Tök sokat gondolkozom azon, hogy

mennyire normális az, ahogyan Zebulonnal az egész gyerekvállalás dolgot kezeljük. Mert akarunk mi gyereket, de nem törtünk össze, mikor kiderül, hogy nem lehet normál úton. Az első sokk után kábé vállat vontunk, hogy jó, hát akkor akkor kezdjük a lombikot. Pedig ez Zebulon részéről is kés alá fekvést jelentett. Könnyesre tudjuk röhögni magunkat a "doktor úr, amíg van remény, mi megyünk előre" szövegen, amit Zebu nyögött be az orvosának egyik vizsgálaton "lányos zavarában". 
Kicsit néha lelkiismeret-furdalásom is van, mert tudom, hogy másokat mennyire paffra vág egy ilyen hír, mi meg... Na jó, nem röhögünk rajta, nyilván... Első körben azért nagyon durva volt szembesülni vele. De nem volt sírás, nem rengette meg a párkapcsolatunkat, meg hasonlók. Persze az is igaz, hogy lassan három év alatt jutottunk el oda, hogy jövő hónapban beültetés. Az első. (!!!) Szóval nem is kapkodtuk el a dolgot. És nyilván az ötödik sikertelen beültetés után is biztosan máshogy áll hozzá az ember, mint így, az út elején. Ismerve a sikerességi rátát azért én arra készülök lelkileg, hogy ha mégis megtapad, akkor nagyon hálás leszek az Öregnek. Ha meg nem, akkor sem szabad elkeseredni, (- doktor úr - ) amíg van remény, megyünk előre. 

(És ott van az örökbefogadás is, ami egy hollandiai utazás miatt kb. 16 éves korom óta ott figyel az agyam hátsó felében)