Csak takonykór lesz ez,

de ha már úgyis elmentem a mammográfia beutalóért, akkor már meg is vizsgált a doki. 

A Felktor hatóanyagának milyen íze lehet, amit ilyen okádék ízesítővel kell elfedni? 

Zebulon kissé Temu függő lett,

mentségére legyen, hogy Lujzanak néz fejlesztő játékokat, meg kis szórakoztató bigyukat. Ma például világítós karkötő került elő, azzal mókáztunk a sötétben, Lujza négy végtagjára került egy-egy karika és rohangált a sötét folyosón, meg zebuval mi is hajigáltuk a kis foszforeszkáló izéket. Aztán, mivel mindig mindent meg kell számlálni, Lujza a négy karkötőt is számolgatta, Zebu meg nem bírta magában tartani a matematikust és kivonás feladatokkal szórakoztatta a lányunkat, aki minden feladványt egy “még egyet!” felkiáltással nyugtázott. 

Pierre és Ben ügyesen elhozták Lujzát a bölcsiből (ha bárkiben felmerült volna az ellenkezője). 

Nekem meg leszakad a fejem, folyik az orrom és kezd fájni a torkom is. Jövő héten csak kettő fontos szerelmesem lesz, sebaj. Húzok is pihenni. 

Épp a Toronyban vagyok,

dolgozni kellene, de nincs kedvem, pedig lenne mit. 

Inkább megrendelem Lujzának az új poharát, mert a hiper-szuper-modern-menő szívószálas verzióval befürödtem, vagyis a kis hölgy nem szereti és a cicás poharát sírja vissza (szerencsére nem szó szerint). 

Ja, meg hívni kellene a háziorvost beutalóért. Jó lenne, ha kicsöngne. Nem, az nem elég! Jó lenne, ha felvennék! :) 

Kipróbáltam a nagy nemzeti (n)konferenciálédán kapott libafoszöld színű kulacsom, a reggeli kávét abba öntöttem át, de egyrészt kihűlt (szóval nem hőtartós), másrészt erőteljesen fém ízű lett. De legalább jól zár, annak is örüljünk, ha alapfunkciót jól ellát valami. 

Néhány gyerek (mármint igazi gyerek, nem felnőtt-gyerek, aka egyetemista) a Torony előtti téren daj-dajozik már egy órája, tegnap is így volt, kicsit most már zavar (minden "anyaaaaaa" üvöltésre önkéntelenül összerezzenek). 

Lujzának tegnap vettünk téli cipőt, szép szürkét, mert továbbra is próbáljuk messzire kerülni a rózsaszínt (ma pont halvány rózsaszín harisnya és póló került a kék ruhája alá, mert azért nem a gendersemlegesség a cél, csak behányok a habos-babos tetőtöl-talpig rózsaszíntől)  

Ma jön velünk Pierre átvenni Lujzát a bölcsiből, mert holnap egyedül teszi majd ugyanezt. Betanítjuk, bár a supervisor (gyk: Lujza) úgyis ott lesz, ha a gyakornokok (gyk: Pierre és Ben) bénáznának, vagy nem tudnák, mit után mit kell tenni. Meg bemutatjuk a kisgyermeknevelőknek is Pierre-t, amúgy is ő az egyik hivatalosként  megjelölt rokon (mármint aki hivatalosan hazaviheti a gyermeköt). 

Na, tiplizek vissza dolgozni, ami azt jelenti, hogy megnyitok egy másik ablakot a böngészőben. 

Nekem jó sok nyuszim van!

jelentette ki Lujza az imént, hiszen dominózik az apjával. Nekem meg fáj a fejem és nagyon fáradt vagyok, mint az utóbbi hetekben folyamatosan. Persze mammográfiára megint nem kértem beutalót. Majd holnap. Ahhhh. 

Ma a toronyból dolgoztam, végre fűtenek, így meg túl meleg van, nekem sose jó semmi, igaz?  

Svájci óra ma is bejelzett pontban hatkor,

de fél hétig még beszélgettünk. (Amúgy borzasztó hajnal volt, Lujza kb. óránként felébredt, volt, hogy sírdogált is álmában.)

Kalács-reggeli után, amíg felmostam, Zebu megtanította Lujzának a dominó szabályát és utána egy órán keresztül (!) játszottak, a végén én is beszálltam. Annak idején nagy társasjátékosok voltunk Zebuval, szóval jó látni, hogy a társasozás alapjait (szabálykövetés, várakozás) sikerült lerakni.

Délelőtt még egy rettenetesen érdekes kötelező programom volt: a maradék céges ruhapénz levásárlása. Más biztosan örülne neki, hogy ez volt a vasárnap legnagyobb problémája (én is örülök neki, hogy ez volt a legnagyobb bajom), de pain is my ass a vásárlás in gerenal,  főleg, hogy leginkább egy farmerre volt szükségem, ám nadrágot venni az egyik legrosszabb (annál csak a melltartóvásárlás borzasztóbb). Szóval míg Zebu és Lujza a “nagyjáccin” szórakoztak, addig én bevetettem magam a “mozgólépcsős boltba”, és olyan fel óra alatt abszolváltam a megfelelő összeg elköltését, plusz vettem még egy “biztonsági” 1700 forintos szimpla fekete pólót, nehogy párszáz forinton rugózzanak.

Aztán egy csöpögős, messziről anya ölébe rohanós családi reunited volt a DM-ben, így nézelődésre nem jutott idő, pedig már hangolódnék a karácsonyra, mert hipp-hopp eltelik ez a két hónap (1,5 inkább) és az adventre is elő kellene készülni.

Ebéd után bealudtam Lujzával, aztán mikor magamhoz tértem, megnéztem egy heartstopper részt az új évadból.

Most meg már délután van, itt van Pierre és Ben, előbbi épp fényképes élménybeszámolót tart a múltkori kirándulásukról (kettő darab fénykép segítségével), előtte meg Lujza Bennel is dominózott (amíg Pierre segített fugát javítani a padlón), én meg próbálok láthatatlanná válni, bár Lujza az utóbbi hetekben (pár hónapban)  egyre kevésbé matrica már.

(És mivel telóról továbbra is béna a blogger, így most tudom csak élesíteni a bejegyzést.)

Kelhetünk már végre?

- kérdezte Lujza panaszosan 6.15-kor, mivel ő nem egy szundizós típus, de így is örülhettem, hogy ugyanezt a kérdést nem 5.15-kor tette fel. (Az óraátállítás előtt rendre ötkor ébredt, réveteg kérésemre hatig szófogadóan bizsergette a hajam, majd pontban hatkor, mint akinek beépített svájci órája van, rákérdezett, hogy reggel van-e már végre, s mivel ismeri már az órán, ha az hatot mutat, s persze leellenőrizte, így csak addig lehet húzni az alvást az ágyban fetrengést, aztán nincs kibúvó, vagyis van: kibúvó a paplan alól.)

Azért ilyenkor mindig átvonulunk a hálószobába Zebulonhoz, út közben a folyosón megsimogatjuk Kórászt, aki a reggeli őrséget egy pillanatra feladja, hogy üdvözöljön minket, aztán rohan vissza a macskatoronyba a teraszajtóhoz lesni a madarakat. Mi meg még azért bebújunk Zebu mellé, de csak hogy felébresszük - ma is így volt. 

Miután Lujza mindenkit meggyőz róla, hogy öltözni kell, mert üres a pocakja, fel is öltözünk, irány a konyha: ma magyaros vajkrémes és sima vajas kenyér volt a reggeli paradicsommal. Lujzával mi mindig vizet iszunk, Zebu szörpöt (mert csak így hajlandó folyadékot bevinni a szervezetébe, és a cukor az édesítőszer is jobb, mint a kiszáradás). 

Reggeli után van egy kis "holt idő", mikor felváltva játszunk Lujzával, míg a másik intézi a konyhát és önmagát (összepakolás, mosogatás, pisi-kaki-fogmosás és hasonló fennkölt dolgokra kell gondolni), majd ma indultunk a "Teszkóboltba", mert a Spárban köpedék a hústermék, nekünk meg minőségi kolbász kellett a paprikás krumplihoz. Lujza profin vásárol, mi meg igyekszünk rövidre fogni, mindig írunk listát. Most is így tettünk, gyorsak is voltunk. 

Otthon hamar elkészült a brokkoli krémleves és a kolbászos-virslis paprikás krumpli. A főzés általában úgy megy, hogy Lujza valamelyik játékát kiköltöztetjük a "kisnappaliba" (papíron amerikai konyhás nappali, de mi ilyen vendégfogadó-előszoba-szerűségnek használjuk: van egy kanapé, két fotel meg egy kis asztal, de van egy "normális" nappalink is), így ma is, amíg Lujza épített a mágneses építőből, addig Zebulonnal váltva készítettük elő a hozzávalókat, kavartuk az ételt és dicsérgettük a lányunk, hogy milyen ügyes - amúgy elképesztő, miket művel: van egy kis reklámfüzete a mágneses játékának, s kép alapján megépíti a dolgokat. Ma is, mikor munka közben volt, kérdezte tőle, Zebu, hogy amit épít, annak hány oldala van, erre Lujza, mintha az apja gyengeelméjű lenne, rávágta, hogy "öt oldala van, apaaaa", és tényleg egy ötszöget rakott éppen össze. 

Miután az étel elkészült, kimentünk az udvarra. Míg Zebu és Lujza összeszedték a leveletek (a kicsi fáink meglepő mennyiségű levelet képesek termelni), addig én kiporszívóztam a kocsit. Aztán Zebu még áttörölte belül, amit kellett, hogy szép legyen vállalható legyen a jövő heti gumicserére. Még egy kis homokozás és rollerezés is belefért ebéd előtt a szép napsütésben. 

Az ebéd jó lett, vicces, hogy mennyire most érettünk meg bizonyos ételek értékelésére, megbecsülésére, így a paprikás krumpliéra is. Évekig eszünkbe se jutott főzni, de tényleg, vagy tíz évig maximum a szülői házban hétvégén ettünk (de ott meg általában "ünnepibb" eledellel vártak minket), szóval most nagyon élvezzük azt, amit gyerekkorunkban ha nem is fintorogva, de azért kissé semlegesen fogyasztottunk. Lujza mondjuk fintorog, de kicsit a kolbász miatt csípős lett, neki meg még erősebb az ízérzéke (olvastam, hogy a gyerekkori íz-emlékek azért olyan utánozhatatlanok, mert akkor több az ízlelőbimbónk), meg előtte a brokkoli levesből szép adagot betermelt - mert volt benne "golyó", azaz levesgyöngy. Még egy szeletke joghurtos-meggyes süti is esett a tányérjára, a jóllakottságát jelezte, hogy azt sem ette meg teljesen. 

Most meg alszik, miután a kérésére készítettem neki "alvócsurit", mert mint kiderült, a bölcsiben szoktak neki csinálni azért, hogy ne pöndörgesse a haját: túl sok haja hullt így ki. De van is látszatja, mert szépen nő már a bal oldalán is a haja, nem olyan vészesen aszimmetrikus. (Jobb keze hüvelykujját szopizza, ballal pöndört, szerencsére már csak előbbi szokása maradt meg, az is nagyjából az alvásra korlátozódik.) 

Ha felébredt, megyünk anyósomékoz [sóhaj], köszöntjük Bátyot születésnapja alkalmából. Holnap délutánra meg Pierrék vannak beütemezve, délelőtt meg el kell költenem a maradék ruhapénzem. Blöah. 

Holnap szerintem nem írok ennyit. 

Néha úgy érzem, gyászolni sincs időm,

pedig maholnap aktualitása van, és van is kire emlékezni, de állandó pörgés van, és estére meg teljesen kipurcanok. 

És most elnézést mindenkitől, aki közeli hozzátartozót veszített el - vagy kerek évfordulója van egy szerette elvesztésének -, de a folyamat része, hogy kiírjam magamból a saját bánatom. Tehát. 

Jó sok évvel ezelőtt, olyan 2011 körül elpusztult Zebulonék egyik kutyusa, s a társa olyan elkeseredett vonyítást rendezett napokon keresztül, hogy Zebulon nagypapája elhatározta, csak kellene még egy kutya, hátha attól megnyugodna. Egyébként is mindig kettő kutyusok volt, valahogy így alakult, ez volt a megszokott. El is kísérte őt a teljes csapat a helyi ebtelepre (menhely, de hát tudjuk, mennyi pénzből gazdálkodnak). A helyszínen én nyilván kettő perc alatt sírni kezdtem, rosszul viselem az olyan helyzeteket, mikor kiszolgáltatott helyzetben lévőkkel találkozok (nem véletlen, hogy nem lettem szociális munkás: ott cselekedni kell, nem sírdogálni). Azért akkor a könnyeimen keresztül is észrevettem egy kutyát. Csak álltam a ketrece előtt, és azt éreztem, hogy én akarom ezt a bohókás, szőrös szörnyet. Nem tudom, hogy végül miért, de Zebu nagypapája őt választotta. Lehet neki is tetszett a termete, színe, barátságos viselkedése. Megtartottuk a menhelyes nevét: Fanni. 

Így került a fajtatiszta husky, Jenny mellé egy kócos korcs. Egyből jóban lettek - miután Jenny tisztázta, hogy ő a főnök, Fanni meg elfogadta ezt. 

Az emberekkel is jó kapcsolata lett. Anyósomat szerette persze a legjobban, hiszen alapvetően ő gondozta, de azért kimondatlanul az is benne volt a levegőben, hogy Fanni kicsi bizony az én kutyám. Mindenkit kedvelt, de hozzám eléggé húzott - s én is őhozzá. Kész vicc, hogy közös képünk alig készült. Imádtam fésülni (anyósomnak és nekem hagyta magát), jó volt vele sétálni az erdőben, jó érzés volt, ahogy a lábamhoz simult, még akkor is, ha Zebulon állandóan károgott, hogy tiszta szőr leszek. Volt bekészített téli és nyári "kutyázós mackóm" a fiúk szobájában (igen, ez olyan régen volt, hogy akkor még mind a szüleinkkel éltünk), azt kellett mindig felvennem, ha kimerészkedtünk az udvarra, mert alapos dögönyözés nélkül úgysem úsztam volna meg a kintlétet. 

(A képen épp szabályszegőként farmerben kutyáztam az akkor még fitt és fiatal Fannival. Látszik, milyen okos, értelmes, igaz?)

 

Zebulon ugyebár - ez régi olvasóknak valamennyire evidencia - az a típusú macskás ember, aki a kutyákat kifejezetten nem kedveli, mindig forgatta a szemét, mikor Fannival épp egymásra találtunk, aminek rend szerint rengeteg rám tapadt levedlett szőr, átható kutyaszag és két széles vigyor volt az eredménye. De még Zebulon is azt mondta, Fanni volt a legjobb kutya, akivel valaha találkozott. Szelíd volt, barátságos. Annyira, hogy simán belenyúlhattam a táljába, miközben evett (egyszer abszolút nem gondolkozva megtettem ezt, utólag esett le, hogy ez azért annyira nem volt okos dolog, de valami koszt vagy valamit szedtem ki, Fanni meg még csak rám se mordult, türelmesen megvárta, míg a már megkezdett ételében babráltam)

(Klasszikus Fanni-póz: felhívás has-simogatásra)

Idő közben Jennyi is elpusztult (ő leginkább Báty kutyusa volt), de ekkor Fanni is úgy reagál, mint egykor Jenny: panaszos sírással. Szóval megint jött új kutya, menhelyi, Lara névre hallgató. Lara is cuki, de sosem kedveltem annyira, mint Fannit, hiába egyik kedvenc fajtám vére (foxi) csörgedezik az ereiben. És már azóta is jó sok idő eltelt. 

