aggódok érte, hogy mi van vele:
Megérkezett már? Minden rendben volt az úton? Jól érzi magát? Vajon miket
látnak a messzi Északon? :)
Ha sms-t kapok, és ő ír, fülig ér a szám.
Aztán, múltkor mosogatás közben is
ő jár a fejemben. És belém nyilallt egy hűhahűhaha-érzés…
(És nem a mosogatóvíz volt túl forró)
Szép és nemes dolog a plátói szerelem, szépen és plátóian bele is lehet pusztulni.De Z. nem egy pótlék. Nem azért jó vele, mert ő viszonozza az érzéseim. Úgy lopta be magát (és olyan hamar!) a szívembe, még most is csodálkozom rajta. És valahol mégis olyan természetes. Mint az első randink. Persze, izgultam előtte (tetszeni fogok neki?), izgultam közben (tetszem neki?), izgultam utána (tetszettem neki?). De valahogy mégis… olyan természetességgel tette a kezét a combomra… olyan természetességgel bújtam oda hozzá, s olyan magától érthetőd módon kulcsolódott össze a kezünk.
És hűdehűdehűde hiányzik… Megyek csacsitölelgetni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése