Elmesélek mostan nektek valami nagyon cikit,

komolyan szégyellem is magam miatta, de hát ez van, ilyen vagyok. 

Korábban is írtam róla, hogy mennyire megnyugtatnak engem az ismerős arcok. Ugyanazok a fejek a reggeli villamoson, ugyanazokkal az emberekkel várni a délutáni buszt hazafelé. Mivel a bejárós napjaimon nagyjából ugyanakkor indulok és végzek, nyilván folyton összefutok hasonló időbeosztású és hasonló útvonalon  közlekedő emberekkel. Én persze imádom nézegetni őket, mindenkiben meglátni valami szépet, különlegeset, elképzelni, mivel foglalkoznak, ilyesmik. Külön vicces, mikor összetalálkozik a tekintetem egy másik emberrel, és tudjuk egymásról egy szemvillanás alapján, hogy ugyanolyanok vagyunk. Múltkor egy hetven pluszos, de nagyon fiatalos hölggyel jártam így. Olvastam a buszt várva, felpillantottam, észrevettem, hogy mosolyogva néz. Mikor legközelebb felnéztem, már nem ott állt, mint korábban - arrébb táncikált (irigylésre méltó ruganyossággal), egészen pontosan mellém. És leplezetlen szemtelenséggel leleste a könyvborítóról, hogy mit olvasok. Mosolyogva bólintott magában (nyugtázta gondolom, hogy "jó könyvet olvasok", biztos ő is bírja Murakamit), nem szólított meg vagy ilyesmi, nézegette tovább a következő embert, mintha valami kiállításon lenne. Ne értsétek félre, semmi nyugtalanító nem volt a viselkedésében, nem olyan őrült néni típus volt, a legtöbb embernek szerintem fel se tűnt. Na mindegy, vele még emlékeim szerint csak egyszer futottam össze. 

Viszont vannak "állandóim". 

Mint az "idős úr". Ötvenes évei végén, hatvanas évei elején járhat, őszes a haja, van egy gondozott bajsza, amúgy simára borotválja az arcát. Klasszikus "bácsis" oldaltáskája van, és ennek a megjegyzésnek fényében, kélek, különösen ne haragudj meg rám Rás, de mindig te jutsz eszembe róla. Olyan típus, mint te, ennyiről van szó. Biztos ezért találtam ki, hogy "idős úr" minden bizonnyal rádiózik, ha nem is bemondó/műsorvezető, de technikus. Kész hülyeség, nem?  Vadidegenek foglalkozását találgatni. Sebaj, az én agyam így van összerakva. Mikor megérkezem a buszhoz (ez egy nagy csomópont, rengeteg busz indul innen és rengetegen várakoznak), mindig keresi a szemem, hogy a "helyén" van-e, mivel mindig ugyanott áll meg. Tegnap például nem láttam, egészen rossz érzés volt. Ő is észre szokott venni engem, bólintani ugyan nem szoktunk (még) egymás felé, de érezni azt, hogy mikor körülnéz, kin siklik át a szeme, és kit lát meg. Nem ő az egyetlen, akit "kedvelek" (van olyan "állandóm", aki kifejezetten ellenszenves), de ő azért különleges, mert vele ugyanazzal a busszal szoktunk menni és ugyanazon az ajtón szállunk fel, magunk elé engedve a tömeget, mivel mindketten viszonylag korán leszállunk, ő eggyel hamarabb, mint én. 

Múltkorában is így volt, egymás mellett álltunk a nagy üvegajtónál, mikor felhangzott a "jegyeket bérleteket" mondat. Gyorsan előkapartam a személyimet, mivel ilyen huszonegyedikszázadi nő vagyok (és mert lusta voltam a lejárt fényképes igazolványt megcsináltatni), a szemem sarkából láttam, hogy "idős úr" is így tett, neki is online jegye van, micsoda modernség! És hát - most jön a ciki rész - szóval nem tudtam suttyomban nem leolvasni a nevét a szig kártyájáról. Pedig előbb rászóltam magamra (magamban), hogy ez nem helyes, de hát akinek ilyen sasszeme van (kérni kellene időpontot szemészetre, mert megint romlott  a dioptria), az akaratán kívül (hehehe) is látja, amit lát. 

Otthon nyilván rákerestem face-en, meg google-lal, de nem sokat találtam tíz perc alatt, s annyiban is hagytam. Egyrészt nem vagyok valami vérbeli stalker, másrészt mert illúzióromboló lenne az igazat megtudni. 

Erről jut eszembe: megnéztük a Szarvasbébi című Netflix sorozatot, lehet írok majd róla. 

Lujza ugyebár a véletlen folytán,

akarom mondani, az Öreg humora következtében azon az októberi napon volt képes megszületni, melyen a szülei 14 évvel korábban először mentek randira, s mint évfordulót tartottak számon. 

Ma meg pont megállapította Zebu, hogy Lujza épp 2,5 éves (amit az alany egy cuki mosollyal nyugtázott, majd vette tovább a bölcsis benti szandálját), erre a közös társadalmi tudat (facebook) feldobott egy emléket, miszerint 2010-ben e napon költöztünk össze Zebulonnal az első közös odúba, ami mellékesen nővérem lakása volt. 

Nem azt mondom, hogy Lujza megszállottja a hajamnak,

ugyanakkor tény, hogy csak úgy alszik el, ha foghatja, plusz ha valami felzaklatja, s ölelésre vágyik, automatikusan megfogja a csurim végét. Ja, meg ugye az első "mondata" is az volt, hogy anya haja hosszú, meg dalocskát is szokott énekelni a cirmos cica dallamára kb. a következő szövegezéssel: 

Anya haja haj, 

hová lett az anyahaj? 

Ott látom az anya hajat, 

most lesz neked jajjj-jajjjj-jajjj!

Lujza vagyok, anyahaj-függő. 

No de hogy Kórász is...

 

Amúgy jó ideje nem tudom eldönteni, hogy az anyahajam milyen színű. 

 

Nem elég, hogy minden igyekezetem ellenére megtanultam az összes bugyuta rovar nevét a Bigyó és Babcából,

de most kezdhetem memorizálni a Disney hercegnőket is. Mondjuk az új "alvós bugyik" iránti lelkesedés (és kényelem) miatt megéri. 

Amúgy a hosszú hajú csajnak tényleg nincs normális neve, csak hogy Aranyhaj? Ez olyan gáz. A Tiana, Moana, az oké, Belle eddig is megvolt, Jázmin hercegnő meg gyerekkori kedvencem, ezek mind nevek. De Aranyhaj? Ahhhh. 

Mindegy, pár év, és az összes lüke dalbetétet is kívülről fogom fújni. 

Ez a kis tanmese (tan-ábránd) egyszerre hányinger és mégis szép, elgondolkoztató, ám egyben baromság is, bosszantó, ugyanakkor bárcsak így lenne:

Egyik éjszaka egy férfinek volt egy különös álma. Azt álmodta, hogy a tengerparton együtt sétál Jézussal. A lábnyomok a férfi életútját ábrázolták. Az egyik pár lábnyom az övé, a másik Jézusé volt.

Mikor a férfi életének jelenlegi szakaszához ért, visszatekintett. Azt vette észre, hogy életének legnehezebb időszakainál csak egy pár lábnyom van a homokban, nem pedig kettő.

A férfit nagyon nyugtalanította a dolog, így Jézushoz fordult és ezt kérdezte:

"Uram! Te azt ígérted, hogyha melletted döntök, akkor egész életemen át velem leszel. De ahogy végignézem az életemet, a legnehezebb időszakoknál csak egy pár lábnyomot látok. Én ezt nem értem! Miért éppen akkor hagynál magamra, amikor a legnagyobb szükségem van rád?"

Jézus szelíd hangon így válaszolt:

"Drága gyermekem, szeretlek téged, és soha nem hagynálak magadra! A legnagyobb megpróbáltatások és szenvedések ideje alatt valóban csak egy pár lábnyomot láthatsz. De ez csak azért van, mert akkor a karjaimban hordoztalak."

Vannak, akik edzés után még futni mennek,

meg vagyok én, aki számára hatalmas előrelépés, hogy a múlt héten egyszer a jó időt kihasználva a családommal kimentem a kertbe vacsora előtt, s míg Zebu kertészkedett, Lujza meg a labdát kergette (egyem meg, olyan kis esetlenül dob, de rúgni profin rúgja a bőrt… mármint a műanyag pöttyös labdát), addig én az utcafront elől rejtőzve tornáztam. Ami háromféle osztva 30 guggolást jelent, meg némi idétlen csapkodást, amit csak fel tudtam idézni a legutóbb 4 éve látott Béres Alexandra videóból. Azt tudjátok, hogyan hívják az Alexandra edzésprogramja hatására hátatokon végigguruló izzadságot? Béres csepp! Rohadt vicces vagyok, biztos ezzel kompenzálom a három napos izomlázat a combomban.

Elolvastam Krusovszky Dénes Levelek nélkül

című regényét. 

Moly adatlap

Amennyi kritikába, véleménybe beleolvastam, elég vegyes volt a fogadtatása. Nekem inkább tetszett, mint sem, de tény, hogy azért is elsősorban pozitív az összbenyomásom, mert a szereplők, a világ, a nyelvezet annyira otthonos számomra (ahogyan az korábbi, Akik már nem leszünk sosem című regényében is), még olyan furcsa felvezető esetében is, mint hogy egy libatelep teljes libaállománya elpusztul, majd váratlanul -- tavasszal! -- lehullanak a fák levelei. Mindezek egy kelet-magyarországi kisvárosban történnek, és cserkészbecsszó, igyekeztem nem belemagyarázni, de bakker, ez is Hajdúnánáson játszódik, mint a másik regénye, csak itt még Hajdúvágásnak sincs átkeresztelve, se sehogyan nevesítve. Persze az otthonosság-érzést ez is erősítette. Az is, hogy a főszereplő nagyjából velem korú (igaz, férfi), középiskolai magyartanár.