Fanni öreg volt már, nem látott jól, megkoptak a fogai és megsüketült. A szelíd, barátságos természete viszont végig megmaradt. Lujzára is mindig annyira figyelt, olyan óvatosan vette ki kezéből a szertartásosan átnyújtott háztartási kekszet! (Az anyósoméktól való hazaindulás része - volt -, hogy kiszámoltak három darab kekszet: egyet Lujza elmajszolt a konyhában, kettőt meg kivitt a kutyáknak.)

(Mindig úrihölgy volt, sosem nyalta meg az arcom - ekkor sem)

(Pocakban Lujza, kezemnél Fannika.)

Az utóbbi hetekben látványosan beteg volt, csak feküdt a földön, nem evett, nem bírták becsalni a házikójába se. Zebulon, Pierre és Báty egymástól függetlenül háromszor "ordította le" anyósomékat, hogy miért nem hívnak már orvost, altassák már el, ne szenvedjen - végül anyóson intézkedett, Zebulon meg ment segíteni. Végül ő temette el a kert végében. 

Holnap lesz az első alkalom, hogy mikor megyünk, ő már nem lesz ott. És előre félek tőle, mert tudom, hogy sírni fogok. Pár hete vettünk egy zacskó kutyafogkefét (speciális rágcsa). Gáz lenne egy darabot a földbe rejteni, oda, ahol el van temetve? Tudom, butaság, de ne menjen már üres pocakkal az örök vadászmezőkre! 

Lujzának Zebulon mondta el, csak annyit, amennyit kell: Fanni kutya öreg volt már, elpusztult, nincs többé. Lujza bólintott, és mondott valami teljesen adekvát választ (ha jól emlékszem, azt mondta: "ó, de kár"), aztán ment tovább nevetgélve játszani, ahogy egy normális három éves.  

Új kutya nem lesz: Lara nem vonyít vigasztalanul. A körforgás leállt. Lara is öreg, s ha már ő se lesz, anyósomék nem fognak új kutyát befogadni. Olyan tökéletes kutyát úgysem találnának, mint Fanni volt.  

Tegnap voltunk kint az atlétikai pályán,

Lujza le is futott három kört (!!!), ami ugye 1200 méter. Most meg félek, hogy nehogy megártson neki, de annyira élvezte, meg annyira akart még egy kört (meg még egyet). A harmadik kör végén, mikor beért a célba - nyilván elsőként, odáig volt, hogy "ő nyert" -, leszólított minket egy hölgy, hogy ő még ilyet nem látott, és megadhatja-e egy edző elérhetőségét, aki ovisokat is edz. Elkértük, bár a komoly edzés megkezdésével ráér Lujza ovi végén, iskoláskorban. ("Mondjuk, ha azt szeretnénk, hogy világbajnok legyen, akkor kezdheti most is" - jegyezte meg viccesen Zebulon az esti szülői kupaktanácson.)

Én nagyon szeretném, ha atletizálna, jó alkata van hozzá, mindkét oldalról kapta a futó-géneket (jó, Zabulonnál rezisztens), és számomra kicsit fájó pont, hogy gyerekkoromban teljesen kimaradt a sport (ugye a kispolgári neveltetésbe a zene fért bele időben és anyagilag is), szóval szeretném, ha Lujza sportolna, a sportágak közül meg nekem a futás volt nagy kedvencem, Lujza is imádja, szóval minden adott. Csak arra kell nagyon figyelnem, hogy 1) tényleg szeresse 2) hagyjam mást is megismerni és kipróbálni pl tánc, csapatsportok 3) elfogadjam, ha mást választ 4) ne erőltetés legyen, ne verseny-istálló legyen, ne megfelelési kényszer legyen. De ez egyelőre tényleg a jövő zenéje (mármint sportja), mert most az a fontos, hogy gyerek lehessen, ameddig lehet. Ráérünk még bedobni a darálóba. 

Teljesen más: elképesztő, hogy a digitális bevándorlók közé tartozó mai egyetemista korosztály mennyire nem képes 1) szöveget alkotni (azaz átfogalmazni azt, amit olvasott) 2) nem értik, mi az a plagizálás és mi a baj vele 3) nem képesek használni a google-t. 

Zajlik, zajlik, zajlik az élet,

mindig van valami, tiszta mókuskerék ésatöbbi. 

Munka munka hátán: az október nagyon tevékeny lesz szakmai szempontból. Eleve ez (és a november) a leginkább munkás hónap: már mindenki hazajött a nyaralásból, beindulnak a projektek, de még nincs karácsony... Ráadásul októberben van a "Éves Nagy Tudományos Konferencia", amin lesz 2 előadásom, egy poszterem, egy kerekasztal-beszélgetésem (még nem biztos, de főnököm engem nézett ki egyik nagyokos megmondóembernek, és csak abban bízom, hogy a nagy-nagy-nagyfőnök megvétózza), illetve én fogom az egyik külföldi poszter-szekciót levezetni és felkértek egy könyvbemutatóra is. Utóbbit főként azért akarom lepasszolni, mert este hattól kezdődik, s másnap és szombaton is Zebulon fog egyedül lenni Lujzával. Igen, szombaton. Mert csak az akadémiai világban olyan hülyék az emberek, hogy fizetnek azért, hogy a szabadidejükben dolgozzanak. Mindegy, még agyalok rajta, mert nem lenne szép visszautasítani, csak tököm kivan már az egésszel. Poszter készen van (mert előre le kellett adni), de a többi szakmai feladattal sehogy se állok, szóval nem hiányzik semmi plusz meló. Oké, a könyvet disszertáció formájában olvastam, mivel opponense voltam, de akkor is. (Végül úgyis mindre igent mondok majd...)

Ja, meg "ebben a tanévben" belevágtam végre csoportos angol-tanulásba. És baromira élvezem, hogy végre van kivel dumálni, mármint olyannal, aki kijavítja a nyelvtanilag helytelen dolgokat és bővíti a szókincsem. Hárman vagyunk csak a csoportban, ez is nagyon jó, a tanár jófej. Számomra kicsit meghökkentő amúgy az akcentusa, de héééé, az én akcentusommal miről beszélek? Na jó, amúgy nyilván nem anyanyelvi beszélőkhöz kell mérni (se a tanárt, se magam), de azért furcsa. Mindegy, az én szempontból most az a lényeg, hogy tudjak, merjek beszélni. Az angoltudásom - hogyan is fogalmazzak - mozaikos. Az órán merek és tudok beszélni, mert felvettem egy ilyen kézzel-lábbal attitűdöt, meg tényleg nagyon ki akarom használni ezt a lehetőséget (munkahely fizeti, online, kiscsoportos). Érdekes, mert a másik két kolléganő kicsit feszültebb/iskolásabban áll hozzá (akkor beszélnek, ha felszólítják őket, rövidre fogják míg én kb. folyamatosan pofáznék, ha rajtam múlna. Például direkt felolvasom a feladat szövegét is, mert csak pár másodperc, de a kiejtést ezzel is gyakorlom, hallom a saját hangom stb.). Szóval szerencsére merek beszélni (ez hatalmas haladás!), csak ugye a fejemben a nyelvtan az teljes káosz. Van, amit tudatosan tudok használni, van, amit nem tudatosan, de jól használok (megtanultam dalszövegből, sorozatból), de van, amiben teljesen bizonytalan vagyok. De alapvető dolgokra gondoljatok: igeidők, segédigék, ilyesmik. A tanár viszont tényleg nagyon rendes, múltkor is mondta, hogy a saját anyanyelvünk rendes elsajátítása is alsó hangon 14 év, szóval legyünk türelmesek önmagunkkal és nyugodjunk le a picsába (nem így mondta, de ez volt a mondandója lényege). Meg persze gyakoroljunk, gyakoroljunk, gyakoroljunk - azért van ő is ott.    