Kedvenc idézetek:

"Mindeközben valahol talán még imponált is neki, hogy ez az aszkétaküllemű tiszt azt feltételezi róla, hogy olyan pedagógus, akihez egy megtévedt diákja segítségért fordulhat. Ez a szerencsétlen    Szemán, mibe keveredett, gondolta, és ilyen kevéssel az érettségi előtt. Mindezzel együtt, ha elképzelte, hogy hirtelen odaállna elé a fiú, rögtön összeugrott a gyomra. Hiszen eddig legfeljebb irodalmi művekről beszélgettek egymással, és arról is milyen színvonalon, te édes jó isten, most meg arról kellene győzködnie, hogy ne rontsa el az életét."

Ezen konkrétan felcöccögtem a villamoson:

"Vanekék biztos kiröhögik őket a hátuk mögött. Folyton kiröhögik egymást az emberek, egy nagy hahotázás az egész ország, aztán mégis mindenki olyan búval baszott."

És főleg ez:

"Én csak azt tudom... És ha engem kérdeztél, figyeljél rám, légy szíves. Azt tudom, hogy ez nem így működik. Nem az az élet, hogy hátrafelé lesegetünk, meg sajnáljuk, hogy valami így volt régen, és nem úgy. Nincsenek ilyen hurkok az időben, nem lehet semmit visszacsinálni. Tulajdonképpen visszafelé nézni se lehet, mert egyszerűen nincs ott semmi. Nincs semmi, érted? Csak ez az élet van, hogy most itt ülünk." 

Az tuti, hogy A fiúk országa novelláskötetet is be fogom valamikor szerezni, és mivel Krusovszkynak vannak gyermekverses kötetei, így azokat is.  

Ezt már régen ki akartam rakni ide,

mert időnként rácsodálkozom, hogy milyen tehetséges ez a csávó, bár a zenéi jó részét képtelen vagyok végighallgatni. Ellentmondás? Persze, az. De az is tény, hogy ez egy "éneklős" dal, nem olyan elektronikus izé, amire csak a számat húzom (mert öreg vagyok és sznob).  

Nyilván nem véletlenül, a semmiből ugrott be ez a szívszorító ballada, szóval küldöm mindenkinek, aki szereti, meg annak, aki magára ismer, hogy valószínűleg miatta jutott eszembe. 

[Az első tippem az volt, hogy biztos én kombinálom túl, de a tagnapi bejegyzés egyértelműé tette. Baszki, miket produkál az élet...] 

Pickwick nr 6: Waar kon je jou als kind voor wakker maken?

 Azaz: Mire tudtál felkelni gyerekként?

Volt egy kis zöld vekkerem, csak annyira nevetségesen gagyi óraszerkezete volt, hogy ha beállítottam reggel hatra, akkor este hatkor is csörgött. Nem lehetett felhúzni/kinyomni, szóval beállítani, mikor ébresszen, és mikor ne... Ha elutaztunk, ki kellett venni az elemet, különben napi kétszer egy percen keresztül vertyegett a szomszédok nagy örömére. Ennek ellenére szerettem, mert tök felnőttes volt a saját ébresztő.

Mert persze az első óra, amire kelni szoktam volt, az anyumék klasszikus fehér orex (?) órája volt, no, azt be lehetett állítani normálisan. 

Amúgy csak mellékesen: én inkább koránkelő típus vagyok, jobban bírom, mint sokáig fent lenni, egy időben gyerekként rendszeresen tornáztam is reggel, plusz ugye reggeli-mániás vagyok, szóval nem egyszerűen az van, hogy megéri korán kelni, mert akkor rendesen tudok reggelizni, hanem egyenesen azért kelek fel, hogy reggelizzek. Tényleg nagyon szeretek reggelizni. Reggelizés is life. 

Arra nem emlékszem, mióta kelek a telefonra, gondolom, mióta van ilyen funkció a telefonokon. Most nincs is ébresztőóránk, az enyém hatkor berreg (állandóan némítva vagyok, még az ébresztő/emlékeztető is rezeg csengés helyett), Zebuloné hétkor szól, amúgy totál nem értem, miért akkora van neki beállítva, akkor már rég fent vagyunk. Elalvás ellen? 

Én reggel elaludni nehezen tudnék, fogalmazzunk úgy, hogy eléggé éber alvó vagyok, és mikor Lujza ébredezik, már hallani szoktam, meg hát persze szól is (anyaaaaaa!!!), ha nem talál engem ott a szobájában (elnézést, az ő szóhasználatával: "a mi szobánkban"). Ilyenkor - jellemzően hat előtt - átmegyek, viszem a telefont is, az ágya ("ágyunk") szélére teszem, még összebújunk szundizni, aztán mikor érzi a remegést, már mondja is: "szólt az óra!" (Annyira összekötötte már, hogy a mobiltelefont és az órát keveri is, vagyis nem teljesen érti még a különbséget.)

Még egy cuki gyerekszáj, ha már ez a téma: a mai reggel pont nehezebben indult, óraátállítás, hosszú hétvége, első bölcsis nap mind közrejátszhatott, hogy Lujza nyűgösebben ébredt. Mondta is: "Még lent vagyok!" (= még nem vagyok fent)