Lujza jól van, hihetetlen, milyen szókészlete van. Az is jó, hogy egyre több mindent lehet vele megbeszélni, illetve őt is rengeteg dolog érdekel (csak jó lenne, ha nem este 3/4 9-kor jutna eszébe létfilozófiai kérdéseket feltenni). Magas is, meg jó az étvágya, szóval végre egészen emberi formája van, persze így is vékony, de azért az egészséges tartományban. Most épp táncosnő szeretne lenni és makacs módon franciául szeretne megtanulni. Egyszer elgondolkozott azon, hogy rendező lesz, de aztán nyert a tánc. A rendezés meg onnan jött, hogy nagyon vicces módon tud ez a majd' 3 éves minket, felnőtteket rendezni: tegnap anyósoméknál konkrétan az utcán körtáncot jártunk a kedvéért a szomszédok őszinte megdöbbenésére. Én ezen is szégyenkezés nélkül tudok röhögni, meg teszek rá, ki mit gondol, de mondjuk távolról nézve elég groteszk lehetett a hat felnőtt és egy picike emberke performansza a csendes kertvárosi utcában. Mindegy. Pierre kiélvezhette a nagybácsiságot, mert Lujza rákattant, vele külön is sokat táncolt, majd három könyvet is odacipelt, hogy olvassa őket el neki. Az egyik valami autós volt, életkori besorolása stimmelt, hamar meg is unta, aztán elővett egy ismeretterjesztő könyvet a tűzről (kb ilyen negyedikes gyerekeknek valót), szájtátva hallgatta az egyszerűen, de elég szakszerűen leírt kémiai folyamatokat. Végül a Nils Holgersson következett, mondván, hogy ő nagylány, nagykönyvet olvassanak neki. Persze nem értek a végére, de cukik voltak, ahogy összebújva lapozgattak. Lehet azért is volt most Pierre rákattanva, mert mikor hét közben egyszer átmentünk "a fiúkhoz", akkor inkább Bennel játszott. 

Ha már a fiúk: vettek új kocsit, mondtam már? Most kitalálták, hogy vesznek bele gyerekülést, mert mi van, ha Lujzát el kell szállítani valahova. Eléggé ráálltak erre a dologra, küldözgetik a jófogás-linkeket, úgyhogy biztos beszereznek majd egy ülést. Én nem vagyok ellene, bár inkább tavasszal-nyáron lesz majd aktuális. Na de a kocsi. Egy ezer éves Suzukijuk volt, és már féltek beleülni, vagyis inkább attól, hogy ott maradnak út közben valahol. Városon belül használták, de elindulni nem mertek vele hosszabb távra. Az előző autó megbízhatatlansága nem tett jót Pierre idegeinek sem: nagyjából hasonló szorongásos betegsége van, mint Zebulonnak, csak nála nem pánikrohamban nyilvánul meg, hanem hasgörcsben és hasmenésben. No, szóval nagyon régen voltak utoljára Bennel bárhol is, most viszont végre mennek őszölni a számunkra szokásos szerelmes Szalajkába. Nagyon-nagyon-nagyon rájuk fér már, hogy végre nem kizárólag öregemberkednek otthon (Pierre köt, Ben kirakózik), hanem kihasználják, hogy mehetnek (egészségesek, fiatalok, van pénzük). Ja, az új autó egy szép, kék Skoda Fabia. 

Ha már utazás: anyum meg befizetett élete első repülőútjára! Nővérem és a pasija elviszik az ősöket Athénba. Olyan jó! Annak is örülök, hogy nem húzódik. Ugyanis már két évvel ezelőtt is felvetődött, csak addig tökörésztünk rajta, míg elúszott a lehetőség: egyedül (mármint anyum apummal kettesben) kizárt az utazás, mi most ebben nem tudunk segíteni, maradt nővérem, neki meg korlátozott a szabadsága, plusz azért ő is erősen támaszkodik pasija segítségére (tájékozódás angoltudás, millióegy utazási tapasztalat). Apum miatt volt most kérdéses a dolog, mert persze nyilván megint iszik, vagy ha nem iszik, akkor rosszul van, mert előtte ivott, és bejelentkezett a pszichiátriára, kérdés volt, út előtt vagy után vállaljon-e egy befekvést, végül utána lesz. Így persze rossz, hogy utazás előtt milyen állapotban lesz. Van bennem félelem, hogy nehogy amiatt ne tudjanak elmenni, mert előtte való nap fullra issza magát és kórházba kerül. Abban bízunk nővéremmel, hogy talán ésszel felfogja, hogy ahhoz ez túl sok pénz (repjegyek, szállás), hogy elszúrja. De hát nem ez lenne az első eset... Mindegy, most bizakodóak vagyunk, meg optimisták, aztán hátha egy ici-picit élvezni is tudják majd a rengeteg feszültség és idegesség mellett.     

Harmadba hagytam Backman: Itt járt Britt-Marie

című könyvét, mert rettenetesen kiszámítható, idegesítő volt. Ráadásul már előre lehetett tudni, hogy majd min kell Backman szándékai szerint  elérzékenyülni, meghatódni, sírni. Az sem segített, hogy a címszereplő irritált. Értem, hogy a szerző a szokásos módon azt a sablont próbálta használni, hogy a nagyon ellenszenves főszereplőről oldalról oldalra haladva kiderül, hogy miért olyan sündisznó amilyen, feltárultak a traumái, megértjük és megszeretjük. De ez a nő egyszerűen bunkó. Full bunkó. Jajjj, szociálisan érzéketlen, vagy mi. De nem, nulla empátia. Gondolom az lenne a történet lényege, hogy megváltozik, karakterfejlődés ezerrel. 

És ez a recept nagyon bevált az esetemben a szerzőtől először olvasott regény (Az ember, akit Ovénak hívtak) olvasásakor, most azonban nagyon nem. De nagyon-nagyon nem.

Lehet az is, hogy egyszer működött, de ráuntam, vagy ráismertem a sablonra, vagy nem szeretem, ha ennyire nyíltan próbálnak érzelmileg hatni rám (kicsit ez zavart Grecsóban is). Mindegy, nem kínlódtam vele. visszavittem a könyvtárba. Ami haladás (karakterfejlődés, vagy mi): régen nagyon szégyelltem, ha félbe maradt egy könyv, személyes kudarcnak éltem meg, vagy azért, mert nem tartottam ki, vagy azért, mert mellényúltam a választásnál. Azóta azért ehhez “normálisabban” állok, egyrészt megengedem magamnak a tévedést, másrészt felismertem, hogy az olvasást nem teljesítmény-központúan kellene felfognom (kábé az élet nagy részét nem így kellene felfognom, de az alapbeállítást nehéz módosítani), hanem úgy kellene kezelnem, ami: szórakozásként. Ami jól esik olvasni, olvasom, amit nem, leteszem, máskor esetleg újrapróbálkozok. 

A Britt-Marie-val nem fogok újrázni, bocs, Friderik. A Mickey7-et viszont befaltam, tervezek írni róla, ha most nem, majd akkor, ha a filmfeldolgozást is láttam. Addig meg jöjjön a Száz év magány, ha már ott várakozik az íróasztalomon hetek óta. De legalább nem magányos: Popperrel jól összebújnak.  

Reakció hozzáadása